Mint a villám

(merengés)

Egy hideg, szeles őszi nap Kassa útján. Aki volt már ott az tudja, hogy milyen. Épp várom a 20-as autóbuszt, meghúzódva a sarokban, egy megállóban. Van még kb. 2 percem a buszig, elmerengek egy picit:

Előttem egy fiatal pár, összebújva, mint az újdonsült szerelmespár. De most a Szél kényszeríttette őket szoros pózba. A megálló túlsó sarkában, egy öregedő asszonyka táskáját szorítva didereg. S kettőnk között egy fiatal anyuka gyermekével. Tipikus „plázacica”, a mobil a jobb kezében, a másikban cigi. Kisfia pedig mellette állva figyeli az útszéli galambokat. Szürke, városi galambok, az útmentén próbálják megkeresni az aznapi betevőjüket. A három galamb felröppen. Elsuhan egy autó, majd a galambok ismét visszaszállnak vadászterületükre tovább keresgélni. A kissrácnak tetszik a dolog, hisz nevet rajtuk. (De jó neki. Nem?) Úgy érezheti, hogy új játszótársakra talál a galambok személyében, s tesz is pár lépést feléjük. – Maradj itt ! – parancsol rá az anyja. Megszeppenve bár, de tovább lépked. A galambok újra felröppenek, s ezek után az események felpörögtek. Balra pillantva meglátom a sebesen közeledő fekete autót.

Még 100 méter: A kissrác úgy gondolhatta, hogy ezt nem hadja annyiban, s a galambok után szalad.

Még 80 méter: A galambok elrepültek, s a kissrác az útközepén megállva integet utánuk.

Még 60 méter: Az anya is megpillantja a fekete autót, (talán egy Merci, vagy egy Audi, jaj nem ismerem én ezeket az autómárkákat). Aleeeeeeex ! ! ! – de torkaszakadtából.

Még 40 méter: Csináljon már valaki valamit ! Szaladj már te hülye, hisz a te gyereked.

Még 20 méter: Ledobom hátizsákom, s elrugaszkodok a megálló sarokvasától.

Még 10 méter: Léptem vagy hármat. Alex is észrevette a fekete autót.

Még 5 méter: Rálépek az útpadkára, s megpróbálok még jobban elrugaszkodni.

Még 4 méter: Ez az utolsó lépés.

Még 3 méter: Elrugaszkodok, magamhoz ölelve Alexot felugrok a levegőbe.(hátha át tudom ugrani)

Még 2 méter: A sofőr szemébe nézek.

Még Nincs tovább. Nagy feketeség és a nagy semmi. Olyan, mintha egy végtelen szobában röpülnék. Semmi sincs ott, csak én és senki más. Csak egy hang: BÍP. A hang felé fordulok. Mégegyszer: BÍP. Kezd kitisztulni. Eleinte foltok, majd alakok, s végül a 20-as busz. Látom amint az anyuka Akexszel kezében leül az egyik ülésbe. Alex felém fordul, s rám mosolyog: BÍP-BÍP-BÍP, az ajtók bezárulnak, s a 20-as busz ott hagy. Még nézek utána, majd órámra pillantok. 15 perc a következő buszig. Háát...
... van még egy kis időm egy merengéshez.