Harry Potter és a Varázslók Háborúja 8.

8. fejezet
Godric’s Hollow

A hideg szél Harry arcába csapott, ahogy két barátjával a hajnali félhomályban átvágtak a Prewett-birtokon, a dombok és völgyek közt, egyre messzebb, hogy kikerüljenek a ház köré vont dehoppanálás gátló bűbáj hatóköréből. Már tíz perce gyalogoltak, maguk mögött hagyták az emelkedőt, melyre az impozáns ház épült, átléptek a mágikus határvonalon – mely kisebb fejfájással járt Harrynek, de már rá se hederített -, és az éber bagolyszemektől kísérve készültek egy újabb meredek domboldal megmászására.

Harry sehogy sem talált magában békés nyugalmat – ami most nem volt meglepő. Továbbra is szaporázta szívdobogását az az izgalom, amit előző este óta érzett, mikor Ronnal és Hermionéval együtt hirtelen elhatározták, hogy elindulnak. Nem rémítő volt az izgalom, épp ellenkezőleg, örült, hogy végre tehet valamit. Már régen túl volt azon, hogy pusztán egy feladat súlya rettentse meg, a félelemnek már sokkal kézzelfoghatóbb oka volt. Harry tisztában volt vele, hogy a feladatától nem kell félnie, a feladata maga a félelem elnyomása.
Mint ahogy azt a három jó barát sejtette, elhatározásuk általános közhangulat-romlást okozott a főhadiszálláson. Mikor a vacsoránál bejelentették távozásuk időpontját, melyet a lehető leghamarabbra, másnap hajnali négyre tűztek ki, a házban jelen lévő minden ember máshogy reagált. Mrs Weasley, aki épp a tányérokat és evőeszközöket vitte vissza a konyhába, mindet elejtette, mikor Ron hidegen közölte vele a távozás tényét. Muriel néni, aki az Esti Prófétát olvasgatta, erre leeresztette az újságot, és homlokráncolva fürkészte Harry arcát. Harry gyorsan elfordította a fejét, mert gyanította, hogy a néni legilimenciával próbálja kideríteni távozásuk okát.

Ginny nagyon szomorú volt, látszott rajta, hogy legszívesebben ő is velük tartana, s Harry lelke egy pontján ugyanúgy vágyott erre. A lány megölelte mindhármukat, s ez a többi jelenlévőt is erre ösztönözte. Nem ellenkeztek, nem tiltakoztak, még Mrs Weasley sem. Harryék elbúcsúztak az asszonytól, Mr Weasleytől, Billtől, Fleurtól, Muriel nénitől és Ginnytől. A búcsú után felmentek a szobájukba, magukra hagyva a család többi tagját. Itt befejezték a pakolást, még egyszer átnéztek mindent, hogy biztosan semmi fontosat ne hagyjanak itthon, mugli ruhákba öltöztek, beállították az ébresztő órát hajnali négyre, majd lepihentek. Hermione és Ron a két ágyra hemperedett le, Harry pedig egy kényelmes fotelben szunyókált el. Az ébresztőóra pontosan keltette őket, s távozásuk is a terv szerint zajlott…

A három jó barát kellő távolságba ért a háztól, és felkészültek a hoppanálásra. Előző este megnézték egy autós atlaszban, merre található Godric’s Hollow, hogy legyen valami fogalmuk arról, hová hoppanáljanak. Ismerték a régi Potter-ház címét (Cormak utca 7.), Harry már napokkal korábban megkérdezte Lupintól, még a nézeteltérésük előtt. Lupint persze nem ejtették a feje lágyára, s akkor rögtön megsejtette, hogy Harry meg szeretné látogatni szülei házát. Felajánlotta a fiúnak, hogy ha lesz rá ideje, és kellően biztonságos lesz egy ilyen utazás, elviszi oda. Harry örömmel belegyezett, bár belül tudta, hogy most nem mehet Lupinnal együtt. Mindenképp itt akarta folytatni az utat, szüksége volt erre a látogatásra. De elhatározta, hogy ha Lupin is jónak talál egy időpontot, vele is el fog jönni egyszer ide, csak ketten.

