A beton forradalma

Nehezen merült a lapát feje a sóderbe. Nehéz szakító mozdulattal emelkedett ki a kavicsos, homokos közegből a kis szellet, ami végül a keverő sűrű maszlagjában lelte a halálát és az átváltozását. Nehéz folyamat során tűnt el a gép mélyén az egyszerű sóder és vált híg betonná. Minden nehéz volt. Túlontúl. Sűrű cementköd csapódott kis a betonkeverő tárcsái közül, amikor hozzá adta a munkás a szürke, lisztfinom anyagot. A szél belekapott ebbe a ködbe és kavargót az átlagszín anyag a puszta tájban. Négy épület között dolgozott négy munkás ember. Kemény fizikai igénybevétel során edződtek meg mindahány, de közülük is a legerősebb, a legfáradtabb és a legmagányosabb a betonkeverő mellett dolgozó volt. Két ember végezte a zsaluzást, ami abból állt, hogy kiásták az új járda nyomvonalát, kimérték és ledeszkázták a folyékony beton útját, majd elsimították, és ízlésük szerint mintázták azt. Lágy keretet tettek a lapokra, mintha csak egy festményt kereteznének. Egy harmadik végezte a talicska útját. Ő hordta a keverőtől az anyagot a zsaluzott területre, és ott kiborította azt. De a negyedik egymagában állt két hatalmas hegy között. 4000 kiló sóder és negyed annyi, tehát egy tonna cement vette körül.

Előtte zúgott a gép, amiben hömpölygött a keverék, mellette egy vashordó, csurig telve szutykos vízzel. A kettő között egy használattól megrokkant kis vödör heverészet, várva, hogy újra a vízbe merüljön és kiemeljen háromnegyedéig telve vizet, hogy a batárba öntsék azt belőle. És ott volt még a lapát. A negyedik munkás barátja, szerelme, fájdalma, segítője, társa a folyamatok során. Az eszköz, ami már lélekkel bírt a szemében. Sosem engedte el, és nem hagyta, hogy bárki már merítse azt a vízből, mert hordalékanyagba. Így fogyott lassan a sóder, a cement, a víz és az idő.

Talán egy órája kezdhették a munkát aznap. Meleg nyári fűlettségtől a szellő mentette meg őket. Messze hordta a nehéz hőséget. A szél minduntalan elkergette bőrközelből a testhőt. Frissítette a dolgos embereket, de ugyanúgy unalmas maradt az egész munka. Unalmas volt a táj, unalmas volt az állandóan ismétlődő folyamatok végzése, unalmas volt minden. A betonkeverő embernek egyedül az égre lassan kúszó sötét fellegek hoztak fényt ebbe a zsibbasztó egyhangúságba. Volt ideje időnként az égre pillantani, amíg várta, hogy az anyag összeálljon. Nem szólt hozzá senki, és ő sem zargatott senkit. Az igazság az, hogy senki nem szólt senkihez. Néma szorgalom buzgólkodott az új betonjárda elkészítésén. Pár óra elteltével készen volt három járda lap. Több mázsa kemény, szürke téglalapok voltak ezek. Kis pihenő után ismét nehezen merült a lapát, fordult a keverő, nyikordult a talicska, és készült a zsalu. Fojtogatta a magányt a csend. Nehezebbé tette a levegőt, hogy nem volt kihez szólni. A batár mellett dolgozó férfi már egészen szürke volt a portól, amit a szél rávert. A lapátot egy célirányzott mozdulattal a hordalékhegybe állította és a vízzel teli hordóhoz lépet.

