Novellák - 121.oldal

Tovább mentünk, és két óra ismételt gyaloglás után bekövetkezett, amitől tartottunk. A Homokvihar ádázul tombolt, és a védőszemüvegünk sem bizonyult túl hatásosnak. Alig lehetett látni, elveszve bolyongtunk. Az ellenségnek jobb felszerelése lehetett. Talán már figyeltek minket egy ideje. Lesből támadtak. Még a lövéseket sem hallottuk, ami valahonnan a homokdűnék tetejéről, egy mesterlövészpuskából jöhettek. Talán el is jöttünk a bázisuk mellett...

Miután az aprócska tó hűs vizében megmosakodtam, ledőltem durva pokrócomra, ahol a lány aludt. Egy darabig csak bámultam a hajnalodó égboltot, aztán mintha hirtelen önálló akarat költözött volna tagjaimba. Valójában ennek az akaratnak a középpontja a lábam között volt. Végigsimítottam karcsú testén, ő pedig váratlanul apró kezét az enyémre tette. Megfordult, s arcán pajkos mosollyal megcsókolt...

Oszt. Látszik rajta, nem érti, miért bambulok. Talán ostobának néz, mint már oly sok ember. Csak a végén döbbennek rá, hogy melyikünk ostoba. Valójában azt hiszi, hogy a kis kuckójában nem érheti baj. De attól, hogy a csicskásai olyanná lőnek, mint egy darab ementáli, ő még megdöglik a golyótól a fejében. Szar lapok, de hát nem meglepő, hiszen nagy kártyás az öreg...

Ahogy bámulta a jelenséget elfelejtkezett az időről, a térről. A harcos lassan pásztázta a vidéket. Elégedettség tükröződött az arcáról, ahogy nézte a pusztát. Tekintetét körbejáratta a vidéken, majd a negyedik munkásra akasztotta és őt kezdte figyelni. A keverő közben megszűnt zúgni, a szél megállt fújni, a por megkötött a levegőben, az idő belefagyott a pillanatba. Csak ketten voltak, csak ők ketten mozdultak, az indián és a munkás...

Egy hideg, szeles őszi nap Kassa útján. Aki volt már ott az tudja, hogy milyen. Épp várom a 20-as autóbuszt, meghúzódva a sarokban, egy megállóban. Van még kb. 2 percem a buszig, elmerengek egy picit...

Az óceán ízétől megmámorosodtam, s vágyok a mélybe, az ismeretlenbe. Talán egy új életbe. Ilyen dolgok jártak a fejemben, mikor észrevettem egy kis fekete pontot, ami az előbb még nem volt ott. Eljátszottam a gondolatattal, hogy ez nem igaz. Nincs olyan szerencsém, én nem érdemlem meg. De szemem nem tudtam levenni a pontról, ami már nagyobbodott. Szemmel láthatóan nagyobbodott. Addig-addig nagyobbodott, míg csak fel nem ismertem, hogy mi az...

Miért élnem ezen a világon? Mondja meg nekem valaki. Volt egy srác, szerettem, de a szerelem elmúlt, nem volt értelme tovább húzni, vége lett, haverok maradtunk. Két hét után közli velem, új barátnője van. S ezt az üzenetet küldte nekem: „2 szerelem van! Van egy olyan, amikor csak szereted, s egy idő után szétváltok, s van az igazi szerelem, ami akár a sírig tart, vagy még tovább!” ...

-17 és fél perc a menet idő az Astoriától a Déliig, most hat óra 7 perc, ami annyit tesz, hogy egészen pontosan öt perce vagyunk úton, tehát 12 percem van, hogy elérjem a vonatot, ami hat óra ötven perckor indul az ötös vágányról Nagykanizsára Érd-alsón vagy Felsőn át Gárdony érintésével. Ha Gárdony érintésével, akkor az annyit jelent, hogy negyvenhárom percem van még hátra...

A talpraesett lány meglehetősen makacsul ment a saját maga választott úton. Szülei több fiatalembert is kinéztek a számára megfelelő férjnek, de óhajtásaik ellen egy snájdig, Ausztriát és Olaszországot is bejárt, de szegény fiatal borbélylegényt választott férjül, aki a társaság kedvence volt. A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne...

Az érkezés legnagyobb meglepetésemre nem fájdalmas. Ahogy az elemek közé kerülünk, az egyáltalán nem fáj. Azt hittem forró ez az egyveleg, de nem. Próbálok a felszín közelében maradni, de kevés erőm van. Egyik kezemben a fiam, másikban az én életem. Amikor már úgy érzem itt a vége mindenek, egy farönk sodródik oda és belekapaszkodom. Nem hagyom, hogy egy otromba gépszörnyeteg elpusztítsa a gyermekemet...