Harry Potter és a Varázslók Háborúja 11.

11. fejezet
Az új vezető

- Ez őrület… ez hihetetlen… hogyan juthatott valaki ilyen messzire a józanész határaitól? – hebegett McGalagony, mikor Harry befejezte a mondandóját a horcruxokról, Voldemort és Dumbledore tervéről, Harry feladatáról és nem utolsó sorban a jóslat pontos szövegéről.
- És mindez a szemünk előtt zajlott, Minerva – bólintott Dumbledore professzor. – Te akkor voltál iskolaelső, mikor Tom Denem kinyitotta a kamrát. Emlékszem, megbíztalak, hogy tartsd szemmel a fiút, mert már akkor gyanakodtam rá. De sajnos sikerült mindkettőnket lóvá tennie…
- Magát nem, professzor! – tiltakozott Harry. – Ön váltig állította már akkor, hogy Hagrid ártatlan…
- Igen, így van, de tettem-e bármit, hogy megakadályozzam azokat a szörnyűségeket? – tette fel a kérdést Dumbledore inkább magának, mint Harrynek és McGalagonynak.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott Dumbledore testvére, Aberforth. Szerinte a professzornak az lett volna a dolga, hogy az erejével rendet tegyen a világban és megakadályozza az ilyen eseményeket.

- Professzor, beszéltem a testvérével… - kezdett bele Harry.
- Ó, igazán? – mosolygott derűsen Dumbledore. – Már régen nem társalogtam Aberforth-szal… Fél éve is elmúlt már, hogy leültünk beszélgetni.
- Szerinte Tom Denemnek nem lett volna szabad Roxfortba járni… azt mondta ő is, hogy az ön feladata lett volna megakadályozni…
Dumbledore komoran bólogatott, McGalagony csendben figyelt.
- És neked mi a véleményed erről, Harry?
- Nem is tudom… - ráncolta a homlokát Harry. – Ha lenne rá lehetőségem, biztosan visszacsinálnám a dolgokat, de úgy, mint ön akkor, hogy nem lennék benne biztos, mivé válik… Azt hiszem, én is engedtem volna Roxfortba járni. Nem tudom, hogy bármit másként tettem volna…

Dumbledore hátradőlt festett karosszékében és elgondolkozva simogatta a szakállát.
- Ezek szerint a döntéseim addig a pontig még helyén valók voltak… Hol ronthattam el?
- Hol rontottad volna el, Albus? – kérdezett közbe McGalagony szomorú tekintettel. – Nem láttad a jövőt előre, csak azt tetted, amit minden igazgató tett volna: hagytad, hogy egy tehetséges diák tanulhasson.
Dumbledore hümmögött.
- Talán épp az volt a baj, hogy igazgatóként cselekedtem – szólt halkan a portré. – Harry?
Harry a megszokott székében ült és a cipőjét bámulta, így gondolta végig az elmúlt ötven évről szerzett információit és a már ismert következményeket. Lassan, megfontoltan válaszolt a kérdésre:
- Én nem igazán tudom, mi lett volna akkor a helyes döntés, de… talán rá kellett volna venni Dippett igazgató urat, hogy vegye fel Denemet SVK tanárnak…
- MI?! – csattant fel döbbenten Armando Dippett igazgató portréja, közvetlenül Dumbledore-é mellett. – Azok után, hogy mi lett belőle, még helyesnek tartottad volna felvenni Tom Denemet?

Dumbeldore ezzel szemben derűsen bólogatott, mintha egy iskolai tananyagon töprengenének Harryvel.
- Pontosan, kedves Dippett igazgató úr! Harry jól látja. Valóban ez lett volna a célravezető döntés, hiszen így rajta tarthattuk volna a szemünket Tomon, ráadásul nem lett volna lehetősége beutazni a világot, tapasztalatot gyűjteni.
- És… és a horcruxok? – szólalt meg ismét McGalagony. – Nem azt mondtad, Albus, hogy Tudjukki azért akart az iskolában maradni, hogy rátehesse a kezét Griffendél Godrik kardjára?
- De valóban – helyeselt Dumbledore -, csakhogy az az egy horcrux, amit elkészítene, megérte volna, cserébe, hogy rajta tarthassam a szemem…

Harry szeme az ezüst kardra vándorolt, onnan pedig a mellette nyugvó Teszlek Süvegre. Ez azt jelentené, hogy Voldemortnak nem lehetett esélye a Süveg közelébe férkőzni?
- Öhm… professzor? – vágott Harry a festmény szavába. – A horcruxokkal kapcsolatban lenne még néhány mondani valóm.
- Hallgatunk, Harry.
- Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de a medál, amit találtunk a barlangban, nem az eredeti volt, hanem egy hamisítvány – Harry várakozva nézett Dumbledore-ra.
- Sejtettem, hogy az, mikor hozzáértem – sima volt a felülete, éreztem. De sajnos nem volt időm alaposabban megvizsgálni – válaszolta a portré.
- De azóta már sikerült a nyomára bukkannom és elpusztítottam… - folytatta Harry, s beszámolt Regulus Black-ről, a Szárnyas Vadkanban tett látogatásáról és a horcrux összetöréséről.
- Bravó, Harry! Igazán örülök! – lelkendezett a festmény, s a volt igazgatók és igazgatónők is megtapsolták Harryt.
- Sikerült elpusztítanod egyet? – csodálkozott McGalagony, s láthatóan ritkán jutott szóhoz a sok, nyakába zúduló információtól.
- Hermione és Ron segítségével – javította ki önmagát Harry. – És már van néhány újabb tárgy, amire gyanakszunk és szeretnénk megvizsgálni, de… azt hiszem jobb, ha előbb megkérdezem a professzort, hogy ő már foglalkozott-e velük.
- Állok rendelkezésedre, Harry – mosolygott a portré.

