Novellák - 128.oldal

- Apu. - nyafogta csendesen, és rémülten. - Mi történt az arcoddal? - kérdezte, miközben a szeméből egy könnycsepp csordult ki. Felállt, és átölelte az apját. - Apu mi történt? - már patakzottak a könnyei. A férfi átölelte a kislányt, még a fájdalom ellenére is.
- Semmi baj, csak egy kis tűz, nem vészes, az arcom rendbe fog jönni... elhiszed nekem? - a kislány bólintott, majd könnyes szemmel felnézett az apjára...

Első dugás után kötelező a beszélgetés. Emlékszem, milyen mélyen szívtam be Manderly hajának illatát, mennyire el voltam varázsolva tőle. Azelőtt sosem voltam idősebb nővel, de mindig is izgatott, milyen lehet. Azt mondták, az érett asszonyok befűtött, robogó mozdonyok, akiket nehéz leállítani, vagy elterelni a pályájukról. Nagy igazság van ebben, bár a vezető felelősségét nem illik emlegetni...

Léptek követik egymást, távolság foszlik semmivé zabolázhatatlan szágudása által. Az út túl rövid, vagy a lendület nagy? Hiába a hideg, az ismerősként ráköszöntő est, a szemerkélő esőcseppek, mik pillájára ragadva kristályos ragyogásba vonják a környéket. Menni kell, tenni kell valamit, meg nem állhat. Tovább viszi lába, akkor is, ha fáradt...

E nap sorsfordulót hozott mindkettőnk életébe, heti rendszerességgel szerettük egymást. A gond abból származott, hogy férje buszsofőr volt és a menetrendhez kellett igazodni. Ez azt jelentette, hogy mikor tudtuk viszi a buszt, mi akkor találkoztunk. Igaz ez bennem némi feszültséget okozott és nem voltam igazából önmagam...

- Akkor nézzük… Dávid nem, mert ő nem táboros, Balázs nem lehet, mert őt tudod, hogy szerepjátékozik. Peti nem, Laci sem. Azaz marad… Dani és Én… Eddig jó?
- Figyelemre méltó matematikai levezetés…
- És mivel mondtad, hogy egyszerűbb, mint gondolnám, ezért… Tippelek és szerintem Én. Na?
- …

Mostanában senkinek sincs semmire ideje. Miért? Ezt sokszor felteszem magamban, hogy miért? Régebben is nehéz volt az élet. Mindenkinek volt dolga. Régebb is úgy járt az óra, mint most. Egy nap 24 óra volt és még mindig az, egy óra 60 perc, és 1 perc 60 másodperc. Ez így van mióta a világ, világ...

Volt köztük egy éces gyerek is. Elkezdtek közelíteni Bobhoz, aki nem is gondolta mekkora bajba jutott. Megpróbáltak Bobnak beadni egy éces vérrel teli injekciót és ebben a helyzetben mentette őt meg George. Oda szalad, amikor meglátta mit akarnak csinálni Bobbal és ellökte a részeg embereket Bobtól, aminek következtében a tű beleszaladt George karjába, és innentől már nem volt mit tenni...

A kedvenc képem eltűnt a falról. A képen egy kisfiú volt, aki egy égő ház előtt állt, ami ontotta magából a lángokat. A szüleim tudták, hogy ez a kedvenc képem mégis most leszedték. Amikor elértem az ajtójukat azt vettem észre, hogy dühös vagyok a szüleimre...

Öten, talán hatan ugranak rám, fognak le. Téboly sokszorozta erővel küzdök, rúgok, harapok, mindhiába. Ordítok, morogok és szitkozódom, válogatott trágárságokat üvöltök, nagy nehezen mégis tétlenségre, időleges mozdulatlanságra kényszerítenek. Szúrást érzek tarkómon, majd mintegy parancsszóra, az összes köpeny eltávolodik tőlem...

Alszik. A szempillái néha megremegnek. Halkan szuszog, s a ruha lassú táncot jár testén. Arcán a leggyermekibb, legősibb kifejezés ül; ártatlanságának emlékét őrzi meg örökre.
Nem élhet így. Bűnei felemésztik egész lényét, alattomosan, mégis büszkén. Bemocskolják tisztaságát, míg alantasabb lesz a legrosszéletűbb embereknél is. Tönkretett...