A kiüresedés Naplója

A szerencsétlent a lakásán találták meg. Legalábbis azt ami megmaradt belőle. Az újságok hetekig cikkeztek az esetről. Paul hagyta, hogy elragadják a gondolatai és eszébe jutott hogy a helyi újságok, milyen ostoba szalagcímeket hoztak le az eset után.
A DARABOLÓS GYILKOS ISMÉT LECSAP és REJTÉLYES HALÁLESET A 302. UTCÁBAN

Természetesen szó sem volt semmiféle „Darabolós Gyilkosról”, rejtélyes halálesetről viszont annál inkább. A hatóságok értetlenül álltak az eset előtt, mert a lakásban nem találtak dulakodásra utaló nyomokat. Az áldozat a kanapén ült, megmerevedett kezében egy doboz sörrel, és a tévékészüléket bámulta egyetlen megmaradt üvegesen csillogó szemével. A koponyája másik fele eltűnt. Ezt rövid keresgélés után az egyik nyomozókutya találta meg a sütőben szép aranybarnára pirulva. A kutya jóízűen beleharapott az arcba és a nyombiztosító akinek az lett volna a feladata hogy felügyeljen az állatra, öklendezve elfutott a mosdóba. A kollégák elfehéredett arccal, a legrosszabbra számítva futottak be a konyhába ahonnan az imént az öklendező rendőr kimenekült. Az egyik talpraesett rendőr elrángatta az arctól a kutyát és közben remegő kézzel beszólt a központba a rádióján, hogy küldjenek új nyombiztosítót, mert a mostani egy ideig még nem lesz alkalmas a munkája ellátására. De ezzel a furcsaságoknak még korántsem volt vége. Miután az orvos szakértő megvizsgálta a hullát, kijelentette, hogy bár majdnem 15 éve praktizál, eddigi pályafutása során még csak hasonlót sem látott. Nem tudott magyarázatot adni például arra hogy miért hagyja egy ereje teljében lévő férfi, hogy levágják a fél fejét. Ahogy arra sem hogy a hulla ujjai, amik a sört markolták, miért vannak összeszabdalva, és a bal combja mért van szószerint „szétrohadva” amikor az eset csak alig egy napja történhetett. Az orvos szakértő a halál beálltát 1400 és 1600 közötti időpontra becsüli.
- Ez az eset hölgyeim és uraim, - nyilatkozta a város polgármestere – igazán szomorú és megmagyarázhatatlan, és tudom, hogy nagyon megrendíti a családot és a barátokat, amit most fogok mondani, de sajnos a nyomozást bizonyítékok hiányában le kell zárnunk.
A polgármester várakozásával ellentétben, a közvéleményt nem rázta meg túlságosan ez a bejelentés, mert az áldozatnak nem volt családja, barátja is csak nagyon kevés, és azokat, akik nem ismerték személyesen az elhunytat nem érintette mélyen a halála. Az emberek legnagyobb része csak egy újabb szaftos sztorit látott benne, amiről talán majd elbeszélget a kocsmában egy sör mellett, talán nem.

A halott temetésén csak a barátai jelentek meg, ami nem jelentett többet 6 főnél. Maga a temetés csendesen zajlott. A pap rövid beszédet mondott, aztán elment hogy az ismerősök el tudjanak búcsúzni a halottól. Mivel a koporsót érthető okokból nem nyitották ki, ezért zavart hallgatással állták körül az elhunytat és lehorgasztották fejüket, így fejezve ki a bánatukat. Miután a temetés befejeződött, megbeszélték, hogy még aznap este találkoznak valamelyikük lakásán, és leróják kegyeletüket a halott barátjuk emlékére. A választás a halott legközelebbi barátjára Paul Mooney-ra esett, aki amúgy is önként jelentkezett és nyugodt környéken is lakott, tehát nem kellett attól tartaniuk, hogy gyászukat megzavarja a média. Az eset még most is nagyon nagy nyilvánosságnak örvendett, és az elhunyt temetésén is csak azért nem tolongtak a tévéstábok és az újságírók, mert az időpontját szigorúan titokban tartották. A halott férfi többi barátjának kilétét rejtélyes módon felderítették és a média ismeretlen forrásra hivatkozva közzé tette nevüket és fényképüket az interneten a televízióban és az újságokban, ezzel megkeserítve az életüket és fokozva a bánatot, amit barátjuk elvesztése okozott. Mivel Paul Mooney neve sehol sem bukkant fel az esetet taglaló cikkekben és tudósításokban, ezért biztonságosnak vélték a találkozást az ő lakásán.
Eljött az este hat óra és Paul a konyhában üldögélt kávét szürcsölgetve. A találkozót 7 órára beszélték meg, és Paul nem tudott mit kezdeni magával. Az eset még most a temetés után is mélyen megrázta hiszen eddigi pályafutása során nem találkozhatott még ehhez hasonlóval. Paul kezdő nyomozó volt és a rendőrségnek dolgozott. A barátja halálát jelentő sajnálatos eseményről az elsők között értesült, mert a helyszínelők a halál körülményeit látva, rutinból azonnal bevonták a nyomozó csoportot is, természetesen teljesen eredménytelenül. Amikor Paul meglátta halott barátját, az első adandó alkalommal szabadságot vett ki.

