Novellák - 102.oldal

Aztán körbenézett. Öt perc, szólt belül a bánatos hang, aztán csak állt, és nézte a keleti égboltot. Fák. Nem is igazán emlékezett rá, hogy ilyen gyönyörűek. Lassan bíborba öltözött az ég alja. Négy perc, motyogta a hang. Betartják a pontos egy órát? Dübörögve kalapált a vér a fejében. Lassan, mélyeket lélegzett a hajnali levegőből. Kötelet dobtak a nyakába, megigazították. Eszébe jutott a szabója, meg a nyakkendője. Gondolatban elmosolyodott megint. De kedves ember is volt...

A maga nemében egy egyedülálló produkció volt, amiben , miután két asszisztense segítségével megbilincseltette magát és a közönség által leellenőrzött lánccal megkötöztette magát, belehelyezték egy acél hajóládába, amit szintén körkörösen leláncoltak, majd az egész ládát egy kis emelődaru segítségével egy vízzel töltött átlátszó üveg kockába helyezték. Ráadásul előzőleg a kis akváriumot feltöltötték, dél-amerikai húsevő halakkal...

A pók elindult lefelé Edina haján. Mikor a lány vállához ért, a lány megmoccant. De csak összébb húzta magát. Ez a felület új volt Bélának. Nem is igazán tetszett neki, így folytatta útját lefelé. Minden pontját be akarta járni a lánynak. Edinán nem volt takaró az éjszakai meleg miatt. Béla a hason át elérte a lány lábát. Itt különös illatot érzett és egyszeriben furcsa érzés lett rajta úrrá. Megéhezett...

Így kuporogtak ott, mikor megint bejött valaki, aki felkapcsolta a villanyt. A lány nem akarta, hogy a fény lássa, mi történik velük. De a lámpát nem oltották le, és egy kis hunyorgás után meglátták a család egyik barátját, aki már ott kuporgott az ágy tövében. Hogy kerül ide? A nő halkan mondott valamit, amire egyikük sem figyelt igazán. A lány mégis felfigyelt valamire: "..hiszen még gyerekek vagytok.." ...

Egyetlen könnycsepp hullott ki a lány szeméből, és lecsöppent annak bő, selyem szoknyájára. Halkan, szinte hangtalanul kinyitotta a temető nagy, boltíves kovácsoltvas kapuját, és beosont az imént létrehozott kis résen. Csuklyáját mélyen a fejébe húzta, és úgy lépdelt a sok-sok, ápolatlan és ápolt sír között...

- Ott van. – mutattam a hatalmas almafa sötét árnyékára, mely alatt nem volt más, csak a hideg, enyhén vizes fű.
- Mi van ott? – förmedt rám Bonzo, és a szemeit meresztve nézett körbe. – Nincs itt semmi, csak a te betegesen ápolt kerted. – fintorgott, és akkor meghallottuk a zajt.
Olyan volt mintha valami hatalmas léggömb emelkedne, süllyedne egyfolytában, örökös légzés, ami beszívja, majd kilöki magából a levegőt...

- Dehogy lenne. Úgyse tudnád végigcsinálni. Még soha semmit nem csináltál végig. Csak bántanád, ahogy eddig is. Sosem értené meg félelmeid. Azt hinné, szégyelled őt.
- Nem, én nem szégyellem! Csak félek. Nem tudom mitől, talán az emberektől. Mindent tönkre tehetnek. Gonoszak.
- Te nem az emberektől félsz, inkább a saját démonjaidtól.
- Tévedsz. A rosszalló pillantásoktól félek. Ezért is riadtam vissza már annyiszor...

Körülöttem minden tompa. Már gondolataim is csak egyet súgnak... Pokol. Érzem! A forróság körülrágja testem, érzem a bűzt, az égett hús szagát. A jajveszékelő emberek búgása, hisztérikus zokogása megsüketít. Látom a fényt, azt a bizonyos fényt az alagút végén, de zuhanok. A pontocska egyre zsugorodik, s lassan-lassan eltűnik szemem elől végleg. Forróság ölel körül. Szorít erősen, el nem engedne... bár én próbálkozom ...

A dohos falon ujjaim undorral csúsztattam tovább, őrülten keresve a kapcsolót. Nem tálaltam. Más fényforrás után kutattam. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára kislánykoromban itt jártam, volt a szoba legmesszebb eső sarkában egy hatalmas vaságy, ami mellett egy kicsiny éjjeli lámpa bóbiskolt. Féltem. Régen, mikor rosszalkodtam, mindig azzal fenyegettek, hogy itt kell töltenem az éjszakát...

Pár hét múlva viccből vett egy fogadószelvényt. Három mérkőzésre tippelt, ezek közül egyik a kedvenc csapata és egy, a ranglista utolsó előtti helyét elfoglaló vidéki gárda előre lefutott meccse volt. Valamiért, egy meg nem fogalmazható, tudat alól előtörő érzésért, az esélytelenre tett egy csekély összeget. Nyert...