Őrült szerelem...

Őrült szerelemmel...

Május 18.-a volt. Kint melegen sütött a nap, a fák teljes pompájukban kápráztatták el az arrajárókat. Ágnes az ablakban állt, és kissé szomorúan nézte az utcán sétáló embereket. Régóta élt már egyedül, és a nyár közeledtével egyre magányosabbnak érezte magát. Szerelemre vágyott, arra az igazi mindent elsöprő nagy szerelemre. Azokra a férfiakra gondolt, akik versengtek a kegyeiért, de a szíve mindig szabadon maradt.
Miért nem tud szeretni senkit?
Könnyeivel küszködve ült vissza az asztalhoz, és retiküljéből kivette a kis piperedobozt.
Éden fekete haját szolárium barnította arcába fésülte, meg igazította a könnyektől elkenődött sminket, és visszazökkent a mindennapokhoz. Szeretett ábrándozni, de mindig tudta mi a valóság. Határozott büszke nő volt, ritkán fordult vele elő, hogy munka közben elkalandozott de ma, nem tudott másra gondolni csak a magányra.
- Egy ilyen szép, és csinos nő miért él egyedül? - Kérdezték tőle gyakran a férfiak.
Nem válaszolt, mert ezt a magánügyének tekintette. Soha nem adta ki magát, mert ugy gondolta, attól sebezhetővé válik. Csak barátnője Ica volt az, aki tudott az álmairól.
- Társra volna szükséged.
Mondta Ica.
- Szerelem nélkül?

Kérdezte ő, és a téma e kérdés után már megszűnt téma lenni. Az asztalon megcsörrent a telefon. Nem akarta fel venni, mert aznap nagyon sok dolga volt, de a vonal túlsó végén lévő telefonáló újra, és újra visszahívta. Kissé szomorúan emelte füléhez a kagylót, és hallotta barátnője örömtől ziháló hangját.
- Meg találtam a férfit!
- Megtaláltam, megtaláltam az ideálodat!
Kiabálta szinte sikoltozva a telefonba. Ágnes mosolygott, és hallgatta ahogyan Ica próbálta ecsetelni a megtalált férfiről szóló történetet.
- Hol találtad meg?
Kérdezte Ágnes kedvetlenül, mert nem hitt benne, hogy Ica azt a férfit találta meg, akit ő oly régóta keres. Mert már régóta tudja, hogy az a férfi csak az álmaiban létezik.
- Az interneten.
Válaszolt Ica halkan. Tudta, hogy Ágnes ezt a dolgoz komolytalannak tartja.
- Hidd el, ez más!
Folytatta Ica, mielőtt ő még válaszolhatott volna.
- Elküldöm neked a fotóját. Legalább csak nézd meg.
Könyörgött Ica. És Ágnes e-mailjén pár perc múlva már ott volt Ő.
Komor arccal, szigorú, megfontolt embert kölcsönző tekintettel nézett bele az optikába. Ágnes szíve hevesebben dobogott a fotó láttán, csak nézte a képernyőről visszatekintő férfit, és észre sem vette, hogy valaki percek óta ott áll mögötte.
- Ki ő?
Kérdezte a kollegája Sándor.
- Egy barátom.
Válaszolta kissé pironkodva, mintha hozzá nem méltó dolgot követett volna el.
- Csak nem szerelmes vagy?
- Lehet.
Válaszolta halkan Ágnes.
- Tetszik?
Kérdezte a vonal túlsó végén Ica.
- Igen.
Mondta olyan gyorsasággal, mintha elakarnák venni tőle azt, ami már az övé.
- Mi a neve?
- Alex, és írj neki, ha tetszik.
- Nem!
Válaszolt Éva határozottan, és azonnal hozzá is tette, hogy az internetes ismerkedés méltatlan hozzá, és komolytalan dolog. De Ica válaszolt Alexnek, a levelek jöttek mentek Ágnes nevében. Azonban arra vigyázott, hogy Ági minden egyes választ elolvasson.
- Tetszenek a válaszai?
Kérdezte egyszer Ica.
- Igen.
- Intelligensek, és gondosan megfogalmazottak.
- Akkor válaszolj neki te.