Most valamilyen szövet surrogását hallotta a bejárati ajtó előtt és megdermedt. Megnyikordult a levél bedobó nyílás, egy csomag puffanása hallatszott és valaki csöngetett, majd pedig nyugodtan távolodó léptek zaja hallatszott. Kábultságát legyőzve, Paul letette a kávéscsészét amiből az imént ivott, majd halkan felállt, vigyázva hogy ne csapjon zajt. Nem is tudta miért rémült meg ennyire, de valamiféle belső ösztön azt súgta, hogy legyen óvatos. Az ajtóhoz lopakodott és megnézte a csomagot amit bedobtak. Teljesen szokványos fehér boríték volt, de most hogy Paul a kezébe vette, észrevette hogy kicsit vastagabb és nehezebb az átlagosnál. Kezdett megnyugodni.
- Hiszen ez csak egy teljesen normális csomag. – győzködte magát.
Ebből erőt merített, olyannyira hogy az ajtóhoz ugrott, kinyitotta, és körülnézett, hátha meglátja a távolodó lépések zajának gazdáját. Sajnos nem látott senkit, úgyhogy visszament a házba, de az ajtót nyitva hagyta, mert az óra tanulsága szerint már 645 volt, tehát nemsokára megérkeznek a barátai. Visszaballagott a konyhába, felkapcsolta a villanyt, majd leült kávéjának kihűlt maradéka mellé, hogy jobban szemügyre vehesse a most kapott levelet.

Először a bélyeget vette szemügyre, de nem talált benne semmi rendkívülit, úgyhogy a tekintete tovább siklott a feladó nevére. Amint elolvasta a nevet, úgy érezte, mintha egy éles kést vájtak volna a hátába. Ekkor szinte már önkívületi állapotban kibontotta a csomagot és a konyha asztalra rázta annak tartalmát. Egy teljesen szokványos A/4-es papírlap csúszott ki belőle, és egy aprócska faágnak tűnő valami. Paul észrevette hogy még jó néhány megsárgult pergamenlapnak tűnő dolog is van a csomagban de úgy döntött először a kis rudacskát vizsgálja meg és csak utána kezd neki a levélnek. Ez súlyos hibának bizonyult. Amint hozzáért az aprócska dologhoz, az megrándult mint egy féreg és meleg folyadék kezdett csorogni belőle. Paul ledobta a valamit, ami fémes koppanással megállt az asztal sarkánál, majd sápadtan, verejtékező arccal kimenekült a konyhából. Befutott a dolgozószobájába, becsapta maga mögött az ajtót, és kétszer ráfordította a kulcsot. Lenézett a kezére és ismét meglátta a ragacsos váladékot. Émelyegve a dolgozó szobájából nyíló másik ajtóhoz rohant, kinyitotta és a fürdőszobában találta magát. Hányingerével küszködve kinyitotta a csapot, és lemosta kezéről a vért. Igen most már tisztában volt vele hogy a ragacsos folyadék a kezén, nem lehet más, csak vér. Még mindig erősen öklendezve, visszatántorgott az irodájába és lerogyott a régi karosszékbe, amit még az apjától örökölt. Csak bámult maga elé üres tekintettel, és próbálta felfogni azt, ami történt vele. - Ez csak egy gonosz tréfa lehet. – ismételgette magában, és már éppen kezdett megnyugodni, amikor halk kopogtatást vélt hallani az ajtó felől. Felpattant a karosszékből és tekintetével vadul keresett egy önvédelemre alkalmas tárgyat. Végül a szeme megállapodott az asztal sarkán porosodó papírnehezéken. Már éppen nyúlt volna érte hogy felvegye, amikor halk beszédet hallott az ajtó felől.

