Bécs

„Halott vagyok…” – mondom magamnak mikor a koliba megérkezve kinyitom az ajtót, pedig még csak alig múlt 5 óra, de a mai munka teljesen kikészített. Még most kellene nekiállnom tanulni, mert le vagyok maradva néhány tananyaggal és lassan vizsgák jönnek. De van egy jó dolog a mai napomban, mégpedig a tudat, hogy holnap nem kell mennem dolgozni. A diákmunka, amit azért vállaltam, hogy tudjam finanszírozni az egyetemet és a létemet itt Bécsben néha teljesen kikészít. Általában nem kell sokat tenni-venni, de mindenütt vannak nehéz napok.
Előkészítem az ágyamra azt a pár könyvet, amit ma át akarok lapozni, feltekerem a zenét, hogy kicsit helyrerázódjam majd elkezdem törni a fejem, hogy milyen vacsorát csináljak magamnak abból a pár alap alapanyagból ami megtalálható az igen kicsi, de legalább már végre egyágyas szobámban, mert boltba már nincs erőm lemenni, hogy vegyek valami egyszerűen elkészíthető dolgot. Már elő is szedem a nagy tálat a makaróni tésztának, közben írom az SMSt, hogy lemondjam a Leo-nak ígért sörözést amit a zenekara tagjaival fog tartani késő este a város másik végében található koliban. Mielőtt befejezném az üzenet írását hírtelen megszólal a kezemben a mobil, kicsit megijedek a magyar számtól, mivel nem várok senkitől sem hívást otthonról. Amint felveszem a telefont és beleszólok egy remegő és kicsit ziháló női hang válaszol.
- Tibi? Szia, Kovács Zsófi vagyok, múltkor találkoztunk Tomi bulijában, mikor itthon voltál. Emlékszel rám?
- Persze! Szia Zsófi! Miben segíthetek? Most nem vagyok Magyarországon, ugye tudod?

Persze, hogy emlékszem Zsófira, hiszen napokig semmi másra sem tudtam gondolni, csak ő rá. Azon a bizonyos bulin remekül megértettük egymást. Nemcsak, hogy gyönyörű és okos volt emellett egy határozott nő képét mutatta, mint ahogy gondolom általában szokta, egy olyan nőét, aki nem ismer akadályokat ,és ha valamit elhatároz, azt meg is valósítja. Azonnal megszerettem, hiszen kevés ilyen húsz éves nőt ismertem, mint ő, mert ő már nő volt és ez nagyon feltüzelt. De az este folyamán kitárulkozott előttem, elmesélte élete történetét, családjáról, álszent barátairól, barátnőiről és persze az élete nagy szerelméről, akit elveszített. És az idő múlásával a határozott nőből egy törékeny lány lett, aki egész életében csak egy szerető ölelésre vágyik. Sok közös vonás volt bennünk, hasonló családi háttérrel és problémákkal. Át tudtam érezni a gondjait, hiszen ilyen gondok elől menekültem én is Bécsbe, feladva az otthon biztonságát és az ottani már biztosnak számított lehetőségeimet, azért hogy egy teljesen új világban a magam ura legyek, függetlenül másoktól. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez ilyen nehéz lesz, de tudat alatt élvezem is, hiszen mindig erre vágytam. Erről Zsófinak is meséltem nagy lelkesedéssel, kicsit buzdítva arra, hogy talán neki is ezt kellene tennie.