Elnehezült kezeit belemerítette a szutykos lébe. Hólyagos tenyerének jól esett a jéghideg kútvíz, amivel nem rég ismét feltöltötték az időközben egyre üresedő vas, tároló eszközt. Kicsit benne tartotta a két kezet, hogy kiázzon belőlük a rárakodott kosz. A hideg víz finoman járta át, bebújt minden apró redőbe és hasadékba. Kimosta a sebet is, amit a lapátolás során a fanyél ejtett rajta. Apró, piros, szúnyoglárvák táncoltak a víz felszínén. Hogy hogyan kerültek azok a kút vízébe, az rejtély, de ott voltak. Talán a hordó falán tapadtak meg és most élvezték a friss vizet. A két kisebb lapát kitárult és megtelt a lével. Lassan emelte elszíneződött arcához a betonkeverő a tenyereit. A szél szárította bőrnek mámorító érzést nyújtott a víz. Lecsorgott a homlokán, az orrán, a száján és végül az álláról csöppent a talajra, ahol rögtön felszívta a föld. Letisztult az arc. A pupillák kitágultak a pillanatnyi sötéttől. Amint tenyerét lassan lehúzta szemei előtt a munkás, felfrissült tekintetét a nem messze álló dombokra helyezte. Nem hitt a látványnak. Sokat törte már a fejét azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy az a két szabályos domb ott van, és körbe veszi az a két kisebb épületet. Megkérdezte egyszer egy alkalommal a munkáltatójától, aki mellesleg az apja volt, hogy mi volt azoknak a rendletetése.

„Fiam. Ez az egész régen egy laktanya volt. Innen őrizték a határt, és lesték a partizánokat. Az azok ott fegyverraktárak lehettek és a dombok pedig takarták őket. Látod messzebb azokat a házakat? Na én ott nőttem fel és…” A többi érdektelen volt. Ezek a szavak ékelődtek a fiú agyába. Izgatták őt. De ebben a pillanatban messze szálltak a gondolatok a fejéből, mert valami olyat látott az egyik takaró funkciót régen ellátó dombon, amit épp ésszel felfogni nem tudott. Talán csak a szél játszik a nagy melegben vele. Vagy csak délibáb, de lehet, hogy napszúrást kapott, mert az nem lehet, hogy ott egy indián áll. Az indiánok Amerikában élnek, nem itt. Az nem lehet. De pedig ott a dombon egy rézbőrű harcost látott a férfi. Izmos teste a szélnek feszült. Szinte heroikus helyzetben bámulta a messze pusztaságot. Arcán és testén festések voltak. Színesek, pirosak és fehérek. Feketés hajában sastollak meredeztek. Arca sima, borotvált volt. Felsőtestét nem fedte semmi, alatta egy barnás nadrág volt, amiről csíkok lógtak. Mokaszint viselt. Izmos alkata, ahogy a széllel dacolva állt szinte már isteninek hatott. A betonkeverőnek elfagyott a lehelete is. Nyögni nem tudott. Fordította volna ő a fejét a többi munkásra, de félt, hogy eltűnik az indián. A szeme sarkából azért látta, hogy nem dermedtek le a többiek, így biztossá vált afelől, hogy csak az agya tréfálkozik vele.

Ahogy bámulta a jelenséget elfelejtkezett az időről, a térről. A harcos lassan pásztázta a vidéket. Elégedettség tükröződött az arcáról, ahogy nézte a pusztát. Tekintetét körbejáratta a vidéken, majd a negyedik munkásra akasztotta és őt kezdte figyelni. A keverő közben megszűnt zúgni, a szél megállt fújni, a por megkötött a levegőben, az idő belefagyott a pillanatba. Csak ketten voltak, csak ők ketten mozdultak, az indián és a munkás. A férfi, aki az ámulattól teljesen szoborrá dermedt a szemét dörzsölgette, de tudta, hogy nincs annyi cement a világon, hogy az az ő szemébe amerikai őslakós harcosokat csaljon. Közben a „bennszülött” tett egy lépést a magas fűben, a dombon lefelé. Elindult felé. Egy ideg nem rándult egyikük arcán sem. Mikor odaért a munkáshoz, és szemtől szemben állt vele a száját résnyire nyitotta. A betonkeverő férfit egy hirtelen egy érzés fogta el, egy gondolat borította be. A füleit nagyra nyitotta, és az agyát hegyezte, mert tudta, hogy amit most, a következő pillanatban fog hallani az egy örökérvényű tanulság lesz, egy fontos indián bölcsesség, amit egész életére meg kell fogadni, talán az egész sorsát megváltoztatja, végre kezébe veheti vele a jövőjét, és alakíthatja, hogy saját boldogságát megnyerje. Fontos pillanata lesz ez az életének, ami örökre megmarad.