- Nyugodj meg Paul! – mondta egy lágy női hang. – Tudom mit érzel most.
- Honnan is tudhatnád?! – kérdezte a férfi, amikor megismerte a nő hangját.
- Mindannyian kaptunk egyet Paul. – válaszolta a nő.
- De ez a gyűrűsujja volt az isten szerelmére, hallottam ahogy koppant a pecsétgyűrűje amikor az asztalra dobtam.
- Először nyisd ki az ajtót, hogy beszélhessünk. Már mindenki megérkezett és most a konyhában várnak ránk.
- De hát… hogy? Hogyan lehetséges ez? – kérdezte magától Paul még mindig a levágott ujjra gondolva.

Még gondolkodott egy pillanatig, aztán visszatette a papírnehezéket a helyére és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Végül kinyitotta az ajtót, de csak résnyire, mintha attól félne, hogy ráugrik a „Baltás Gyilkos” az ajtó túloldaláról. Mikor meglátta Evelynt, kitárta az ajtót és magához ölelte a nőt. Evelyn is magához szorította a férfit, aki erőt merített ebből, és a konyha felé invitálta a nőt. Amikor beléptek a konyhába, minden fej feléjük fordult. Paul körülnézett és látta hogy már tényleg mindenki megérkezett. Végignézett a jelenlevőkön és tekintete elidőzött Adam Semmler gyűrött zakóján és Norman Gold megtépázott külsején. Úgy gondolta nem most van itt az ideje annak hogy kiboruljon, hiszen a többiek is elég ramaty állapotban vannak, és még sincs egy szavuk sem. A másik két férfit, akik tapintatosan félre vonultak, Paul nem ismerte személyesen, bár úgy emlékezett, hogy az alacsony kopaszodó férfi, akiről többször olvasott az újágban, valami jól menő brókercég ügynöke. A másik, sápadt, magas, feketehajú férfiról nem tudott semmit csak annyit hogy a neve Stanley.
- Hello! – próbált meg valami köszönés félét kinyögni Paul, de nem nagyon sikerült neki.

Mindenki elmormogott egy hellot, de továbbra sem szólalt meg egyikük sem. Paul próbálta megmenteni a helyzetet ezért megkérdezte a többiektől, hogy ők is kaptak-e ilyen levelet. Ezután megélénkült a hangulat és a Stanley nevű férfi összefoglalta amit tudott.
- Mindannyian kaptunk levelet, benne egy levágott ujjal, és pár darab naplóból kitépett lappal. A napló lapjai valamilyen számunkra ismeretlen írásfajtával, talán Inka, vagy Druida betűkkel íródtak. A tiedet még nem tudtuk megvizsgálni, de jó okunk van feltételezni, hogy ezek a lapok együtt, komoly mágikus erővel bírnak.
Paul azt hitte, hogy rosszul hall.
- Mágikus erővel? – kérdezte értetlenkedve.
- Sejtettük hogy így fogsz reagálni, hiszen nem tudhatod azt, amit mi tudunk.
- Amit ti tudtok? – kérdezte egyre értetlenebbül Paul.
- Igen, épp itt az ideje, hogy téged is beavassunk abba, amit mi már jó ideje tudunk.
- Hát csak rajta! – mondta Paul enyhe hitetlenkedéssel a hangjában.
Stanley sóhajtott egyet, látszott hogy a gondolatait próbálja összeszedni, mielőtt belefog a történetbe.
- Rendben. – mondta, majd elkezdte a történetet.
- Az egész, 6 hónappal ezelőtt kezdődött. Mindannyiunk közös barátja, Buddy Green, hozzájutott egy különösen értékes, és mint azt észrevettük, veszélyes műtárgyhoz is. Valószínűleg nem tudott róla mekkora erővel is bír ez a tárgy, csak meg akarta szerezni, hogy aztán a csempész hálózaton belül jóval drágábban értékesíthesse. Sajnos nem rendelkezett ehhez a beruházáshoz szükséges anyagi kerettel, mert az itt jelenlevők közül, téged kivéve, mindannyian hiteleztünk neki.
- De akkor hogy jövök én a képbe? – kérdezett közbe Paul.
- Feltételezésünk szerint, mivel te voltál az egyetlen olyan ember, akit valóban a barátjának tekintett, ezért nem akart belekeverni az ügybe. De miután rájött hogy ez a műtárgy előbb utóbb a vesztét fogja okozni, készíttetett egy végrendeletet, amiben, rokonai nem lévén, téged jelöl meg egyetlen örökösének.
- Tessék!? – prüszkölte Paul. Ez a hír teljesen felkészületlenül érte.
- Ahogy mondom. – válaszolta Stanley.
- És mit hagyott rám? – kérdezte tágra nyílt szemmel Paul.
- Sajnos semmi kézzel foghatót, a boríték tartalmát kivéve.
- Csak a borítékot hagyta rám, meg egy levágott ujjat?! – kérdezte hisztérikusan.
- Hát valahogy úgy. – válaszolta Stanley.
- És a végrendeletről honnan tudtok? – kérdezte enyhe remegéssel a hangjában Paul.
- Elfelejted hogy ügyvéd vagyok. – kapcsolódott be Norman is a társalgásba.
- És most azt akarod mondani hogy Buddy veled csináltatta meg a végrendeletét? Ennyire azért ő sem lehetett hülye!
- Nem, nem akarom ezt mondani, - válaszolta enyhe mosollyal Norman, - de tudnod kell, hogy ügyvédek között nagyon gyorsan terjednek a hírek.
Paul ezek után nem szólalt meg többé, hanem enyhe biccentéssel jelezte Stanley-nek hogy hallani szeretné a történet többi részét.