Harry megköszörülte a torkát és megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogyan is kezdjen bele. Semmiképp sem akarta a Teszlek Süveg előtt elmondani ezt, ezért úgy döntött, hogy kihagyja azt a részt, majd máskor megvizsgálja.
Elmondta a többi lehetséges horcruxot, a kardot – amire Dumbledore professzor rögtön megjegyezte, hogy óvatosságból havonta ellenőrizte, onnantól, hogy megtudta, hány horcruxot akart készíteni Voldemort -, a szobrot, Hollóhát ékszereit, és a Black-család pecsétnyomóját, s Harry ezzel kapcsolatban kifejtette a gyanúját, hogy a Black-ek esetleg Hollóháti Hedvig leszármazottai lennének.
- Nem tudok róla, hogy nagy őstől származnának, de talán…
- Phineas! – szólt McGalagony az egyik festménynek, ami Phineas Nigellust, Sirius ükapját, a Roxfort valaha volt legellenszenvesebb igazgatóját ábrázolta.
Phineas álmosan ásított, de szemeit az igazgatónőre függesztette.
- Hallott mindent?
- Igen, hallottam, McGalagony, és biztosíthatom róla az ifjú Pottert, hogy a családomnak semmi köze ahhoz a nőszemélyhez…

Harry csalódottan hallgatta a portré szavait.
- Biztos benne?
- A leghatározottabban! – bólintott Phineas. – A Black-ek egy ősi, kelta druidától származnak… a neve sajnos már nem maradt fenn. Családom egyes tagjai meg voltak róla győződve, hogy az a bizonyos druida nem más, mint a nagy Merlin, de szerintem ez csak egy kis szépítés a családfánkon…
Harry most csendben maradt, s csak fél füllel hallgatta, ahogy Phineas a családjáról mesél, s McGalagony számba veszi a lehetséges Hollóhát-leszármazottakat. Esze a további teendőkön járt. Idáig eljutott barátaival, elpusztított egy horcruxot, de további feladatok várnak rá. Elsőként azonban az igazgatónőre:
- McGalagony professzor – szólította meg Harry, s a tanárnő figyelme máris őrá vándorolt. Harry szava egy pillanatra elakadt, valamiért még furcsa volt neki, hogy most, Dumbledore halála után mindenki olyan figyelemmel viseltet iránta, mint régen az igazgató felé.
– Szeretném, ha megbeszélne egy találkozót a Főnix Rendje néhány tagjával, akiknek elmondanám ezeket a dolgokat.
McGalagony bólintott beleegyezése jeléül.

- Mikorra szervezzem meg a találkozót?
- Ha lehet, minél hamarabb. Tudom, hogy sok a dolguk, de jó lenne, ha a hét végén már sor kerülne rá.
- Ez megoldható…
- Jó. Akikre gondoltam, Remus Lupin, Mr Weasley, Tonks és Rémszem Mordon… Szívem szerint Hagridot is beavatnám, de azt hiszem, neki épp elég dolga van így is, és… hát, tudja milyen Hagrid, professzor. Egy kicsit szószátyár…
- Értem, Harry. Ha, minden jól megy, pénteken találkozhatunk… Addig is szeretném, ha itt maradnátok az iskolában. Ne kószáljatok el semerre, de az irodát bármikor használhatjátok, Miss Granger és Mr Weasley is. Itt senki nem hallgat ki titeket, biztonságosan beszélgethettek.
Harry megköszönte a szívességet, és magában eltökélte, hogy első dolga lesz az irodában elbeszélgetni a Teszlek Süveggel.
*
A következő napok során sem csitult a Harryék érkezése miatti általános döbbenet, találgatások és a bosszantó kérdezősködések sora, ami még a tanárokra is kiterjedt, főleg Hagridra és Fleur-ra. Mikor másnap reggel Harry, Ron és Hermione meglátogatták Hagridot, rövidesen kiderült, hogy rossz irányba indultak el: a leégett vadőr-lak nem épült újjá, ugyanis McGalagony professzor ragaszkodott hozzá, hogy a legendás lények gondozása tanár végre méltó helyet kapjon az iskola falai közt. Ezért Hagrid számára némi tértágító bűbájjal berendeztek egy fölszinti helységet és irodát.
Harryék itt találkoztak régi barátjukkal, és megállapították, hogy az új lakóhely egyáltalán nem illik Hagridhoz. Ezt ő is így látta:
- Olyan furcsa ez az egész, nem? – dörmögte Hagrid, miközben teát öntött barátainak. – Már semmi sem a régi… Minden annyira új és idegen… Ez már nem az a Roxfort, amit az otthonomnak tekintettem.
- El akarsz költözni? – kapta fel a fejét Ron.
Hagrid legyintett.
- Ugyan, hová mennék? Sehol se látnak szívesen egy félóriást.

Harry, Ron és Hermione összenéztek. Hagrid ezt észrevette és homlokráncolva meredt rájuk.
- Mire gondoltok?
- Szerintünk van egy hely, ahol szívesen látnának, Hagrid… - mondta vigyorogva Harry. – Madame Maxime biztosan örülne, ha a közelében lennél.
Hagrid megcsóválta bozontos üstökét.
- Nem-nem… - tiltakozott. – Nem mehetek innen el, miközben dúl a háború. Majd ha vége lesz ennek az őrületnek és Tudjátokki meg Piton hat láb mélyen a föld alatt lesz, akkor fogok elmenni… De addig Olympe-nak várnia kel… és tudom, hogy várni fog.
Harry hátradőlt a székében és a semmibe bámult. Hagrid pont úgy beszélt, akárcsak ő.
- Van valami új dolog, amiről beszélhetsz nekünk? – tette fel a kérdést Hermione, ami mindkét barátját izgatta.

Hagrid dörmögött valamit a szakálla alatt, de nem értették pontosan, csak néhány szót, mint: „minden lében kanál” meg „beleütik az orruk”.
- Hagrid, ne csináld már! – csattant fel Ron. – Egy hét múlva szerintem mi is a Főnix Rendje tagjai leszünk, mert olyan dolgokat tudunk, amit senki más!
Ez hatott, Hagrid homlokráncolva abbahagyta a dörmögést.
- Minek voltatok távol, he? – morogta bosszankodva. – Akármi történhetett volna veletek, ti meg csak mászkáltok az országban… Van fogalmatok róla, hogy éreztem magam, amikor nem láttalak titeket az évnyitó lakomán? Dumbledore… Dumbledore halála után csak addig ér valamit ez a hely, amíg itt vagytok…
Hermione mosolyogva átölelte Hagrid karját, Harry és Ron pedig hátba veregették az óriást.
- Mi ez a zagyvaság, hogy bevesznek titeket a Rendbe?
- Nem zagyvaság, de egyáltalán nem biztos, hogy bevesznek… - jegyezte meg Hermione.
- De fontos dolgokat tudtunk meg a professzortól – folytatta Harry -, olyanokat, amiket csak nekünk mondott el.

Hagrid mordult egyet, de csak úgy helyeslően – láthatóan egyet értett azzal, hogy ha Dumbledore csak nekik mondta el, akkor az úgy is van rendjén. Végül kiegyenesedett a székében és összeszedte a kiürült teás csészéket.
- Ha már kószáltok, tudnotok kell, hogy nem csak a halálfalóktól kell tartanotok – mondta, majd megkínálta barátait egy tál kőkemény süteménnyel, amit Harryék udvariasan visszautasítottak.
- Mostanában elég komoly problémák vannak a Gringotts körül… a koboldok nem nyugszanak, és azt hiszem, hogy száz év után újabb koboldlázadásnak nézünk elébe.
- Ennyire komoly a dolog? – csodálkozott Ron.
- Bezony… A nyavalyás vezetőjük, Ragnok szerintem, ki akarja használni, hogy a Minisztérium a halálfalókkal van elfoglalva. Több engedményt és részesedést akar kicsikarni a banknak a varázslók pénzéből.
- És ezért ölni is képesek? – hitetlenkedett Harry.
- Egy koboldnak a pénz az istene – legyintett Hagrid. – Ezek mindent megtesznek az aranyért…

A délelőtt további része kellemes beszélgetéssel telt, végül ebédidő után Harryék visszavonultak a régi szobájukba, aminek az ajtaján a hetedévesek felirat díszelgett.
A következő hét unalmasabban telt, mint ahogy azt Harry várta. Ő és barátai vasárnap este tudták meg, hogy ekkorra tűzték ki a tavalyi ötödévesek R.B.F. és a volt hetedévesek R.A.V.A.Sz vizsgáinak bepótlását, amik Dumbledore professzor halála miatt maradtak el. Erre a hétre visszajöttek az iskolába a tavalyi hetedévesek, köztük Cho Chang is, aki továbbra sem volt hajlandó köszönni Harrynek – igaz, Harry ezt egyáltalán nem is bánta.
Ginnynek a vizsgák semmi ideje nem volt barátaira, bár szeretett volna minél több időt Harryvel tölteni, de Hermione szigorúan ráparancsolt mind Harryre, mind a lányra, hogy tartsák magukat távol egymástól egészen péntekig.

Ezzel egy időben Hermione megpróbálta rávenni Ront és Harryt arra, hogy ha már itt vannak, járjanak be a hetedévesek óráira. Harry azonban az első mágikus önvédelem óra után úgy határozott, hogy köszöni, ő nem kér Fleur kitüntetett figyelméből, ami azzal járt, hogy minden egyes mondata után, amit a patrónus-bűbájról és a dementorok elleni védekezésről diktált, kikérte Harry véleményét.
Ron és Hermione maradtak, szinte minden órán – a már említett mágikus önvédelmen Harry meggyőződése szerint a tanárnő szépsége marasztalta ott Ront, az átváltoztatás tanon, bűbájtanon és bájitaltanon pedig Hermione szigorú tekintete.

Harry hétfő délután, miután kijelentette, hogy nem bírják lekötni a tanórák, visszavonult, de nem a klubhelységbe, hanem az igazgatói irodába. Kimondta a jelszót („Szőrös McBoon”), mire a kőszörny félreugrott, Harry pedig felment a csigalépcsőn. Bár biztos volt benne, hogy az igazgatónő nincs a szobában, mert tudta, hogy most van a dupla átváltoztatástan, azért puszta udvariasságból bekopogott, mielőtt kinyitotta az ajtót. Ott egy teremtett lélek sem volt, csupán a festmények szuszogása és horkolása hallatszott.

Harry pillantása azonnal a Teszlek Süvegre esett. Becsukta az ajtót és beljebb lépett a szobában. Közben kihúzta a varázspálcát a nadrágja zsebéből, és a Süvegre szegezte.
- Mit csinál, fiatalember? – hallatszott egy felháborodott hang Harry háta mögött, amire összerezzent. Az egyik öreg igazgatónő rivallt rá, mikor meglátta, hogy egyedül, kivont pálcával áll az igazgatói iroda közepén. Harry nem tulajdonított neki különösebb figyelmet, csak a válla fölött hátraszólt a boszorkánynak.
- A dolgomat… Invito Süveg! – tette hozzá gondolatban, s a Teszlek Süveg lerepült a szekrény tetejéről egyenest Harry kezébe.