Aznap este sokáig beszélgettünk, nem törődtünk másokkal, és ha éppen egy jó szám ment a háttérben mindketten elkezdtük énekelni nagy hanggal és odaadással, nem érdekelt minket, hogy a többiek hülyének néznek, mi csak szabadok akartunk lenni. Majd mikor a bulinak vége volt, a többség hazavonult, csak néhányan maradtunk, akik előre megbeszélték Tomival, hogy ott alszanak. Mi Zsófival kihúztuk a kanapét, majd az egy száll vékony takaró alatt, ami éppen jutott, egymást melegítve, átkarolva elaludtunk. Én szokásomhoz híven néha felriadtam, majd megláttam Zsófi arcát az enyémtől pár centire, ahogy nyugodtan, angyalian, ismét kislányosan piheni fáradalmait majd eme látvány emlékével visszaaludtam. Reggel megszeppenve és izgatottan, mint két szerelmes gyermek, akik nem mernek egymás szemébe nézni, mikor elsőnek megfogják egymás kezét elbúcsúztunk. Tétováztam, hogy utána menjek-e, vagy hagyjam meg az egészet eme szép estének, tudva, hogy pár nap múlva megyek vissza Bécsbe, de mint mindig itt is az eszem döntött és hagytam. Azóta sokat gondoltam Zsófira, de már újra itt vagyok, tanulok, dolgozom és megpróbálok élni.
A telefon néma, várom Zsófi válaszát, de hallom levegővételéből, hogy hírtelen nem is tudja, mit mondjon, majd pár másodperc múlva megszólal:
- Ráérsz most egy kicsit? Nincs semmi dolgod? Most éppen itt vagyok Bécsben a Westbahnhof-nál és gondoltam, felhívlak, hogy nincs e kedved összefutni.
- Persze! Örülök, hogy hívtál. – hírtelen megakad bennem is a szó - Mikor találkozzunk? Ma este vagy esetleg egy másik napon?
- Esetleg nem tudnál most kijönni ide az állomásra? Van néhány cuccom és elkelne a segítség.
- Persze, tíz perc múlva ott vagyok, a főbejáratnál találkozzunk!

Gyorsan felkapok magamra valami utcai ruhát és rohanok is a villamoshoz, ami pont az állomás előtt áll meg. Közben kusza gondolatok suhannak át rajtam, hogy valószínűleg Tomitól tudja a számomat, eszembe jut, mennyire gyűlölök csomagot cipelni egyedül, mikor nincs segítség, majd átfutom magamban megint a beszélgetést. Kicsit furcsállom, de közben önbizalommal is tölt el az a tudat, hogy Zsófi megszeppenve, félénken beszél hozzám, pedig Tomiéktól megtudva velük mindig is az erős és félelmet nem ismerő nő beszélt.
Miután megérkezek az állomásra és megpillantom Zsófit, ahogy éppen háttal állva fürkészi a tömeget, megállok és bámulom pár percig. Történt már ilyen velem, amikor szakítottam az első barátnőmmel. Megbeszéltem vele egy találkát amiben már sejtette, hogy mit akarok csinálni, de eljött és ahogyan a buszmegállóban várt én ugyanígy megláttam háttal állva feszengve és csak töprengtem, hogy jól cselekszem e, de abban a pillanatban ő iránta már nem éreztem semmit. Zsófival ez más volt. Nála csak ácsorgok, nem adva jelt magamról, mert örülök, hogy látom. Nem szeretném, hogy bármi rossz is történjen a mi még nem létező kapcsolatunkkal, ami így biztos távolságból tökéletesnek tűnik. Félek a rossztól.
Majd lassan megfordul, hogy erre fele is szétnézzen, majd megpillant és a félénk arcot hírtelen megkönnyebbülő mosoly váltja fel és meg odasietek hozzá. A köszönés után, habár megöl a kíváncsiság, hogy miért is van itt, illedelmesen kérdezgetek olyan dolgokat amik talán lassan rávezetnek a válaszra.
- Hány napra jöttél?
- Még nem tudom pontosan, tudod kicsit furcsa lehet amit mondok, de csak úgy nekivágtam a nagyvilágnak és hírtelen nem is tudtam hova menni így ide jöttem, hozzád aki már átesett hasonló dolgokon.
Nagyon meglepődve állok, tágra nyílt szemmel bámulom, és csak kapkodom a levegőt és nem tudok mit szólni. Ő kicsit lehajtja a fejét, látszik hogy kellemetlen neki is a helyzet. Hírtelen eszembe jut az éjszaka amikor arról áradoztam neki, hogy milyen jó volt, hogy csak úgy nekivágtam a nagyvilágnak és most teljesen felelősnek érzem magam, hogy ilyet tett.
Lassan megtöri a csendet:
- Tudom, hogy illetlenség és váratlanul jön, de esetleg nem aludhatnék nálad pár éjszakát? Csak amíg… - itt megáll és látszik, hogy ő sem tudja mi lesz vele.
- Persze! Semmi gond, ha nem baj, hogy kicsit szegényes körülmények között élek és nem valami nagy a szobám a koliban.
De az arcáról hírtelen megint a megkönnyebbülő mosoly árad, ami kissé engem is megnyugtat.
- Akkor nyomás! – csapok a tenyerembe és felnevetek, habár igazából fogalmam sincs, mit csináljak.

