Novellák - 128.oldal

András érezte, hogy a nő időnként oda-oda pillantgat rá. Tovább próbált figyelni az elfutó tájra, ám a tekintet újra meg újra érezte magán. A nő letette az újságot, majd András felé hajolt és bizonytalanul kezdett hozzá:
- Bocsi ne haragudj, azt szeretném megkérdezni...

- Kipróbálunk valami ujjat - simította meg a lány arcát, majd kezeit leoldozta az ágytámlájáról, s felhúzva ülésbe Arisát, újra megkötötte azokat, ezúttal szorosan a lapockái alá, majd a lábait is összekötve, a bokájánál. Arisa eléggé kellemetlenül érezte magát így (ami nem is csoda), az ágyon térdelve, meztelenül, hátrakötött kezekkel, s most már lábakkal is. - Ha most megteszed, amit kérek... Akkor eloldozlak - súgta a fiú kedves hangon...

Gyűlölöm a srácot, kit még kedveltem. Egy pillanat műve volt az egész és én már nem szeretem. Gyűlölöm, hogy olyat terjeszt, ami nem igaz, hogy olyat gondol mi sosem játszódott le bennem...

Hidrogénszőke libák áradata kapott el, s az olcsó kölnik fojtogató szaga töltötte meg a helységet. "Nem csodálom, hogy elszáradnak ezek a virágok." - jegyeztem meg, miután elvonultak. Sokszor hallani, hogy még ahhoz sem nagyon értenek, amivel elvileg a munkájukat kell végezniük...

Nem sejtettem, hogy bármi is rosszra fordulhat. Olyan boldog voltam, és annyira felhőtlenül kacagtunk, ölelkeztünk, mint anya és lánya, hogy kimondhatatlan volt. A fellegek fölött lebegtem húsz centivel, és ha fizetnek se lettem volna hajlandó a földre szállni.
Azonban muszáj volt. Hiába a gyönyörű karácsonyi ajándék a boldog napokkal, anya hirtelen hideggé vált. Huszonhetedikén reggel az erkélyajtónál találtam, már hajnalok hajnalán...

Megint sötétség. Csend, nem hallom a szirénákat, az embereket, hogy segítenének. Itt hagytak, vagy meghaltam. Az nem lehet, az övem be volt kötve, nem halhattam meg, nagyon gyorsan sem mentem. Eszembe jutnak gyermekeim mi lesz velük? Látom fiam könnybe lábadó gyönyörű szép kék szemét, lányom piros kis száját, ahogy sírásra görbül...

Mama nem ütött, vagy bántott engem. Nem én voltam a hibás anya miatt, magát meg nem okolhatta, túl hiú volt és magas mércére állt az önértékelése. De az tény, hogy féltem: én is olyan leszek, mint ők...

Ott volt a kórterem, mely ugyanolyan volt, mint a többi. De valahogy mégis más, ezelőtt a látogatás előtt öröm volt bemenni, hiszen naivitásom határtalan volt. De ez a nap volt a legszomorúbb. Bementünk és megláttuk őt. Ott feküdt az első ágyon és aludt. Később rájöttem, hogy nem is aludt, hanem inkább küzdött az őt megtámadó förtelem ellen...

Hatalmas robaj, felsikoltó fékek, ahogyan a gumi 110 km/óráról próbálta vadul fékezni az autót. Felsírt a fém, dübörögve szaladt egymásnak a két autó. Szilánkok és fémdarabok repkedtek szerteszét a levegőbe...

- Anya beteg - mondta egy napon. - Adja az Isten, hogy kibírjad, kicsim! Ha rajtad múlna, látom, hogy minden szép és jó lenne. - simogatta meg a fejem.
- Én azt akarom, hogy anya meggyógyuljon. - sóhajtottam.
- Sajnos, ez nem így megy. Még el kell telnie hosszú időnek, amíg rendbe jönnek a dolgok, és te leszel, aki megoldja őket. Addig is tanulj, segíts neki és ne hagyd el magad!
Eszembe véstem a szavakat, és betartottam őket éveken át...