Harry az asztalra tette a fejfedőt és újra rászegezte a pálcáját. Elvégezte az ellenőrző bűbájt, s a Süvegből vékony füstcsík tekergett elő, mintha valaki gyertyát gyújtott volna a belsejében. A füst másodpercek alatt kis felhővé duzzadt és egy fejet formázott. Egy hosszú, vörös hajú és szakállú fiatalembert, akit Harry Griffendél Godriknak vélt. A füst csak egy pillanatra mutatta az arcot, utána tovább alakult, s most egy gesztenyebarna hajú, csodálatosan szép női arcot formázott. „Ez lehetett Hollóháti Hedvig” – gondolta Harry. Utána egy pufók, szőke hajú boszorkány következett, aki kedvesen mosolygott a képen – Hugrabug Helga.
A negyedik arc sem váratott magára, most Mardekár Malazár szőrös, fekete hajú és szakállú, mogorva arca következik… de nem ez történt. A füstfelhő halványan mutatott ugyan egy torzonborz alakot, de a kép nem tisztult ki, nem lehetett felismerni, ki az. Végül a kép tovább alakult, s egy ötödik arcot alkotva, most már tisztán látszott: egy vállig érő fekete hajú, zöld szemű férfi.
Harry azon vette észre magát, hogy hevesen zihál és le kell ülnie egy székre. Leült az íróasztal elé, és fejét megtámasztva eltakarta az arcát. Mélyeket lélegzett, hogy összeszedje a gondolatait.

Szóval tényleg horcrux! Alig bírta elhinni, hogy Voldemort horcrux-szá változtatta a Teszlek Süveget. Hátradőlt a székben, elővarázsolt egy fa serleget és megtöltötte vízzel. Le kellett hűsítenie magát a felismerés izgalmától. A füst még mindig gomolygott a Süvegből, újra mutatva négy tiszta és egy elmosódott arcot. Ekkor már több festmény is ébren volt és figyelte az eseményeket, köztük Dumbledore professzor is.
- Professzor, látja ezt? – kérdezte ösztönösen Harry volt igazgatójától.
- Igen Harry, látom – felelte Dumbledore teljes nyugalommal. – De vajon te látod-e? – tette hozzá, mikor Harry újra a pálcáért nyúlt, hogy eltüntesse a füstöt.
- Mit kellene még látnom? – Harry mozdulata félbe maradt. Aztán szeme a professzorra meredt.
- Feltételezem, úgy hiszed, hogy a Teszlek Süveg egy horcrux, igaz?
- Persze hogy az! – csattant fel Harry idegesen. – Tisztán kivehető Voldemort arca!
Dumbledore homlokráncolva gondolkozott és a szakállát simogatta.
- Valóban, de én a másik arcra gondoltam. Arra, amelyik elmosódottan látszik.
Harry újra végignézte a képsort, de semmi mást nem vett észre, semmi egyéb részletet.
- Szerintem ez Mardekár lehet… nem tudom, ki más lehetne…
- Persze, hogy Mardekár! – bólintott a professzor. – A lényeg az, hogy miért elmosódott? Vajon miért?

Harry törte az agyát, ujjai közt forgatva a kis serleget, de nehezen bírt gondolkodni. A professzor türelmesen várt, Harry pedig megint hátradőlt a székben, így figyelte a füstöt.
Ha az egyik eredeti arc elmosódottan van jelen, akkor az azért van, mert valaki manipulálta… valaki háttérbe szorította. De miért pont Mardekárét szorította háttérbe Voldemort? Miért nem Griffendélét, vagy valamelyik boszorkányét?
Harry kezéből kiesett a serleg és elgurult a földön. Bosszankodva felállt, hogy utána menjen, de mikor lenyúlt a kis pohárért, a keze félúton megállt.

Felnézett Dumbledore képére és kissé bizonytalanul hangosan gondolkozott tovább.
- Voldemort háttérbe szorította Mardekár személyiségét… mégpedig azért, hogy helyette az övé kerüljön előtérbe… és ezt csak egy varázslattal tudta megcsinálni! Egy zagyváló átokkal! – Harry ezt már sokkal határozottabban mondta ki, Dumbledore arca pedig egykettőre felderült.
- Pontosan Harry! – mosolygott a portré. – És mire vezet mindez?
- Arra, hogy a Süveg nem horcrux, csak manipulálták! Ha horcrux lenne, a negyedik arc nem volna elmosódott, mert egy további, ötödik személyiség lenne jelen. De Voldemort arca nem ötödik, hanem a negyedik helyén van, azért…
-… azért, hogy ő döntse el, ki kerül a Mardekárba és ki nem – bólintott Dumbledore. – és ehhez nincs szüksége lélek darabra.
Harry felvette a serleget és megtöltötte vízzel, majd kortyolgatva visszaült a székbe.
- Ön tudta – mondta a festménynek. – Ön már leellenőrizte, igaz?
- Igen – felelte Dumbeldore.

Harry eltüntette a füstöt és zsebre tette a pálcáját. Miközben kiitta a pohár tartalmát, újabb kérdésen töprengett.
- Akkor miért nem javította meg? – kérdezte Harry az igazgatótól. – Miért hagyta, hogy a mardekárba olyanok kerüljenek, akik Voldemort pártján állnak majd?
- Pontosan ezért Harry – válaszolta nemes egyszerűséggel.
Harry értetlenül pislogott.
- Hogy…?
- Gondolkozz Harry, gondolkozz! – rótta meg Dumbledore. – Voldemortnak az volt a terve, hogy összegyűjtse azokat, akiket használhat a céljai elérése érdekében. Kiválasztotta őket a tömegből és elkülönítette. És már megint nem gondolkozott tovább, mint a saját kicsinyes érdekei!

Azért nem javítottam meg a Süveget, mert azzal, hogy külön választja a Voldemort eszméi felé hajló diákokat, nem csak Voldemort látja át a helyzetet, hanem én is! Voldemort valószínűleg mindenképp megtalálta volna a hozzá hűeket, azokat, akik osztják a nézeteit, mint ahogy az néhány más házból való diákkal is megtörtént. A Süveg manipulálása csak kissé megkönnyítette a dolgát. Az én dolgomat viszont nagyon megkönnyítette!
Annak ellenére, hogy igazgató voltam, nem tudtam szemmel tartani minden egyes diákot, csak azokat, akik érdemesek voltak a figyelmemre. De így, hogy a Voldemorthoz húzó diákok külön kerültek, szinte kilógtak a tömegből, mindegyiküket egyszerre tarthattam szemmel néhány tehetséges tanárom segítségével. Figyelhettem a köztük zajló dolgokat, a témákat, amik előkerülnek egy-egy beszélgetésükkor, a csoportokat, társaságokat, amiket alakítanak. Voldemort ezzel a húzásával az én malmomra hajtotta a vizet. És, amint láthatod ez az oka annak, hogy hagytam minden egyes diákot a Roxfortba járni, mindenkit, akiben a varázslás szikrája megtalálható volt, legyen vérfarkas, félvámpír, félóriás vagy majdnem kvibli az illető. Mert így megtudhattam, hogy hová húz a szívük. Ha ezek az emberek nem lehetnének roxforti diákok, könnyen áldozatul eshettek volna Voldemort akaratának, és mire felocsúdnának, máris a halálfalók sorai közt találják magukat.

Harry tátott szájjal nézett Dumbledore-ra és a Teszlek Süvegre, s magában el kellett ismerni, hogy öreg igazgatója zsenialitása még így, a síron túlról is rengeteg meglepetést tartogat számára. Hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy feldolgozza magában a hallottakat, végül elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. Hangosan, hosszan nevetett, együtt Dumbledore-ral, Dippett igazgatóval és a többi varázsló és boszorkány festményével.

*

Pénteken délután befejeződtek a vizsgák, és Harry végre eltölthetett egy kis időt Ginnyvel. Sajnos ezt az időt nem a tóparton, a fák árnyékában tölthették – egyrészt, mert vihar tombolt, másrészt ez elég feltűnő lett volna, ezért Harry újabban legtöbbet látogatott helyére, az igazgatói szobába mentek beszélgetni.
- Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdezte Harry, miközben a lánnyal az igazgatói iroda hideg kövezetén ültek a kandalló előtt, minél távolabb az ablaktól és az odakint tomboló elemektől.
- Nem lettek rosszak… azt hiszem, mind sikerült – felelte a lány. – A bűbájtan és a sötét varázslatok… ja, nem. A mágikus önvédelem és a bűbájtan lett a legjobb. Nem vétettem hibát a gyakorlatin, és azt hiszem, hogy az elmélet is jól ment. Tudod, jó tanárom volt – tette hozzá, s Harryre kacsintott.
Harry megcsókolta.
- A DS-ben te voltál a legtehetségesebb, a tanárnak nem sok dolga volt…
Ginny legyintett, majd folytatta:
- Az átváltoztatástan se ment rosszul… Egy borzot kellett átváltoztatnom, de úgy, hogy csak a lábait és a szőrét transzformáljam.
Harry felvonta a szemöldökét, majd elnevette magát.
- A végén úgy nézett ki, mint egy kopasz vakond…

A választott tantárgyaim voltak a legkönnyebbek, tudod nekem csak legendás lények, meg mugliismeret volt, mert a többi egyáltalán nem érdekelt. Szóval, összességében véve nem panaszkodhatom…
- Ha így folytatod, iskolaelső leszel – vigyorgott Harry.
- Nem, fújj! – nevetett a lány. – Akkora megaláztatást nem viselnék el, az biztos!
Néhány festmény a fejét csóválta. Dumbledore portréja éppen aludt, a karosszék támlájának dőlve békésen szuszogott, mint a professzor halála estéjén.
Odakint nagyot dördült az ég, és villámok cikáztak át rajta. A meleg irodában szerencsére nem sokat lehetett érzékelni a zord időjárásból, csak a zajokat és fényeket. Harry gyengéden megfogta Ginny kezét és egy csókot lehelt rá. Ez után benyúlt a talárja zsebébe, előhúzott egy barna papírba csomagolt zsebkönyv méretű tárgyat, és Ginnynek adta. A lány kibontotta, és előkerült belőle egy poros, régi tükör.
Harry két nappal ezelőtt akadt rá a tükör darabjaira régi utazóládája mélyén, amit többi holmijával együtt a Feneketlen Zsákba gyömöszölt. Mikor megtalálta és újra elolvasta a hátoldalán lévő utasítást, ami Sirius kézírása volt, Harrynek egyszerre remek ötlete támadt, hogyan tarthatná fönn a kapcsolatot Ginnyvel, mikor távol vannak. Akkor azonnal megjavította a tükröt és becsomagolta.

