Az éhezés

Hosszú, monoton, méla percek lassan menetelnek a szemem előtt. Kínoznak, meg akarnak törni. Az óra mutatója egyre azt veri, hogy egyél! Egyél! Egyél! A levegő párás, a szoba üres. Csak én és a szenvedés. Az én szenvedésem. Enyém, mert én választottam, és nem hátrálok meg. Előbb szakad meg a gerincem vonala, előbb hull a porba minden száll hajam, akkor se eszem. Az arcom beesett, a bőröm kezd megsárgulni, a fogaim porhadnak a használatlanság terhe mellett. Az erőm még nem illant el, ahogy a bátorság is ott lüktet az ereimben. Sűrű, fekete anyagot pumpál a szívem a sejtjeimbe. A vér nem folyik, hanem lassan vonaglik felfele az agyamba, aztán alant a testembe. Fájdalom cirkál bennem. Maga a pokol a lélegzet, a sátán csókja minden korty levegő. Remegnek a molekuláim, hiányzik a dopamin. A legfullasztóbb hőséget érzem, mintha csak a végítélet napján a kárhozat medencéjének peremén várnám a biztos kínt, amiért hagytam másokat szenvedni, sőt, én volt másoknak a bosszúság, fájdalom, bánat és talán, egyszer még a szerelem is.

Miatta vállalom, hogy megjárom az őrület sáncait. Miatta teszem tönkre magamat, csak ő miatta, mert szeretem. Hibát hibára halmozok, tőlem messze eső dolgok kerülnek ezredmilliméteres közelségbe, hogy aztán sajátomévá váljanak. Vergődöm a saját hangom, és a soha nem kívánt szentimentális verejték ellen, ami kiüti a mellkasom, a homlokom, a karom, lábam, amint rám mosolyog, vagy csak pillantásával tisztel meg. Az égen elpárolognak a terhesen csúszkáló fellegek, amelyekért olyan hevesen vert a szívem. A szellő megszűnik útját járni az ablakokon, fák levelin keresztül, amiért a boldogságom volt mindig a fizetség. A hideg havas téli éjszakák, mint rothadás enyésznek el, hogy többet nem gyönyörködjem bennük. Az én Istenem többet nem festi önnön kezével az eget, hogy megvénült, fiatal lelkemet ihlettel árassza továbbra is. Elveszik minden, amiért szép volt a pillanatot szemlélni, és pusztulásnak indul a fantázia, a lét erőforrása, mert érdemtelenné válik rá az én életem.

Feladom a boldog magányt, keserves sóvárgást, szívet tépő, szánalmas, önsajnálatot, hogy vele lehessek. Két szeméért a világot felperzselném. Egyetlen szaváért halálra ítélnék minden ártatlant és bűnöst. Csókjáért, ha erőm lenne, elkövetném a legnagyobb rosszat, amit csak agyam kitalálhat. Fekélyes gondolataimból merítenék, hogy mily gyűlölséggel büntessem a Földet, ha csak ő úgy óhajtja. Gonosz leszek, csak szólja el magát. Saját kezemmel feszítem az én Uramat a szenvedés keresztjére, csak legyen ez vágya. Mert szeretem őt. De, ha ő úgy szeretné, akkor azzá leszek, aki soha nem lennék. Szépnek szépe, rútnak ocsmánya. Vállalni érte nem ár a gyötrelmet. Szebbé teszem a világnak kertjét, megöntözöm minden virágát, vagy útifüvét. Csak magamat nem kímélem. Viszont, ha azt akarja, hogy ne bizonyítsam neki többet a szerelmet, akkor elindít az élet egyenetlen útján, ahol a végállomás nem a halál, hanem az öröklét. Nem félem az éhhalált. De rettegem a végtelent. Nélküled, nélkülem, veled, velem… vigyázz rám, nagyon kérlek Katám.