A két bőröndjére nézve valami azt súgja, hogy nem tipikus túlpakolt női kofferekről van szó amik tele vannak hajszárítótól kezdve harminc féle buliba való ruhákkal, hanem egy egész élet kellékei. Az úton hazafele nem nagyon szólunk egymáshoz, pedig millió dolgot akarnék kérdezni tőle, de mégsem teszem. Valahogy így szavak nélkül is átérzem, hogy miken megy át és szinte már látom, hogy mi is történt vele az elmúlt pár napban.
A szobámba érve kicsit álszent nevetésekkel megspékelve körülvezetem, és közben ég az arcom, hogy miért nem rakok rendet soha, pedig nagyon nem szeretem, ha rendetlenséggel kell várnom egy vendéget. De őt nem zavarja. Ő megkönnyebbülve kezdi el pakolni néhány ruháját és egyéb dolgát azokra a szekrényekre ahol helyet csináltam számára.
- Szereted a Makarónit? Vagy esetleg ugorjak le a boltba venni valami mást?
- Nagyon szeretem! E miatt ne menj le.
Irigyelem a pozitív hozzáállását a dolgoknak és hogy csak mosolyog és örül mindennek ami itt van. Végül is a Makarónit jól sikerül, elmosogatunk, Zsófi mindenben segíteni akar, gondolom, ezzel akarja valamennyire viszonozni, amit érte teszek, de én nem engedem, hogy egy vendég bármilyen munkát is csináljon amikor én vagyok a házigazda. A konyha közös így pár kollégistának bemutatom Zsófit, akik csak kacsintanak és bólogatnak egyet-egyet mikor éppen nem feltűnő számára, de ő nem jön zavarba, mások előtt még mindig a nőt adja. Egyiket sem ismerem közelebbről, inkább csak köszönő viszonyban vagyok velük, ezért is hagy hidegen az egész. Általában csak barátnőket lehet itt látni mivel fiú kollégiumról van szó, így mindenki kicsit izgatott lesz egy lány láttán. Zsófi meglepően jól beszél németül, ezt már eddig is tudtam, mivel ha hazamegyek minden németül valamennyire értő és tudó ember ki akar próbálni, gondolom élvezik, hogy egy másik nyelven tudnak valakivel kommunikálni és aki előtt hibázhatnak vagy kérdezhetnek magyarul is. Vele sem volt másképp, bár akkor ő még a határozott énjét adta.

Kezdett estefelé lenni, ekkor már kicsit a légkör felszabadult és kezdek kényesebb kérdéseket is feltenni. Mint kiderül, az történt, amit gondoltam eme idő alatt, Zsófi új életet akar kezdeni, elszakadva az otthontól és szabadon élni mint ahogy én is teszem. Nem tudja még, hogy ez többet jelent, mint ahogyan hiszi és ahogy esetleg én számoltam be kissé túlzóan azon az éjszakán, de nem akarom kiábrándítani. Nem mondja ki, de érzem, hogy ebben az én segítségemre és támogatásomra alapozna és reméli, hogy nem dobom ki két nap múlva. Meg sem fordult a fejemben eddig ilyen, inkább az ellenkezője, én érzem felelősnek magam amiatt, hogy itt van és úgy érzem kutya kötelességem a legjobbat kihozni a helyzetből. Bár lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hazaküldeném vagy esetleg haza is kísérném, de ezt nem tudom eldönteni. Talán pár nap múlva majd egyszerűbb lesz, bár a szívem azt súgja, hogy inkább csak nehezebb.

Már 10 óra felett jár az idő, megbeszéltük, hogy addig maradhat nálam, amíg csak szeretne és abban segítek amiben csak tudok, munkát keresni ha dolgozni szeretne vagy szállást ha el akarna menni. Ő is megértette, hogy nincs túl sok szabadidőm és amúgy is magától akar elintézni mindent, tőlem csak kis támogatást kér az első napokban. Szeretem mikor hírtelen előtör belőle a büszke nő, habár tudom, hogy ez csak egy álca. Miután fél percig szótlanok voltunk, a határozott hangjával megszólalt:
- A fürdőszoba merre van? Szeretnék végre letusolni.
- A folyosó végén jobbra, de az is egy közös zuhanyzó, amit hivatalosan csak a fiúk használhatnak.
- Nem vagyok szégyenlős. De ha ennyire zavar, akkor gyere velem és őrködhetsz az ajtónál.
Nekem is ez tűnik a legjobb megoldásnak, habár tudom, hogy amikor valaki zuhanyozik általában senki sem megy be, az itteni emberek eléggé szégyenlősek és kivárják amíg a másik kész lesz. Bár én sosem zavartattam magam, de láttam, hogy a többieket kissé zavarja.