- Ezt Siriustól kaptam egyszer - magyarázta a fiú, mikor Ginny kérdő arccal nézett rá. - Egy ikertükör, vagyis ha beszélni akarsz azzal, akinél a párja van, csak mondd a nevét a tükörbe. A párja a Grimmauld téren van, szóval, ha visszamentem oda, megkeresem és beszélgethetünk anélkül, hogy bárki lehallgatna.
Ginny csillogó szemmel nézte a tükröt és letörölgette róla a port.
- Köszönöm – mondta, és megölelte Harryt.
Sokáig ültek így a tűz előtt, ölelkezve, végül Ginny elhúzódott.
- Harry, mondd már el, miért jöttünk pont ide? – kérdezte a lány.
- Várunk néhány emberre, néhány Rend tagra. Ha jól tudom, édesapád is itt lesz.
- Apa idejön? De hát… Várjunk csak, te tervezel valamit! – mosolygott a lány. – Valami komoly dolog van készülőben, igaz?
- Igen… elhatároztam, hogy elmondom nekik, amit Dumbledore professzortól tudok. Mindent, ami Voldemorttal kapcsolatos.
Harry és Ginny ösztönösen a festményre pillantottak.
- És… és nekem is elmondod?
- Ezért hoztalak ide! Szükségem van mindenkire, akiben megbízhatok.

Ginny megcsókolta Harryt, s ekkor kopogtak az ajtón. Harry az ajtóhoz ment, hogy beengedje Ront és Hermionét, akikkel már korábban megbeszélte, hogy itt találkoznak az órák után.
- Na csakhogy itt vagytok – köszöntötte barátait.
- Jaj, Harry, kár, hogy nem jöttél be Fleur órájára, olyan izgalmas volt! – lelkendezett Hermione, Ron ezzel szemben csak megvonta a vállát és lehuppant az egyik székre.
- Az érzelem alapú varázslatokról kezdtünk tanulni, tudod, mint a patrónus bűbáj, mert ez már R.A.V.A.SZ.-szintű tananyag, és neked ez biztosan nagyon jól menne, hiszen…
- Hermione, elég már! – torkollta le Ron álmosan a lányt. – Egész eddig lelkendeztél. Különben meg Flitwick órája most sokkal érdekesebb volt. A…
- Flitwick a kombinált varázslatokra tanított, egész évben ezt fogja tanítani, mert ez a bűbájtan legeslegnehezebb ága. De nem kellene csodálkoznom, mert mondták, hogy a hetedik év a legizgalmasabb, persze, a legnehezebb is, de…
- HERMIONE! – kiáltott fel kórusban Ron, Harry és Ginny, sőt még néhány portré is a tiltakozók közt szerepelt.
Dumbledore festménye álmában mordult egyet, és feje a másik oldalra billent.
Tíz perc is eltelt már, mikor lépések és beszélgetés zaja hallatszott az ajtón túlról, majd belépett McGalagony professzor, mögötte pedig sorban Tonks, Lupin, Mr Weasley és a döngő léptű Rémszem Mordon.

A vendégek sorban köszöntek Harryéknek, Mr Weasley pedig megölelgette gyermekeit. Mordon mágikus szeme Harryt fürkészte, mint egy röntgensugár.
- Szervusz Harry - Lupin kezet fogott Harryvel, és a fiú észrevette, hogy volt tanára türelmesen várakozva, de szakadatlanul őt figyeli – végül elhelyezkedett egy karosszékben, amit McGalagony varázsolt elő a vendégek számára. Időközben Dumbledore portréja is felébredt és üdvözölte a vendégeket, majd csendesen figyelte az eseményeket.
A pár perces várakozás után végül mindenki helyet foglalt, de nem az íróasztal előtt, hanem félkörbe húzták a székeket, Harryvel szembe – mind tudták, hogy most neki lesz fontos mondanivalója. Ginny is leült apja mellé, Ron és Hermione pedig az iroda könyvtárrészébe vezető lépcsőre ültek, kissé hátrébb.
McGalagony és Harry állva maradtak, az igazgatónő az íróasztala mellett állt karba tett kézzel, Harry pedig ösztönösen, de kissé zavarban a vendégek elé állt, majd megköszörülte a torkát.
- Üdvözlök mindenkit – fogott bele Harry. – Nem kertelek, rögtön belevágnék: azon az éjszakán, mikor Dumbledore professzor meghalt, McGalagony professzor az irodába hívott engem, hogy elmondjam, hol voltunk. Akkor nem válaszoltam, mert Dumbeldore professzor megkért rá, hogy Hermionén és Ronon kívül senkinek ne mondjam el azt, amit sikerült megtudnunk Voldemortról… (Tonks és Mr Weasley megborzongtak a név hallatán)… De most végre sikerült elhatároznom, hogy néhányatokat beavassak ebbe – Dumbledore professzor ezt rám bízta.

A vendégek türelmesen hallgatták, ahogy Harry elmondta nekik, milyen emlékeket tekintettek meg a professzorral a merengőben, hová vezetett mindez, hogyan szerezte meg a pontos emléket Horace Slughorntól. Mikor ahhoz a részhez ért, ahol magukról a horcruxokról kellett beszámolnia, a türelmes hallgatóság körében eluralkodott a döbbenet és megrökönyödöttség – ahogy McGalagony professzornál is, mikor megtudta ezeket.
- Hét ilyen izét csinált? – suttogta Tonks.
- Nem, nem hetet, csak hatot készített volna, hiszen a hetedik lélekdarab a saját testében volt, de mind a hatot sem sikerült elkészítenie, az utolsót az én halálomkor akarta létrehozni. Mi megtaláltuk azt a tárgyat, ami az utolsó horcrux lett volna – egy régi pecsétnyomó, ami szerintünk a Black-családé volt.
- Vethetnénk egy pillantást arra a pecsétnyomóra? – kérdezte Lupin összeráncolt homlokkal.
- Ööö… hát, szóval… otthon hagytam – vallotta be röstelkedve Harry.
- Hol?
- A Black-házban… Mikor megtaláltuk R.A.B.-t, minden más kiment a fejemből…
- R.A.B.? – kotyogott közbe Ginny.
- Igen-igen, mindjárt rátérek, de…
- Nem így nézett ki?