Kérlelte Ica, és ő azonnal bele is egyezett, mert már ő akarta meg írni neki a saját gondolatait. Éjszakákban nyúlóan beszélgettek Alexel, szinte mindenről.
Közben augusztus közepe lett, és Ágnes üdülni készült. De ott nincs internet! Hogy hagyja itt Alexet, aki miatt már hónapok óta a számítógép előtt ül? Aki meg változtatta az életét?
Nem szabad folytatnom villant át agyán a felismerés. Ő nagyon messze él, és én nem lehetek szerelmes egy monitorba! Másnap kocsiba ült, menekülve az érzések elől, amit oly régen várt, és búcsu nélkül elment a Balatonra.Út közben arra gondolt el felejti Alexet, mert el kell felejtenie!
- Rákos vagyok.
Szólt Ica az autóban. Ágnes, aki talán mindenkinél jobban szerette a barátnőjét nem hallotta meg a fájdalmas mondatot. Gondolatai messze jártak 5 ezer mérföld messzeségben Alexnál.
- Mellrákom van.
Folytatta Ica.
- Előre haladott, áttét.
Ágnes arcán könnyek gördültek végig, de Ica tudta, hogy ezek a könnyek nem az ő vallomásának szólnak, hanem Alexnek. A szerelemnek, annak a gyönyörű érzésnek, ami talán az ő segítsége nélkül örökre ki maradt volna Ágnes életéből. Tudta, hogy neki meg kell halnia, de Ági legalább boldog, és ez őt is boldogsággal töltötte el. Egymásra néztek, és már egymás gondolatait is ismerve Ágnes fékezett, és vissza fordult. Visszament Alexhez, a szerelemhez, ahoz a férfihoz, akit mostmár tudta, hogy mindenkinél jobban szeret.

Tehát Ágnes szerelmes volt őrülten, és visszafordíthatatlanul...
Igen, nem könnyű az első szerelmet megfelelően kezelni különösen akkor, ha az negyven fölött köszönt ránk. És főleg akkor, ha a szerelmes hölgy még ráadásul Pszichológus is. És Ágnes az volt.
Sok-sok év tapasztalata volt mögötte. Különféle problémákkal találkozott, és mint mindig most is mindent felboncolt és megpróbált a szavak mögé nézni. De a legnagyobb problémát talán az okozta, hogy Alex félre ismerte őt.
- Vagy talán mégse?
Kérdezte gyakran önmagától.
- Mert én ilyen vagyok szerelmesen?
Nem tudta rá a választ, hisz most először volt életében szerelmes. És ezt a szerelmet megnehezítette a távolság, és a kapcsolattartásnak egy internetes formája. Mert itt soha nem lehetsz önmagad, nincsenek mosolyok, őszinte pillantások, érintések, csak betűk és leírt szavak. Ebből kell megítélned a "mit akart ezzel mondani" kérdést.
Bár segítenek a kis szívek a nevető és síró figurák, de ezzel soha nem tudod igazán kifejezni önmagad.

Teltek a napok és a hónapok, és Ágnes egy monitor előtt ülve élte az életét.
Ott ült akkor is, ha talán nem kellett volna, mert Alex éppen dolgozott, vagy abban a pillanatban talán szívesebben beszélgetett volna más nőkkel. Ágnes gyakran érezte ezt de annyira szerette Alexet, hogy elvesztette minden önbecsülését.
Már nem volt önkontrol, büszkeség, csak a ködben úszó szerelem ami újra, és újra a monitor elé ültette.
Elhanyagolta a munkáját, nem érdekelte a külvilág, minden pillanatának gondolata csak Alex volt.
- Ne csináld ezt!
Szólt egyik nap a kolleganője.
- Annyi férfi boldog lenne, ha te....
- Alex velem is levelezik - folytatta.
- Igaz, hogy én kezdeményeztem de ő érdeklődést mutatott.
Ágnes nem hitt benne, mert úgy érezte, hogy Alex is szereti őt.
De , hogy a koleganők bebizonyítsák igazukat minden levelet, amit Alex számukra írt kinyomtatva Ágnes asztalára tettek.
- Csak azért levelezik veletek válaszolta, mert unatkozik
De a keserű valóság csak ezután következett. Ágnes minden nap csak azért ébredt fel reggel, hogy bekapcsolja az msn-t...

Tudta, hogy Alex mikor lép az internetre, és talán beszélgethet vele. Soha nem várt többet, hálás volt egy köszönésért is, vagy csak egy kis piros szívért. Így történt ez azon a borzalmas napon is.
Alex belépett, de nem köszönt, Ágnes arra gondolt, talán ismét nagyon elfoglalt. Késő délután már nem bírta tovább és köszönt neki, mert szerette, mert a világon mindenkinél jobban szerette ezt a férfit.
- Jó reggelt Drágám..
Jelent meg Ágnes üdvözlése a képernyőn....
- -Most nem érek rá szívem mert tele az irodám...
--jött a válasz-
De Ágnes még ennek a mondatnak is a világon mindennél jobban örült.
- Hogy van Alex?
Kérdezte pár perc múlva az egyik kolleganő.
- Dolgozik, és most nem ér rá beszélgetni velem.
Válaszolta Ágnes.
- Dolgozik?
Nevetett a kolleganő.
- Gyere velem majd megmutatom én neked milyen intenzíven dolgozik a te Alexed.
És Ágnes ment mert remélte, hogy talán a bizonyossággal enyhítheti őrült szerelmét Alex iránt.
És a szomszéd szobában ott volt a "férjezett" kolleganő számítógépén Alex, aki különböző kedves szavakkal próbált hódítani. Ágnes előtt egy pillanatra elsötétült a világ, és szégyenkezve halkan csak annyit suttogott.
- Én azt hittem, hogy szeret.
És elhagyta a szobát.
- Nem tudok nélküle élni-- suttogta magában, és hatalmas könnyei patakokba hultak az íróasztalra.
A képernyőre írta Alexnak, hogy ""Szeretlek Téged"" de válasz nem érkezett.

Magányosnak és szörnyen elhagyatottnak érezte magát már nem tudott másra gondolni csak arra, hogy meg akar halni, mert nincs miért élnie.
Talán fél óra is eltelt ezekkel a gondolatokkal mikor belépett az irodába kolleganője.
Nevetve győzedelmes arccal odaszólt Áginak.
Alex, még mindig velem beszélget, de már unom, és Erzsó válaszolgat neki.
Ágnes fölállt könnyeit letörölte, mégegyszer megnézte Alex fotóját a képernyőn, és elindult a végtelenbe egyedül, magányosan és elhagyatottan.
- Ébredjen! Ébredjen! Ne adja föl!! Lélegezzen!
Hallotta az orvos hangját.
Élek...Döbbent rá a szörnyű felismerés, és haragudott, gyűlölte azt az embert aki visszahozta őt ebbe a számára már semmit nem jelentő életbe.
- Látogatója van.
Szólt másnap az orvos. És az ajtóban ott állt Miklós, aki hónapok óta üldözte a szerelmével Ágnest
- Miért csinálta ezt?
Kérdezte szomorúan, és hozzátette.
- Örülök, hogy él.
- Én nem! Válaszolta Ágnes.
És hátat fordított a férfinak.
- Szeretem Alexet, és nem tudok nélküle élni.
A szobában csönd volt, Miklós az éjjeliszekrényre tette a hatalmas virágcsokrot, könnyes szemekkel Ágnes elé állt, és csak ennyit mondott.
- Az a férfi nem érdemli meg magát....
És kiment a szobából.