És amikor majd később visszatekint, akkor büszkén fog visszaemlékezni erre a percre, és arra, amit ez a látomás, vagy talán szellem neki mondott. Érezte, hogy közel van már a momentum, amire talán egész életében várt, és ami megváltoztat múltat, jelent jövőt. Fontos pillanat ez. A legfontosabb. És az indián szája lassan tovább indult azon az úton, ami az ő örök boldogságát fogja kizsaluzni egy életre. Az ő dolga csak az lesz, hogy a meglátott úton haladjon, és öntse le a betont, az életét ezen a kijelölt vonalon vezesse. Közelget a pillanat. Feszültek a hurok és nőtt a várakozás a férfiban. És az indián harcos megszólalt:
- Több cement, kevesebb sóder.

Ezzel az alak porszoborrá vált. Az idő ismét rendes kerekén haladt, a betonkeverő ismét zúgott, a talicska ismét nyikorgott, és a szél ugyanazzal a lendülettel fújt és a rézbőrű szobrát szertefújta. Sűrű szürke fátyolos porban oszlott szét az alak. A negyedik munkás tátott szájjal bámulta a semmit. Számára az idő mit sem változott. A várt bölcsesség elmaradt. Maradt a kérdések áradata, de nem volt kinek feltenni őket.
- Járjon az a lapát, nem órabérben dolgozunk. –hangzott az utasítás az egyik zsaluzó szájából.
Hirtelen elöntötte a tudat az agyát és megmarkolta a lapát nyelét, majd merített és emelt, merített és emelt. Négy sóder, egy cement, négy sóder, egy cement. Négy az egyhez arányban lapátolt. Aztán hirtelen világos lett neki minden. Több cement, kevesebb sóder. És ezentúl négy sóder mellé 2 cementet lapátolt. Így osztva el az arányokat és fogadva meg az idegen tanácsát. Így készült el az út, amely összekötötte a négy épületet. 27 betontéglalap 6000 kiló anyagba és négy napba került.

A Következő télen az első három lap szétfagyott és darabokra esett, újra kellett azokat önteni, míg a többi 24 kifogástalan állapotban élte túl az idők viszontagságait. A laktanyából nyugdíjas otthon lett. Beindult az üzlet. Évekkel később meghalt a tulaj és mindent a fiára hagyott, aki csendben megöregedett az otthon egyik szobájában. A hosszú évek során rengeteg időt töltött munkával, és családot alapított. Született két fia, akikkel gyakran kiült a ház árnyékos fala mellé, és büszkén mesélte, hogy azon a nyáron ő keverte ki a több ezernyi kiló betont, amin most labdáznak, és az idősek járnak. Később azoknak a fiainak is elmesélte, hogy mennyi munkája fekszik ebben a járdában. De azt sosem említette, hogy volt ott még más is, akinek köszönheti, hogy elkészült. Azt sosem tudta meg, hogy miért éppen egy indián jött el hozzá, de volt ideje elgondolkozni, hogy miért maradt el a várt bölcsesség. És rájött, hogy nem maradt el. A sóder durva és érdes, míg a cement lágy, finom, mint a liszt. A beton az élet, amit építünk, a sóder az alap, amiből építjük, de a cement a lélek, ami összefogja az egészet. Csak lélekkel lehet élni. De a munka mindig nehéz, eddig is nehéz volt és ezután is nehéz lesz, ami során ezekből egy lesz. Egy egész. Beszéljünk életről, vagy a betonról.