A zuhanyzóba érve Zsófi gyorsan felmérte a terepet, majd látva, hogy van egy kis fal az ajtó mellett ami eltakarja a bent lévőket arra kért, hogy inkább ott vigyázzak az ajtóra. Ennek egy kicsit örültem, mert tudom, hogy a folyosón állva biztos leszólítanak, hogy miért várakozok, és akik már találkoztak vele, tudva, hogy kire vigyázok, biztos elkezdenének idétlenkedni. Akaratom ellenére elkezdek kissé fantáziálni, nem gondolva a komoly helyzetre. Ekkor halk dúdolást és éneklést hallok. Imádom a hangját. Olyan hangja van, amitől kissé megremegek és képzeletemben minden nőt ilyen hanggal képzelek el. Miután felismerem a dalt én is beszállok a refrénbe, majd mindketten elnevetjük magunkat nem törődve, hogy mi lesz holnap.

Miután kész lett, maga köré tekerve az óriás törölközőt, amit adtam neki, kilép elém:
- Köszönöm az őrködést. – mondta üdén, kedves mosollyal kissé kipirult arccal.
A hosszú egyenes barna haja kissé nedvesen a hátát verdesi, a fedetlen vállának gödröcskéiben megcsillan egy-egy vízcsepp, a törölközőből két igen formás mell dudorodik és meglátom az eddigi legtökéletesebb csupasz lábat amit valaha is láttam. Csak egy pillanatra nézek rá és máris elfordítom a fejem majd az én arcom is kipirul. Kicsit dadogva válaszolok valamit és megpróbálok lazának tűnni. De Zsófi csak tovább mosolyog.
- Én is őrködjek neked? – kérdezi kissé gúnyosan kacarászva.
- Köszönöm, megleszek.

Miután visszakísérem a szobámba én is felkapom a törölközőmet és megyek vissza. Ma egy kissé jobban megengedem a hidegvizet.
Miután végzek nem tudom miért de veszek néhány nagy levegőt mielőtt belépnék a szobába.
Zsófi éppen az ágyat igazítgatja és látom felvette az óriási Tazmán-ördögös pólómat.
- Remélem nem baj, de nekem nincs nagy pólóm, pizsamát meg nem hoztam.
- Nem, nyugodtan használd, rám úgyis túl nagy ezért nem is szoktam hordani. –hazudom, az egyik kedvenc pólóm, amit a bátyám hozott még franciából nekem, és én is ebben szoktam aludni. De most rajta látva ezt a pólót egy kis leírhatatlan boldogság fog el, de nem értem miért.
A szekrényben kotorászva előszedek 2 pokrócot, ami még itt ragadt pár hónapja majd leterítem a földre.
- Te meg mit csinálsz? – Még mindig mosolyogva
- Megágyazok magamnak, így nem lesz annyira kényelmetlen, ha két pokrócot rakok magam alá.
- Ugyan! Csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy a földön aludj, míg én a te ágyadban! Ha valakinek a földön kell aludni az akkor én leszek. De azt hiszem, elférünk ezen az ágyon ketten rendesen. – a makacs és indulatos nő, amit én úgy szeretek benne, megint előtört és ez ellen nem lehet védekezni.

Mialatt Zsófi a fogát mossa, addig pakolászok még, hogy ne tűnjön annyira rumlisnak a szoba, majd mikor én kerülök sorra megint csak kuncogás hallatszik és az orrom alá dug egy könyvet. Sting Széttört zenéje az, amit mostanában olvasok lefekvés előtt. Nem szólok semmit, csak elmosolyodom, mikor meglátom újból azt a kedves lányt, ahogy életkedvtől majd kicsattanva nevet az élet apróságain.
Majd lefeküdtünk egymás mellé fáradtan. Ő, mint aki csak egy szerető ölelésre vágyik, átkarolt és én is átkarolva őt, homlokunkat kissé összeérintve elaludtunk. Én szokásomhoz híven néha felriadtam, majd megláttam Zsófi arcát az enyémtől pár centire, ahogy nyugodtan, angyalian, kislányosan piheni fáradalmait majd eme látvány emlékével visszaaludtam nem törődve, hogy mi lesz holnap.