Fantasy történetek - 58.oldal

- Honnan… honnan olyan biztos benne, hogy nem volt az is színjáték? – szólt közbe Harry.
- Harry, ismered a dementorokat. Gyanítom, van róla fogalmad, milyen lehet Azkaban… pontosabban milyen volt. Azon a helyen az ember elméje megtörik… még Voldemort nagyúr se bírná épp ésszel, ha napokra bezárnák közéjük, és a dementorok folyton élősködnének rajta. Hidd el, tudom… fiatal koromban én is voltam azkabani fogoly...

Megérkeztek a szobába, Fiú immár ruhában, és az anyatündér olyan tágra nyitotta a szemét, hogy Lányék egy percre nem értették, miért nem esik ki a helyéről.
- Jaj, anyu, tudod, mesélted, hogy Isten már meg akarta teremteni a fiúkat. Nos, hát... én segítettem neki egy kicsit!
- Jaj, édes kislányom! Ugye nem?
- De igen! ...

- Mielőtt Voldemort hatalma növekedni kezdett, a mardekár ház egy megbecsült és előkelő ház volt, ahová minden szülő szívesen járatta a gyerekét… - Ron itt megvetően fölhorkantott. – Igen, ez így van! De miután Voldemort végzett a tanulmányaival, történt valami. A mardekár ház lezüllött, és annak ellenére, hogy sokszor megnyerték a Ház Kupát és a Kviddics Kupát, a diákokról kialakult kép nagyon megváltozott… Azóta terjedt el az a nézet, hogy a mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló......

Múlt és jelen találkozott ezen a helyen. Harry együtt lépett Voldemorttal egyre közelebb a bejárati ajtó felé, át az akkor szépen nyírt gyepen, melyet most elborított a gaz. Torkában dobogott a szíve, homloka nyirkossá vált, szája kiszáradt – Harrynek a lelkét ólomsúlyként nyomó gyászos szomorúság miatt, Voldemortnak pedig a közelgő gyilkosság miatti izgalomtól...

- Egyszer például megesett, hogy át akartam változni galambbá, egy kedves angyal megtréfálásából, és hát, mint te is mondtad, nem minden kutyának van szárnya, ahogy a galamboknak sincs uszonyuk... - majd mindketten felnevettek és Lány egy finom, leheletnyi köhintéssel jelezte, hogy várja a választ...

Egyszer, nagyon régen, talán meg sem történt, de mégis volt valami ehhez hasonló mese, élt egy tündérleány, Mimirilla. Ő volt az első tündér a bolygón, még mikor pár nappal a teremtő 6 napos munkája után éppen csak kezdett kifejlődni a bolygónk, élt ez a tündér. Mivel az első ő volt, rengeteg dolgot adott neki a sors: Gondoznia kellett az eget, hogy ne fakuljon meg a kéksége, a virágoknak illatot kellett adnia, a füvet és a fát zölden és oxigéndúsan kellett tartania...és még sok egyéb...

Egy alak suhan el a hold előtt. Ruhája vakító fehér, fényessége túlnő az éjen. Hosszú lenszőke haját megszámlálhatatlan gyémánt díszíti, vagy talán csillag. Arany szárnyait szélesre tárja, s a szellőkön vitorlázik. Ő a királynő ebben a világban...

Hermionéban valami ösztönös félelem munkálkodott, ami miatt nem mert gyorsan repülni, s emiatt nem tudott megfelelően reagálni a passzolásokra – most csak a kvaffal játszottak, és egy gurkóval, amit senki se terelgetett, és a cikeszt se vették, elő, mert kevesen voltak. Harry azon a véleményen volt, hogy a lányt legelőször hozzá kellene szoktatni a gyorsasághoz, ezért nem minden hátsó szándék nélkül Ron vállalkozott rá, hogy repül egyet vele...

- Taubron na Galanodel vagyok, uram, varázsló. Információkért jöttem.
- Előre szólok mágus, meg se próbálj mágiát használni ellenem, főleg ha kedves az elméd épsége! -kemény hangon beszélt, majd elmosolyodott- Információért? Abból rengeteg van. Mit szeretnél tudni, varázsló Taubron?
- Pár napja járt a városban egy kalandozó. Egy férfi, nála pedig egy különleges, számomra igen értékes könyv. Róla akarok minél többet megtudni...

Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat...