Novellák - 102.oldal

Ő elmegy mellettem, nem vesz észre, vagy igen, elkapja a pillantását, vagy neki nem is fontos, elfoglalt benyomást kelt, akit lehet irigyelni, akire vágyni lehet, mert ő aztán nem fog a világ kedvében járni, mert ő egy ilyen fickó, határozottan halad, naná, ők a királyok, kozmóálcám mögött remeg a kislány, hogy egyszer majd lehull a lepel, és ő továbbra is itt fog állni, a világ tetején, míg én csak egy kislány vagyok fonott hajjal, kiskosárral a hegy lábánál, de most tartom az arcom,...

Furát álmodtam arról, hogy minden jobb lehet, hogy változhatnak a dolgok és megjavulhatnak az emberek. De mikor egy éles fájdalom hasított belém és még utolsó hangként meghallottam azt a rettenetesen éles sípolást, tudtam, hogy ez nem lehetett a valóság...

A fiú közelebb hajol a lány arcához, már csak centiméterek választják el arcukat egymástól. Végigsimít az arcán, kezét lassan lecsúsztatja a lány karján, és megpihen tenyerében. Ajka megérinti a lány arcát, lágyan siklik a puha, vizes száj felé. Megcsókolja, gyengéden.
Az idő elsuhan a fejük felett, halkan, észrevétlenül. Nem kell beszélniük, hogy megértsék egymást, kéz a kézben elindulnak...

Az elején még félt, de mostanra már biztonságérzetet adott neki látványa. Tudta ugyanis, hogy az követi ugyan, de azt is, hogy nem fogja bántani.
Sokszor elgondolkodott már azon vajon emberi lény e. A mesékből már kinőtt, úgyhogy tudta, sem szörnyek, sem egyéb fantázialények nem léteznek. Más kategóriát nem tudott kitalálni ahova besorolhatta volna, így megmaradt abban, hogy az, valamilyen beteg lény, melynek fejlődési problémái vannak...

Kinyitotta szemét, s a fal már nem volt ott. Egy kerek terembe jutott, amelynek a közepén tűz lobogott. Szembe vele, egy hosszúszakállú vén ült, akire mikor ránézett, a már ismerős lányalakká vált. Mosolygott. Csuklyáját hátravetette, botját félretette, s ismét rámosolygott.
- Miért vártál? –kérdezte a nemrég még véntől.
- Azt csak Te tudod –válaszolta az a szürke köpenyben. Szemében a tűz lángja lobogott, s ez nagyon megragadta a belépőt.
- Miért kellett? –kérdezte,...

Sokszor gondol a halála napjára is. Eleinte többször is gondolt rá, bár akkor még sok időt vett el tőle a nyers riadalom, a rémület a mozdulatlanságtól, az egerektől, az éjszakától, a vihartól. Mostanság már kevesebbet gondol a halálra, de a fiára sokszor emlékszik vissza. A fiára és a feleségére, akikre akkor is gondolt, amikor kihajtott a kocsival, és főbe lőtte magát. Tartozásai miatt választotta a pisztolygolyót...

A halastó vizének felszínén olybá tűnik, mintha megszomjaztak volna, s a tó vizéből oltanák szomjukat. Visszamegy a kicsiny lakba. Kinyitja az ablakot, hadd áradjon be a friss levegő. Eztán kihajol az ablakon, élvezi a koradélután új erőre kapott Nap fényét. Elmereng, közben a zöld-barna szalagot nézi: jegenyesorral keretezett, az iménti esőtől sáros utat. S lám, ott jön Élet! ...

- Miféle pletykákról beszélsz? – kérdezte Julia
- Ne haragudj drágám, de a sógorommal ellentétben, nem szokásom kiteregetni a családi szennyest, elég, ha csak mi ketten tudjuk, hogy miről beszélek
- Azokból az ocsmány rágalmakból semmi sem igaz! – csattant fel Appius
- Mérsékeld a hangod kedves rokon, amíg a házamban vagy – mondta Domitia hidegen...

Vágtázott már, láttam, ahogy rohant. Nem, kiáltottam! Nem még nem, nem lehet! És elmúlt az árny, nevetve szaladt a hegyek ormán a keleti ég messzi sarkába, ahová a Nap meleg sugara már nem jutott el. Gyengült ő is, egyre gyengült, nem ragyoghatott már annyira. S az éjszaka árnya egyre csak jött előre, nyomulva, mint a hóförgeteg, mindent elsöpört mi fény volt, mi meleg volt, mi szerelem volt. Kacagva nézte a Hold, s tudta már, másra néz aki a nappal hál, s mást suttog az éjszaka ura is,...

Jó szokása szerint éjfélkor ment haza. Időérzéke, mint mindig, átgázolt rajta. Nagyon bele tudott merülni a világrengetésbe és váltásba. Az utca teljesen kihalt volt. Csak félcipőjének kopogása visszhangzott. Soha nem félt egyedül a kísérteties órában...