Másnap a munkahelyén Ágnes mindenkit megkért, hogy soha többé nem akarja tudni Alex mikor, és kivel levelezik.
- Eltűntél, mint szürke szamár a ködben.
Írta Alex párnap múlva a képernyőre.
- Hiányzom neki...
Gondolta Ágnes, és talán most érezte először "mégis csak jó, hogy él.
Szerette Alexet mindent elsöprő őrült szerelemmel. De már tudta, hogy azt az őrültséget nem követi el soha többé. Azt is tudta, Alex olyan mélyen a szívében van, hogy meg kell tanulnia bármi történjen is ezzel az érzéssel élni. És továbbra is ott ült a monitor előtt, és boldog volt, ha Alex a képernyőre írta, hogy I Love You...Gyakran látta, hogy a ""csak"" szórakozni vágyó mindig más nic-kel regisztrált kolleganőinek Alex továbbra is hevesen udvarolt, de a szíve már befele vérzett, és a könnyei halkan a párnára folytak éjszaka.De ezt már soha nem láthatta senki.
- Karácsonykor haza megyek szívem. Megvan a repülőjegy.
Jelent meg egyik nap a képernyőn Alex mondata. Ágnes a boldogságtól majdnem ott halt szörnyet. Szíve hangosan kalapált, könnyeivel küszködve csak annyit tudott írni, hogy Drága Szerelmem
- De még ne vedd biztosra, csak ha ott leszek.
Jelent meg a következő mondat.
De egy karácsonyra készülni kell, különösen, ha Te érkezel gondolta Ágnes, de Alex erre valószínű nem is gondolt. Mert kettőjük között soha nem volt megbeszélt, pontosított konkretizálása a dolgoknak. Ha Ágnes kérdezett, Alex mindig csak annyit válaszolt.
- Már megint kezded velem szívem...

Áginak nehéz volt megtanulnia, hogy az elhangzott mondatok bármelyik pillanatban megváltozhatnak. Számára szokatlan volt ez, mert nála minden kimondott szó mögött megfontolt döntés volt.
- Alex segíts, hogy ne keljen már sokáig a képernyő előtt szenvednem.
Könyörgött Ágnes.
- Próbálkozom szívem. Adom el az üzletet tegnap írtam alá a papírokat.
- És akkor haza jössz?
Kérdezte kissé bátortalanul Ágnes.
- Igen, egy darabig, és aztán elveszlek feleségül, és vissza jövünk ide.
Válaszolta Alex.
- Fogod itt szeretni, biztos vagyok benne... - írta Alex.
- Ez mennyország itt, szívem, hidd el.
És Ágnes boldog volt, felhőtlenül boldog. Mert számára nem a ""mennyország"" volt fontos, hanem Alex.

Párnap múlva azonban ez jelent meg a képernyőn.
- Ez még nem biztos, hogy az üzletet el tudom adni, ne vedd készpénznek.....
De mi a biztos? Tette föl a kérdést egyszercsak önmagának Ágnes.. És kilenc gyötrelmesen hosszú hónap után megtalálta a választ.
Az biztos, hogy ő a világon mindenkinél jobban szereti Alexet, és ha
egy másik nő miatt valaha is elhagyja őt, akkor is csak az a fontos, hogy Alex boldog legyen!!!
Közben eltelt három év, és Ágnes még mindig a képernyő előtt ülve várta minden nap, hogy mit ígér, és mit változtat meg másnap Alex.
- Szeretlek szívem írta Alex néha, mert a szép szavakkal szűkölködött, ha Ágnesről volt szó.
- De ha Ágnes egy nap nem volt a képernyő előtt, őrjöngött a dühtől.
- Már megint hova tűntél? Kérdezte nem éppen szerelmes hangon a telefonba...
És így teltek a hónapok, és az évek.
Minden év szeptemberében Alex hazalátogatott, és az a két hét csak az Ágnesé volt.
- Most ha hazamegyek szívem hamarosan utánam jössz, és összeházasodunk.
De Ágnes már tudta, hogy ezek csak megfontolatlan kijelentések.
De olyan őrülten szerette Alexet, és tudta még belehalna a szakításba.
Már Ica sem volt aki segített volna neki elfeledtetni ezt az őrült szerelmet.
- Hamarosan ismét hazamegyek Drágám, és most velem jössz - írta Alex három és fél év után egyik délutánon.
- Már nem tudok hinni neked.
Válaszolta Ágnes bátortalanul, mert félt, hogy Alex megsértődik.
- De már biztos szívem, mert már nem tudok nélküled élni, annyira hiányzol.
- Csak még egy kicsit tartsál ki, kérlek.
És Ágnes újra hitt, mert hinni akart.
Másnap egy üzenet érkezett a telefonjára Alex írta.