McGalagony egy pecsétnyomót nyújtott Harry felé. Átvette a nehéz tárgyat és megvizsgálta, de az sokban különbözött a Godric’s Hollow-i pecsételőtől. Nem fekete, hanem vörösre festett fából készült és az alján egy díszes virágszirom volt.
- Nem… fekete volt és könnyebb – pislogott Harry. - Arra gondolt, professzor, hogy Voldemort egyszerűen csak elvett egy roxforti pecsétnyomót, és megpróbálta horcrux-szá változtatni?
- Végül is… - vakargatta a fejét Mr Weasley. - Lehet, hogy megpróbálta volna, ha nem tudta rátenni a kezét egyik ereklyére sem.
- Szerintem ez nem valószínű, Mr Weasley – szólt közbe Hermione, miután feltette a kezét, mintha órán lenne. – Voldemort azzal a hatodik lélekdarabolással akart halhatatlanná válni, és tudjuk, hogy mennyire fontos volt neki a misztikusság, a túlceremonizálás… Szóval elképzelhetetlennek tartom, hogy egy közönséges pecsétnyomót választott volna, még ha roxforti is… Annak a tárgynak valami fontos eredete lehetett…

Egy darabig mindenki csöndben maradt, végül Mordon törte meg a hallgatást, mikor már Harry folytatni akarta a történetet.
- Ki készíti a roxforti pecsétnyomókat?
- Mit számít az, Rémszem? – szólt közbe Tonks. - Épp most mondta Harry, hogy az nem roxforti…
- Azért, aurorok gyöngye, mert a mágikus pecsétnyomók elkészítése különleges szakértelmet igényel - recsegte Mordon -, csak néhány mágus foglalkozik ezzel, így…
-… így eljuthatunk a készítőjéhez – fejezte be Mr Weasley a mondatot.
McGalagony gondolkozott, de nem emlékezett a készítő nevére. Végül megígérte, hogy utánanéz a hivatalos iratok között, s azzal el is indult az igazgatói könyvtár felé.
- De ez most miért olyan fontos? – tárta szét a karját Ginny. – Egyértelmű, hogy az a pecsételő nem horcrux, azzal kellene foglalkoznunk, ami még most is az lehet!
- Ginnynek igaza van – mondta Harry, s barátnőjére mosolygott. – Sorba kell vennünk, hogy mik lehetnek azok. Mi már gondoltunk néhányra Hermionéval és Ronnal, de szükségünk van rátok, hogy utána járjatok.

Legelőször pedig még el kell mondanom, hogy az igazgató úrral a keresésére indultunk egy ilyennek azon a délutánon… de csak egy hamisat találtunk, azon a helyen, ahol Mardekár Malazár medáljának kellett volna lennie. Valaki kicserélte egy közönséges arany nyakláncra – Harry itt a Ginny nyakában lógó ékszerre mutatott, s minden fej a lány felé fordult. Ginny is csodálkozva eltátotta a száját, fogalma sem volt róla, honnan ered a medál.
-… És azt is tudjuk, hogy ki volt az: Regulus Alphard Black, egy lázadó halálfaló, akinek a tudomására jutott ennek a tárgynak a létezése, és ellopta, de mielőtt elpusztíthatta volna, megölték. Tavaly pedig Mundungus Fletcher talált rá a Black-házban és eladta Aberforth Dumbledore-nak egy üveg italért. Idáig követtük a nyomát és végül megtaláltuk… Szóval egy horcrux-szal kevesebb.

A hallgatóság egyöntetű döbbenettel és tisztelettel nézett Harryékre. Lupin folytatta az elmélkedést:
- Tehát most hány horcrux van még hátra?
- Három. Nagini, Voldemort kígyója, Hugrabug serlege, és az ismeretlen horcrux, ami vagy Griffendél, vagy Hollóhát tulajdona volt egykor. Azért nyomoztunk a pecsétnyomó után, mert ha bebizonyosodott volna, hogy egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell figyelnünk…
A négy vendég elgondolkodva bólogatott. Harry kihasználta az újabb szünetet és a kabátakasztón függő talárjához lépett, majd rövid kotorászás után kihalászott a zsebéből egy papírlapot, amire a további teendők voltak írva. Egy pillanatra elvigyorodott az ironikus gondolatra, hogy milyen szánalmas módon próbál Dumbledore nyomdokaiba lépni.
- Azt hiszem, egyértelmű, hogy mi a feladatunk – folytatta és átfutotta a lapot. – Sorban le kell ellenőriznünk az összes szóba jöhető horcruxot, erre a lapra összeírtuk, amire Hermione gondolt. Ki kell osztanunk egymás közt a feladatokat, mert ez a legsürgetőbb dolgunk… egyet értetek?
A Rend tagok bólintottak.
- Helyes. Elég sokat gondolkodtam a továbbiakon, és úgy érzem, a serleg lelőhelye után nekünk kell kutatnunk – Hermionénak, Ronnak és nekem. Mivel Tom Denem a medállal egy időben szerezte be a serleget, valószínűleg kapcsolat van a kettő elhelyezése közt is – egyszerűen úgy vélem, hogy Voldemort így gondolkodna. A medált egy olyan helyen rejtette el, ami a régi árvaházával van kapcsolatban, egy barlangban. A barlang melletti városba vitték kirándulni annak idején az árvaházi gyerekeket és itt terrorizálta néhány társát is… Ebben is kapcsolat lehet: olyanoknak kell utána néznünk az árvaházban, akikkel furcsa dolgok történtek akkoriban. Biztos van egy irattár, ahol az ilyenekről tartanak feljegyzéseket. Mi ez után fogunk nyomozni.
Ti pedig… a szóba jöhető tárgyakat kell leellenőriznetek…
Lupin, Tonks, Mr Weasley és Mordon várakozva tekintettek Harryre, aki végül észbe kapott és rájött, hogy tőle várják az utasításokat. Ez nagyon megdöbbentette és tekintete találkozott Dumbledore-éval. Az igazgató portréja intett a kezével, hogy beszédre ösztönözze Harryt.
- Öhm… jó, akkor Mr Weasley kérem, járjon utána, hogy Hollóháti Hedvig szobrával mi a helyzet, tudja, ami az El téren áll. A Specialis Revelio bűbáj megmutatja, hogy horcrux-e. Ha valóban az, akkor megjelenik Tom Denem arca, jelezve, hogy az ő lelke van benne.
Remus, Tonks, ti nyomozzatok a többi ereklyék után, Griffendélét és Hollóhátét is beleértve, múzeumokban, irattárakban, könyvtárakban, a Minisztériumban… Ebből sok van, de mind ismeretlen helyen. Adok belőle egy listát.

