Novellák - 102.oldal

Szuszogott. A szája tátva volt. És az asszony csak figyelte amint borzadt mellkasa egyre csak emelkedik, majd lelapul. Szőrös keze a hasán összekulcsolva pihent. Undorral gondolt bele, hogy azok a pöffedt, zsíros ujjak, ha ébrednek őt kívánják majd érinteni...

Elérték a Dunakanyart. A Salamon-torony, a történelmi múlt sejtelmes és sokat látott őrtornyaként magasodott eléjük miközben a „Hunyadi” a part közeli kikötést kezdte meg. Kiszállás után vezetővel vágtak neki az út meredekebbik részének. Némely kislány kényeskedett: Képtelenség egy ilyen hegymászás! A buzgó fiatalemberek persze nem győztek jobbnál jobb indokokkal alátámasztani ezt a megállapítást, csakhogy a kegyeik közé férkőzzenek...

- Elképzelem, mit gondolhatsz most rólam… - Kezdte el, mire Vincent szeme sarkából mérgesen ránézett. – Pedig teljesen más a célom veled, mint ahogyan azt gondolod… - Suttogta a másiknak halkan negédesen, hogy az szinte elfolyt a kezei között, mikor egy egész fura kérdést hallott füle mögül. – Tudod, miért gyilkolok?
- Nem…
- De sosem kérdezted…
- Mert nem volt nálam annyira mérvadó… Én gyilkolással kelek és fekszek… Nekem ez olyan, mint az iskola… Mindennapi és kötelező…...

Az eset, ami Appiusra akasztotta ezt a gúnynevet, hónapokig beszédtéma volt a Forumon és a villákban. Plutó isten ünnepe előtt nem sokkal történt. Julia mint évben, hatalmas lakomát rendezett a Janiculumon álló villájában, amire meghívta, Róma összes előkelő patriciusát, köztük Petroniust, Livius legjobb barátját, Domitiát, valamint Appiust és feleségét Demetriát is. Minden a lehető legjobban ment, egészen addig, amíg a hírhedten házsártos Demetria észre nem vette, hogy Appius, aki akkorra...

Ritkán fordult elő, hogy mosolygós arccal pattanjon ki az ágyból. Nem volt az a „Hű, de jól érzem magam!” ember soha. Róla még azt sem mindig lehetett tudni, hogy jókedvű-e. Ha nem volt az, azt persze egyből bárki láthatta, ha akarta. Sötét szemöldökei ilyenkor a többi embert méregetve húzódott a magasba, lefitymálta a világot nyíltan. Kezei erősen ragadtak meg minden tárgyat, ami csak a kezébe került, míg tekintete azt súgta:”Ez az enyém, és neked se, másnak sem adom soha!” ...

Amikor a halál kopogtatott az ajtómon, és kijelentette, hogy mennem kell, nem készültem még fel rá. Talán néha nem olyan könnyű az embernek az élete. Talán néha vágyik még valamire...

Szóval ott feküdtem. Fel akartam kelni, de nem tudtam. Teljesen elgyengültem. Felsőtestem meg tudtam ugyan emelni, de a hideg még jobban elgyengített, és remegő kezeim végül engedtek neki. Fejem megint nekicsapódott a jeges földnek, újabb fájdalmakat okozva. Tisztában voltam vele, hogy ha ott maradok, akkor meghalok. Szárnyaimon hatalmas sebek voltak, talán nyílt törések, nem tudom, mert nem láttam őket...

Ő elmegy mellettem, nem vesz észre, vagy igen, elkapja a pillantását, vagy neki nem is fontos, elfoglalt benyomást kelt, akit lehet irigyelni, akire vágyni lehet, mert ő aztán nem fog a világ kedvében járni, mert ő egy ilyen fickó, határozottan halad, naná, ők a királyok, kozmóálcám mögött remeg a kislány, hogy egyszer majd lehull a lepel, és ő továbbra is itt fog állni, a világ tetején, míg én csak egy kislány vagyok fonott hajjal, kiskosárral a hegy lábánál, de most tartom az arcom,...

Furát álmodtam arról, hogy minden jobb lehet, hogy változhatnak a dolgok és megjavulhatnak az emberek. De mikor egy éles fájdalom hasított belém és még utolsó hangként meghallottam azt a rettenetesen éles sípolást, tudtam, hogy ez nem lehetett a valóság...

A fiú közelebb hajol a lány arcához, már csak centiméterek választják el arcukat egymástól. Végigsimít az arcán, kezét lassan lecsúsztatja a lány karján, és megpihen tenyerében. Ajka megérinti a lány arcát, lágyan siklik a puha, vizes száj felé. Megcsókolja, gyengéden.
Az idő elsuhan a fejük felett, halkan, észrevétlenül. Nem kell beszélniük, hogy megértsék egymást, kéz a kézben elindulnak...