"Kár volt veled töltenem a hétvégét, te sose fogod otthagyni a vén pénzeszsákot, én csak arra kellek neked, hogy megdugjalak" Alex.

Az üzenet tévesen Ágnesnek érkezett.

Elolvasta az üzenetet, oda ment a számítógéphez, és kitörölte azt a nevet, hogy ALEX....

Azon a nyáron tikkasztó nyári hőség volt, a napsugarai szinte megperzselték az addig zöldszínben pompázó faleveleket. Tarka volt a part az ott napozó emberek színes fürdőruháitól, a röpködő tollaslabdák, és a vízben sikongó gyerekek igazi üdülőparadicsomi hangulatot adtak az egyébként kissé puritán vízpartnak. A távolban hajó kürtje szólt, és a hajó királyokhoz méltó büszkeséggel siklott a vízen. Mindkét oldalon Magyar zászlókkal feldíszített vitorlások kísérték kellő távolságban, olyan volt, mint mikor a királyi gárda sorfalat áll, az Angol trónörökös érkezésekor....
Az emberek, egyre közelebb jöttek a parthoz, hogy megnézzék ezt a nem mindennapi látványt, csak egyvalakit nem érdekelt semmi, ő ülve maradt, fejét lehajtva nézett maga elé szomorúan....
Közelebb mentem, mert már régóta figyeltem ezt a nőt, aki feltűnően nem illet bele ebbe a vidám hangulatú kavalkádba.
- Jó napot. Köszöntem kissé félve....
Fekete haján csillogtak a napsugarak, fejét felemelte, és szeméből hatalmas könnyek csorogta le napbarnított arcán..
- Jó napot

Válaszolt alig hallhatóan, ápolt kezével letörölte könnyeit, és gondosan kifestett szépen ívelt száján, halvány mosoly jelent meg.
- Elnézést kért majd fölállt, és nézte az egyre közeledő ""Királyi Flottát""
- Ugye milyen szép?
Kérdeztem bátortalanul, közben kezemet nyújtva egy bemutatkozást szerettem volna kierőszakolni.
De ő már elfelejtette, hogy én is ott állok, a távolban nem a közelgő hajót, hanem valami mást látott, mert szemeiben ismét hatalmas könnyek jelentek meg.
Vajon mit láthat, vajon mire gondol, merült fel bennem a kérdés, de ő olyan szomorúan nézett a távolba, még azt sem vette észre, mikor cigarettám hamuja a törölközőjére esett.
- Valami baj van?
Szedtem össze minden bátorságomat, és szegeztem neki azonnal a kérdést.
- Nincs semmi baj válaszolta kedvesen, és egy viszontlátással otthagyott. Csak álltam, mint akinek földbegyökerezett a lába, és néztem a távolodó nőt, akit éreztem valószínű most láttam utoljára.
Felvettem az otthagyott törölközőt, alatta piciny füzetecske volt tele versekkel, és egy befejezetlen vers, amely Alexnak szólt.
Hát ezért sírt, tört rám hírtelen a felismerés. Gondosan összehajtottam az illatos törölközőt és elindultam a szálloda felé.

Nem tudtam másra gondolni, csak arra a szomorú nőre, aki testben ott volt a vízparton, de lélekben nagyon messze járt. A hőség szinte elviselhetetlen volt még ebben a késő délutáni órában is, a szállodához érve leülten a parkba, és elővettem a kis verses füzetet. Azokban a versekben benne volt egy szenvedélyes szerelemnek minden boldog, és boldogtalan pillanata. Olvastam egyik verset a másik után, megszűnt létezni a külvilág körülöttem és éreztem, hogy szívem egyre hevesebben kalapál, és ott volt a befejezetlen vers, amelyből mindent megértettem...
Bezártam a kis füzetet, és azon tűnődtem, vajon szettek-e engem így valaha, mikor a hátam mögött megszólalt egy kedves hang...
- Köszönöm, hogy elhozta a füzetemet, mert ebbe van az életem.
Zavaromban csak annyit tudtam mondani elnézést, hogy beleolvastam.
- Semmi baj válaszolta, boldogan magához ölelte a piciny füzetet, és már indult is.
- Kérem, ne menjen el - dadogtam ijedten - a törölközője is itt van.
Megállt, gyöngéden rám mosolygott, és leült mellém a padra.
Csönd volt, a távolból csak a tücskök ciripelése hallatszott ültünk egymás mellett, de ő már ismét elfelejtette, hogy én is ott vagyok.
- Kinek szóltak a versek? Törtem meg a csendet.
- Alexnek - válaszolta röviden.
- Ez egy szép szerelem mondtam bizonytalanul, mire ő fölállt, szemembe nézett, és gyermeki ártatlansággal csak annyit mondott "ez egy meggyötört szerelem"
Majd köszönés nélkül távozott, kétséget és félelmet hagyva magaután, hogy most talán tényleg soha többé nem látom ezt a nőt...