Azzal átnyújtotta a teleírt pergamen darabot.
- Mr Mordon, kérem, nézzen utána a pecsétnyomónak. A kandallón át eljuttatom a főhadiszállásra.
Nos, ennyi volt… - fejezte be sután az eligazítást. Ekkor azonban eszébe jutott még egy megoldásra váró probléma. – Van valami módja, hogy tartsuk a kapcsolatot egymással?
A kérdésre Mr Weasley válaszolt:
- A Főnix Rendje tagjai hopp-levelekkel tartják a kapcsolatot…
- Hopp-…
- Levelek, igen. Nagyon érdekes találmány és még nincs bevezetve a hétköznapi életben – magyarázta sugárzó arccal a férfi. - Dumbledore találta fel az üzenetközvetítésnek ezt a módját. A lényege, hogy olyan borítékokat használunk, amiket előtte hopp-porban pácoltunk, így amikor megírjuk az üzenetet, csak tüzet gyújtunk a pálcánkkal a borítékon és kimondjuk az úti célt. A boríték pedig eltűnik és azon nyomban megjelenik a címzettnél… Tudod azelőtt nem lehetett kandallón át küldözgetni leveleket, mert elégtek, de az ilyen borítékokat lehet, sőt, már kandalló sem kell hozzá.
- Szuper! – lelkendezett Ron. – Tudtok adni ilyen borítékokat?
- McGalagony professzor majd ad nektek, mielőtt elindultok – hagyta rá Mordon.

A társaság tagjai egy emberként felálltak és eltüntették a fölös székeket. A megbeszélésnek vége lett, s Harry kissé furán érezte magát, ahogy a kabátjaikért induló mágusokat nézte – mind úgy kezelték őt, mintha a vezetőjük lenne. Hirtelen nyomasztó, torokszorító érzés fogta el. Csak most kezdett ugyanis tudatosulni benne, hogy micsoda felelősség nehezedik rá. Ezek az emberek mind számítanak rá és elvárják, hogy Harry döntéseket hozzon számukra – olyanokat, amiken az életük is múlhat.
Lupin mintha csak megérezte volna a gondolatait, odalépett hozzá, karján kopott talárjával, és a vállára tette a kezét. Harry felnézett a megfáradt arcra.
- Harry, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád – mondta a férfi, s ekkor a többiek is megálltak az öltözködésben és Harryre néztek. – Azt már többször is bebizonyítottad, hogy apád fia vagy, de… most azt is bebizonyítottad, hogy méltó vagy Dumbledore-hoz is.

Harry tiltakozva a fejét rázta, de Lupin suttogva folytatta, mielőtt a fiú szólhatott volna.
- Tartozol még egy magyarázattal Harry, amire mind kíváncsiak lennénk.
Harry kérdő tekintettel nézett Lupinra.
- A jóslat. Mi az igazság belőle?
Harry mélyet sóhajtott.
- Amit beszélnek, az mind igaz… és még több is. A jóslat kimondja, hogy Voldemort vagy én meg fogjuk ölni a másikat. És ez így is fog történni – szögezte le Harry. – Ezért nem maradhatok a főhadiszálláson vagy Roxfortban. Ez az én feladatom.
Lupin szomorúan nézett Harry szemébe, arcán féltés és fáradtság tükröződött. Az aggodalom és a közelgő telihold okozta gyengeség, sokkal öregebbnek mutatta a varázslót, de mikor megszólalt, hangja határozottan csengett.
- Tudom Harry. De segíteni fogunk benne mindannyian. Nem hagyom, hogy egyedül nézz szembe vele.

Harry elmosolyodott, de csak halványan, és búcsúzóul kezet fogott Lupinnal.
Miután a négy vendég távozott, Harry három barátjával magára maradt az irodában – McGalagony kikísérte a Rend-tagokat. Hermione a büszkeségtől dagadva nézett Harryre, akárcsak Dumbledore. Ron és Ginny pedig szokatlanul komolyak voltak a hallottak után.
- Mikor mentek el? – tudakolta Ginny barátaitól.
Harry, Ron és Hermione összenéztek, végül Hermione válaszolta meg a kérdést.
- Vasárnap este. A Black-házba megyünk, onnan pedig hétfő reggel megkeressük azt a bizonyos árvaházat. És reméljük a legjobbakat…
Harry magához ölelte Ginnyt, aki mosolyogva nézett rá. Ginny hirtelen elhúzódott és vidám arccal barátai felé fordult.
- Akkor még előttünk van egy hétvége. Melyikőtök jön le a konyhába egy kis desszertért? – kérdezte vigyorogva a lány, s a következő pillanatban a négy jó barát már el is hagyta az impozáns irodát.