A híd tetején

Hűvös augusztusnak ígérkezett ez a nyolcadik hónap. Olyan volt, mint ha az ősz nem várná meg szeptember második, harmadik hetét, hanem jó másfél hónappal megelőzve ülné meg a tájat. Az égen vastag és komoran szürke felhők úsztak, néha úgy tűnt, mindjárt hatalmas nagy robajjal csattannak az anyaföldnek, annyira lassan vánszorogtak kelet felé. Egy-két gomolyag nem bírta tovább, sűrű, apró szemű esőt facsart ki magából. Milliószor láttam már ilyet, legtöbbször ősszel, vagy nagy ritkán tavasszal, de akkor nyugat felől, mikor nap a horizont alá szállt, mindig felszakította a vastag, szürke takarót, ami depresszióra kárhoztatta a tájat. Mint az ígéretet tévő, bár legyőzött sereg. „Holnap visszatérek, és akkor nem menekültök szürke felhők!” Utálom az ilyen időt, talán mert, ilyen időben temették el a nagymamámat. Akkor még hó is esett, csak elolvadt, amint földre ért. Utálom ezt az időt, az esővel együtt. Néha imádkozom érte, a növényeknek kell, néha nekünk is. Emlékeztetőül, hogy a Föld, ha akarná, azt tenné velünk, amit kénye-kedve diktál, mégis is csak ő az Úr, nem mi, élősködő banda.

Lassan minden kezd tisztulni. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Ádám unokaöcsém valami csinoska nővel húzott el a faházba. Én meg kicsit ittasan elindulok hazafelé. Tizenöt kilométer várt rám, nem nagy táv, volt több is. Na mindegy! Végig sétáltam a töltésen, a következő kép egy nagy szürke felhő, amint esőt locsol rám, lábam lelóg egy széles vaslapról, alattam a hordaléktól szőke Tisza hömpölyög. Ami most inkább sötét olajra emlékeztet, így a szürke felhők alatt.
- Mit keresek én itt? – kérdezem hangosan, de senki nem felel. Ki lenne olyan hülye, hogy utánam mászna… A hídon állandó a forgalom, bár nem vagyok magasan, mégse hallom az elsuhanó autók zaját. Nem félek, egyáltalán, csak ülök és lógatom le a lábam, a híd boltozatáról. Csak a felhők, azok teszik tönkre az egész képet. Sokszor vágytam magányra, most szavam se lehet, megkaptam, de hogy? Talán angyalok jöttek értem és repítettek ilyen magasra. Még az is megfordul a fejembe, hogy ugrani kellene, és kész, a víz elnyelne egy nagy csobbanással. Úgy sem venné észre senki, majd csak kifognak! Valahol. Ekkor veszem észre a kezembe lévő üveget. Valami olcsó sör. Ujjaimat a nyakára fonom és lassan, magam elé tolom. Letekintek és elengedem, a palack akadály nélkül zuhan a széltől fodrozódó hullámokba. Egy fehér buborék virág jelzi az érkezés helyét, de a tovahömpölygő hullámok elsodorják.

Felállok, és nyugat felé tekintek, hátha kisüt a nap és megmondja, mit tegyek. Hiába, csak felhők, szürke felhők, amíg emberi szem csak ellát. Visszaülök, és hanyatt vágom magam. Álom az egész gondolom, és inkább elalszom. Majd felkelt valami részeg üvöltése, hogy szidva átkoz valakit. De a szél ébreszt fel, mint valami gyönyörű kedves női kéz simogatása. Kinyitott szememben, millió csillag fénye csillog. Felülök, és csak meredten bámulok magam elé. Élvezem az életet, az Isteni szépséget, amit annyian visszaakartak már adni versben, festményben, zenében. Pedig elég lett volna, ha meghallgatják az égbolt gyémántjaink dalát. Azt hiszem, most kezdtem el hinni, olyan erősen, mint ezelőtt soha életemben. Talán ahhoz hasonlít, mikor melletted ül valaki, és folyamatosan súgja: Képes vagy rá! Képes vagy rá! Bármit is forgatsz a fejedben.

Bánom, hogy hónapokkal ezelőtt, meg akartam ölni magam! A kés már a csuklómon volt, csak erősen húzni kellett volna. Egy picit fáj és fázol, de elalszol és elmész. Ha férfi vagy csendben tűrőd! Nem tettem meg, aki miatt el akartam hagyni ezt a világot, sose bánta volna meg, hogy a halálba hajszolt. Most már tudom, hogy nem fáj, amit tett, túl jutottam a holtponton. Ezért is mentem el Ádámmal bulizni, azt mondta, ez segít. Nélküle talán nem jutok ide. Lassan telik az idő, de nem bánom! Elvonultak az eső felhők, és szép nap ígéretével vörösleni kezd a keleti horizont. Néhány cirus felhő színekbe öltözik a napsugaraktól: rózsaszín, arany, kék, fehér. Szárnyak suhognak mellettem, de csak az utolsó csillagot látom, ami egy napra megint elhalványodik, hogy utána még szebben ragyoghasson. Lehet, hogy mégis angyalok hoztak ide fel? Némán mondták el a nekem szánt választ, amit talán lassan én is megértek.
Az élet előttem áll, rajtam múlik, mit kezdek vele! Elsőnek talán, le kellene jutni innen erről a hídról. A többit, majd meglátjuk!