Húsz év múlva Alex telefonjára érkezett egy üzenet, és így szólt.
"Édesanyám haldoklik. Péter"

- Jó reggelt Anyuka! - nyitott be az ajtón Péter, aki fölött szintén elteltek az évek... Ősz haja, kissé a szemébe fésülve, hogy anyja ne lássa, ő is álmatlanul feküdt egész éjszaka. Jó reggelt fiam, köszönt Ágnes éppen csak suttogva, mert ereje már alig volt, de a fiának még az utolsó erejét is összeszedte. Péter mellette állt az évek hosszú során, és megértette, hogy anyja halálosan szereti Alexet

- Mindjárt leszáll a repülő - szólt halkan Péter. És Ágnes szeméből hatalmas könnyek folytak a frissen keményített ágyneműre. Szája sarkában halvány mosoly jelent meg, erőtlen kezével megfogta Péter kezét, és közelebb húzta magához.

- Fiam, ha nem tudom megvárni őt, mond meg neki, hogy mindig nagyon szerettem. - Kicsit pihent, aztán folytatta.... - És emlékét magammal viszem...

- Meg tudod várni Anyuka, mert húsz évig vártál, és Te vagy a legerősebb nő, ezen a földön - mondta Péter, és anyja homlokára tette kezét, de nagyon óvatosan, mert tudta, hogy már ezzel is fájdalmat okoz.

- Igen, több mint húsz éve szeretem őt, mindenkinél jobban ezen a földön.
Ekkor halk kopogás hallatszott, és az ajtón belépett Alex.

Öreg volt, arcát meggyötörték az évek, és haja fénylett a fehérségtől. Ágnes szíve hevesen dobogott, kezét Alex felé nyújtotta, száján nem jöttek ki a hangok, csak a könnyek záporoztak a fájdalomtól megkínzott fekete szeméből. Alex mellett erős, vaskos férfi állt, aki ötven év körüli lehetett. Karját nyújtotta apjának, és oda kísérte az ágyhoz.

- Michael? - kérdezte Ágnes elcsukló hangon.
- Igen - felelte a férfi.
És Ágnes minden erejét összeszedve mosolyogni próbált, mert boldog volt, és azt akarta, hogy így emlékezzenek rá.
- Még mindig milyen szép vagy... - suttogta, aztán Alexhez fordult. - Köszönöm, hogy eljöttél... Soha nem lehettem a feleséged, nem lehettem „Mrs Ágnes Kaposy" de most itt vagy velem, és ezt a pillanatot el viszem magammal.

Kezét Alex szívére tette, és annyit mondott....
- Isten vigyázzon Rád.
Aztán lehunyta szemét, és a szája sarkában halvány mosollyal elindult oda, ahol megszűnik minden fájdalom.

A temetés szűk családi körben zajlott....Már mindenki elment, csak egy fekete kalapos ősz öregember álldogált a sír mellett, fülében csengtek Ágnes szavai, amit oly sokszor hallott, és olvasott a képernyőn.... Nagyon szeretlek Alex.....De csak egy pontba nézett, mert az emlékekbe merengve megszűnt körülötte a világ, és nem látott mást, csak a fejfán lévő gyöngy betűket, amit Ő vésettett oda.

ITT NYUGSZIK: Mrs Ágnes Kaposy.