Novellák - 123.oldal

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet...

Hirtelen egy emberi hangot hallok, rohanok. Egy összeégett, vérző ember előtt ér véget az utam. Nem tudtam elfojtani a belőlem előtörő undort. Csak megvetően néztem a haldoklót, a halál bűze lassan elborította az elmém. Letérdeltem a sebesült mellé, segélykérően nyújtotta felém a kezét egy újabb sorozat nyögéssel kisérve, míg én a hátam mögé tartott kezemmel egy nagy üvegszilánk után kutattam, sikerrel...

Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy fitying nélkül állok a város közepén, (a forintocskák eme gondolatomat mintegy megérezve, sértődötten súrlódtak össze izzadt tenyeremben, panaszos- fémes hangot hallatva, mintha méltatlankodnának) nagyon megijedtem. Inkább úgy mondanám, izgatott lettem...

Mire Aranka kioldalazott valahogy a kisajtón, hogy mielőbb eltűnjön innét, már össze is csapott a két szomszédvár. Valami nagyot reccsent. Az első ˝jaj˝-ra még hátranézett. A kép, amit látott, még gyorsabb távozásra késztette. Végh kaputámasztóval futott Örzse néni férje felé, a levegőben fél tégla repült, Véghné feje már vérzett, és az ártatlan tejeskanna csörömpölve, zománchíjas foltjait szaporítva esett le a kitéglázott járdára...

Szemerkélős márciusi nap volt, amikor Connie elérkezettnek látta az időt, hogy balesete óta először elővegye a hegedűjét. Akkurátusan rakott rendet felkelés után, próbálta nem csak a kislakást, de maga magát is felkészíteni a Dologra, amit hosszú ideje először fog megtenni...

Arra ébredtem, hogy valami szörcsög a lábamnál. Amint felpattant a szemem, már több dolgot is észrevettem. A víz kihűlt, és valami szörcsögött a lábamnál. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam, teljesen elgémberedett a testem, és kihűlt. Oldalt fordítottam a fejem, hogy szemügyre vehessem az összetört kezemet. Nagyon bedagadt, az egész lilás-zöld volt egészen a csuklómig. Ha akartam se tudtam volna megmozdítani. De miért nem tudok megmozdulni? Annyira elzsibbadt volna minden porcikám? Az...

- Szerelmes vagyok - szaladt ki a számon az a mondat, amire megesküdtem, hogy sosem fog többet. A számhoz kaptam, olyan mélyről és hirtelen tört fel, hogy vissza akartam vonni, nem akartam elismerni, hogy újra ugyanabba a hibába estem, hogy újra fájni fog, és én újra hónapokig sírni fogok...

Megszabadult az apjától. És nincs senki más a Kerepesi temetőben, senki más, csak a fia. A felesége már nem akarja többet látni, és ő korántsem volt olyan megbecsült ember, mint az édesapja vidéken. Nem csoda, hogy egy könny sem fogja illetni őt, a +mennybemenőt”, aki egy elágazáson valószínűleg balra fordul, csakúgy, mint az apja és a pokolba kér bebocsátást, csakúgy, mint az apja, csakúgy, mint ahogyan valószínűleg annak apja is fog, és ahogy Istvánka és az ő fia teszi majd a jövőben....

Csend, nem szól senki, a sóhaj elhalt, a könnyek hangtalanok, ordít a némaság. A szemed könyörög, én haldoklom, de pillantásom nem felel. Nem utál, nem szeret, csodál s elfelejt. A felejtés homály, az éj harmatos, az új nap bíborvörös hajnala emléket teremt: az életünk...

- Mi az kislány? Csak nem berezeltél? – röhögött, mikor letérdelt mellém. Kiabálni próbáltam, de befogta a szám. - Nyugalom, ne próbálj meg kiabálni. Tőlem megkapod azt, amire féltett álmaidban vágytál...