- Amint azt észrevehetted, minket is megemlített a végrendeletében, hiszen mindannyian kaptunk egy csinos kis ujjacskát, egy pár gyilkos naplólap kíséretében. Az én személyes feltételezésem szerint amikor rájött hogy a napló óriási hatalmat biztosít annak aki mértékkel tudja használni, darabokra tépte és borítékokba tette azoknak az embereknek címezve akik valamit tettek érte az élete során.
- De azt csak nem feltételezheted, - szólt közbe a tőzsdecápa, - hogy azt írta a végrendeletében, hogy vágják le az ujjait!
- Természetesen nem! – válaszolta vasvilla szemmel Stanley – kérlek hagyd hogy befejezzem a történetet.
Mivel senki nem szólt, ezért Stanley folytatta a mondani valóját.
- Mivel a napló alvilági körökben eléggé elhíresült az utóbbi időben, ezért nem csodálkoznék, ha rengeteg lelkes jelentkező lenne a napló használatára. A levágott ujjakra csak azt a magyarázatot találom, hogy Buddy azt írta a naplóba, hogy halála után a szétszaggatott naplólapokkal együtt az ujjai is postázódjanak. Gondoljatok csak bele. Eltemettük, de nem hamvasztottuk el. Pedig ha valakit így szétmarcangolnak, akkor kézenfekvő hogy elhamvasztják, nem? Na és miért nem hamvasztottuk el? Mert senkinek nem jutott eszébe. És hogy miért nem? Mert a napló így akarta.

- A napló így akarta? Szóval a napló kívánságokat teljesít? – kérdezte Paul.
- Igen így van! Az én levelemhez egy magyarázat is volt csatolva, melyben Buddy elmagyarázta hogy a napló előző tulajdonosai, mind teleírták a kívánságaikkal a naplót, ezzel eladva a lelküket a sátánnak.
- Szóval a napló teljesíti a kívánságainkat? – kérdezte meg másodszor is Paul, mintha nem akarna hinni a fülének.
- Úgy gondolom, hogy okkal feltételezhetjük, hogy így van.
- De akkor sem értem miért kívánta volna azt, hogy levágják az ujjait.
- Szerintem ezzel akart nagyobb nyomatékot adni az állításának, miszerint a napló veszélyes. Talán az egyik utolsó világos pillanatában kívánta ezt a szörnyűséget, és okom van azt feltételezni, hogy amit egyszer a naplóba írnak, az visszavonhatatlan.
- És ha figyelmeztetni akart minket arra, hogy a napló veszélyes, akkor miért küldte el nekünk a lapjait?
- Jogos a kérdés. Úgy sejtem hogy a napló egy idő után, úgynevezett lelki nyomorékot csinál a használóiból, és talán valamilyen módon a tudatukat is befolyásolja.
- Szóval a napló kényszerítette rá hogy csináltasson egy végrendeletet?
- Nem tudom, de lehetségesnek tartom.
- Szóval most azt akarod bemesélni nekem, hogy egy naplóba valaki beleírta hogy szakadjanak le az ujjai, és mit ad isten? A napló teljesítette! – miközben ezeket a szavakat kiejtette, Paul úgy nézett Stanley-re mint egy őrültre.
- Hagyjátok már abba! – szólalt meg egy síros hang a háttérben.

