Novellák - 121.oldal

Érzéketlennek tartod magad, s nem érted mi történik körülötted.
Utálod magad, ha a tükörbe nézel, mintha saját ellenséged nézne vissza rád. Kerülöd is ezzel az alakkal való szemtől-szembeni találkozást. Aztán egyszer mégis belenézel újra. Némán állsz, és csak figyeled a veled szemben állót. Kerülöd saját tekinteted. Jönnek a "miért"-ek, és a "mi lett volna, ha..." szokványos szívből jövő sóhajok...

Pasik eddig még csak eszébe sem jutottak, egyszerűen túl morbid dolog volt számára az, hogy két pasi egy ágyban ölelkezve…
Inkább maradt egyedül a macskájával, aki valamennyire orvosolni tudta mindezek ellenére felmerülő magányosságát. Most kissé zavart arccal mérte végig ruhatárát, hogy mit tudna felvenni estére, ez a gondja viszont hamar megoldódott...

- Nézze, az, hogy megtanulja egy teszttípus gondolkodásmódját, még nem jelenti azt, hogy minden helyzetben képes azzal azonos szintű elvárásoknak megfelelni.
- Tehát ön most semmibe veszi a 145-ös IQ-mat?
- Kénytelen vagyok, mert szöges ellentétben áll a véleményezésével.
- Akkor vizsgáljanak meg, bármilyen tesztet vállalok...

Felém kerekedsz, legyőzöl. Gyenge vagyok.
Látom szemed csillogását, benne a Szenvedélyt, a Szerelmet...
Most lassú vagy, nem az ösztön-férfi. Minden rezdülésem figyeled és nyugtatod érintéseddel, csókoddal...
Itt vagy velem örökre...

„Ki szoktam a kukimat verni.” – ezt a mondatot ismételtettem el vele kétszer. Mindig csak a „szoktam” szót értettem meg. Nem tudtam, mit mondjak neki.
- Nem baj az. – mondtam végül. Nehezen formáztam meg a szavakat. Ezúttal ő kérdezett vissza: „Tessék?”. Másodszor is csak nehezen válaszoltam neki. Mintha szerepet cseréltünk volna; én nehezen artikuláltam a szavakat, arcomon az értetlenség és a meglepettség jellegzetes jegyeivel, és ő volt, aki próbálta megérteni furcsa beszédemet....

Hirtelen úgy érezte, felemelkedik. Mintha szárnyai lettek volna, lassan emelkedett egyre magasabbra. Könnyű volt és boldog. Már nem érzett semmiféle fájdalmat. Körülnézett, látta a homályba vesző erdőt, a fák leveleit, a fűszálakat, s a pipacsokat, a virágokat, amiket annyira szeretett mindig...

Kemény, keskeny fehér ágyon ébredek, steril ridegségét zöld, széles levelű szobanövények csitítják. Verítékezik a homlokom, rosszat álmodtam, már nem emlékszem mit. Valahonnan távolról emberi üvöltés szűrődik be, összehúzódom és átkulcsolom a lábam. Már emlékszem hol vagyok, a félelem a felismeréssel együtt talál rám. Nem akarok itt lenni! ...

Hosszú, paphoz nem illő fekete haja volt, amit varkocsba fonva viselt. Fekete reverenda, kőrisfa pásztorbot, mélyrehatoló fekete szem, és az őt körülvevő félelem jellemezte. Nem volt a faluban egy ember, aki akárcsak szóba mert volna vele állni. Ha végigment az utcán alkonyatkor, az emberek bementek a házakba, és elfújták a gyertyákat. A gyerekek annál is inkább féltek tőle. Ahogy én is...

Hány éjjelen át eszeltem ki őrült terveket a fiók felgyújtására, amiért én nem lehettem olyan, mint ő. De ki volt a hibás? Az asztalfiók, mert ugyanazt akarta, mint én, csak neki engedett is? Vagy talán az ajtóüveg? Vagy én? Ezen gondolkodtam volna ott sokáig, ha nem cseppekre törve és félholtan húzódok ott a földhöz, a barátságos fapadlóhoz...

A féket teljes erőmmel nyomtam a ”padlóig” a kocsi kerekei csikorogva próbáltak megállni, de a jégen ez csak kipörgést eredményezett. A férfi félreugrott, de balszerencséjére pont az autó elé. Mikor a kocsi megállt gyorsan kiszálltam és oda siettem a férfihez. A férfin bőrkabát volt. Gyorsan kivettem a zsebéből a telefonját és tárcsáztam a mentőket...