Paul megfordult és meglátta Evelynt. Szinte teljesen megfeledkezett a nő jelenlétéről, annyira lekötötte a napló. Most Paul szólalt meg.
- Evelyn-nek igaza van! Ahelyett hogy egymással veszekszünk, ki kéne találni, hogy mi legyen ezzel a naplóval. Feltéve, ha igaz, amit összehordtok itt nekem.
- Természetesen igaz! És a naplót meg kell semmisíteni! – szólt közbe most az Adam Semmler nevű férfi.
- Na igen, de mégis hogy? – kérdezte Paul.
- A te levelednek még nem ismerjük a tartalmát. Lehet, hogy szolgál nekünk valami érdekes információval.
- Lehetséges! – mondta Paul és az asztalhoz lépett hogy elolvassa a levelet.
Leült, és legalább 15 percen keresztül meg sem szólalt, amíg a levelet olvasta.
Végül felállt, és kissé zavartan azt mondta:
- Szóról szóra igazatok volt. Buddy azt írta csak úgy lehet megsemmisíteni, ha a temetése napján 23: 00 –kor elégetjük a sírja fölött a lapokat.
- Akkor ezt tesszük. – szólalt meg Evelyn. – Én majd veled megyek!
- Felesleges velem jönnie bárkinek is! Egyedül is képes vagyok megtenni! – válaszolta ingerülten Paul.
- Igen, elhisszük, de biztosnak kell lennünk abban hogy valóban megsemmisíted a naplót.
- Rendben van. – nyugodott bele végül Paul. – Este tízkor itt várlak a lakásomon Evelyn! – fordult a nő felé, aki bátortalanul bólintott, majd elővett valamit a zsebéből.
- Ezeket neked adjuk! – mondta a nő immár kicsit bátrabban és a konyhaasztalra tette a neki postázott napló lapokat.
A többi jelenlévő ugyanígy tett, majd elköszöntek és elmentek. Paul bezárta a bejárati ajtót és visszament a konyhába. A levágott ujjal ami a konyhaasztalon hevert, mit sem törődve, leült és összeszedte a gyűrött, néhol szakadt, és megsárgult lapokat.
- Túl értékes ahhoz, hogy kárba vesszen. – mondta maga elé meredve, mintha nem lenne biztos a dolgában.

Arca észrevehetően megváltozott, mióta vendégei magára hagyták. A kedélyes jóképűség teljesen lefoszlott róla, és most megjelent rajta valami sunyi és egyben gonosz kifejezés.
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és a dolgozószobájába futott. Pár perc múlva tűvel és cérnával tért vissza. Sorba rendezte a lapokat, majd baloldalon, lentről felfelé elkezdte összevarrni a naplót. 10 perc múlva, amikor végzett, a lelkét átjárta valami kellemesen megnyugtató üresség. Kinyitotta a naplót és belenézett. Furcsa módon most már egyáltalán nem okozott gondot a furcsa írásjelek elolvasása. Pontosan értett mindent ami a naplóba volt írva. Végig olvasta az első oldalt. Használati utasítás volt. Miután az egész könyvet végig olvasta, az előző tulajdonosok kívánságait is beleértve, hátulra lapozott az üres részhez és tollat vett, elő. Teljesen üresnek érezte magát belülről.
- Kiüresedtem! – mondta fennhangon, és elnevette magát.
Kellemes extázisban lebegve, arra gondolt, hogy mi mindent fog csinálni új szerzeményével.
Tollat tartó keze megremegett az üres pergamen fölött, és valahol talán a lelke legmélyén üvöltve küzdött a napló ősi sátánja ellen, de veszített. A toll a kezében megcsúszott, és egy pillanatra úgy tűnt hogy elejti és megtörik a varázs. Egy másodpercig még habozott majd tollat tartó keze egyetlen mondatot írt a megsárgult lapra:
Csak én tudok a naplóról. Csak én…