Harry, Ron és Hermione megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki. Háromig számoltak, akár egy zsupszkulcs használatakor, s háromra már érezték is az összepréselődést. Egy reggeli fényben fürdő kisvárosba érkeztek, annak egy kis néptelen utcájába.
- Hol vagyunk? – kérdezte Ron. – Jó helyre érkeztünk?
- Igen, nézd csak az utcanevet! – mutatott Hermione a táblára, mely a mellettük lévő ház falán függött. – Helyben vagyunk.
- Melyik lehet a ház…?
Harry körülnézett, megnézte a házakat jobbra és balra, de mind épnek tűnt. Egyedül pont szembe velük volt gondozatlan a sövény és rozsdás a kerítés. Elindult felé és megnézte a kifüggesztett házszámot: hetes.

Harry, Ron és Hermione megálltak a kovácsoltvas kerítés előtt, ami mögött hatalmas gaztenger burjánzott, s e mögött, az utcáról látni lehetett egy kétemeletes ház tetejét és kéményét. A kapu, ami az udvarra vezetett, félig leszakadva hintázott az enyhe szélben, s Harryék észrevették, hogy a két szárnyán a vasak szerteágazóan széthajlanak, mintha megolvasztották volna, középütt egy nagy lyukat hagyva, amin egy ember éppen átférhetett. Egy magas, sovány ember…

Harry nem tudott szólni, mintha a torkát eldugaszolta volna valami nyomasztó érzés. Széttárta a kapu két szárnyát, s belépett rajta. Minden egyes lépésnél egyre nagyobbat dobbant a szíve, ahogy lejátszódtak képzeletében a tizenhat évvel ezelőtti események. Szinte maga előtt látta, mi történt azon az estén, amiről már minden lehetségeset kiderített, mindent megtudott, amivel szülei ismerősei, barátai és a saját tudatalatti rémképei szolgálhattak. Látta, ahogy Voldemort éjfekete csuklyájában közeledik a ház felé… Látta, amint előveszi a pálcáját és kiolvasztja a kaput, áttörve minden varázslatot, amik valószínűleg védték a Potter-házat.

Múlt és jelen találkozott ezen a helyen. Harry együtt lépett Voldemorttal egyre közelebb a bejárati ajtó felé, át az akkor szépen nyírt gyepen, melyet most elborított a gaz. Torkában dobogott a szíve, homloka nyirkossá vált, szája kiszáradt – Harrynek a lelkét ólomsúlyként nyomó gyászos szomorúság miatt, Voldemortnak pedig a közelgő gyilkosság miatti izgalomtól.
Még néhány lépés és odaér… már csak egy méter és meglátja hogyan kezdődött minden… már csak a karját kell kinyújtania, hogy kinyíljon az ajtó…

Közel már a győzelem, most végre véget vethet ennek a szánalmas ellenállásnak… Senki nem mer ezentúl ellenszegülni Voldemort nagyúr hatalmának…

Harry óvatosan lenyomta a kilincset, de az ajtó makacsul nem nyílt… Valami eltorlaszolhatja…? Talán a romok…

Voldemort elvigyorodik – egy vacak páncélozó bűbáj már nem tarthatja vissza –, és pálcáját a kulcslyukra szegezi…
- Alohomora – rezdül végig a gondolat az elméjén, mint enyhe szellő a falevelek közt…
Egy halk, kattanó hang, és a zár elfordul… A míves ajtó csendesen kinyílik, feltárva a szép előszobát…

- Wingardium Leviosa – mondja ki Harry a varázsigét, bár a szavak remegve törnek elő torkából.
Recsegés-ropogás, az ajtót eltorlaszoló szúette gerenda lassan ellebeg, s a roskatag ajtó nyikorogva kitárul…

Voldemort vigyorogva belép – hát itt van végre. Megjósolt ellensége még csak nem is sejti, mi vár rá… Tehetetlen, szánalmas és gyönge… Könnyű győzelem lesz…

Harry szíve zakatolt, légzése zihálássá gyorsult, ahogy megpillantotta a borzalmas rombolás és a könyörtelen idő ádáz munkájának eredményét… A természet ereje visszahódította ezt a valaha kellemes emberi otthont. Mindenhol az eső, a szél, a téli fagy és nyári forróság, és a növények ereje uralkodik… Az emeletre vezető lépcső beszakadva, a nappaliba vezető ajtó keretéből kifordulva, füvek és rovarok martaléka…

A nappaliból fény szűrődik ki, hallja egy kisgyerek vidám sikongatását, ahogy apja óvó karjai közt körbe röpteti a szobában… Óvó karok… mit sem érnek az ő hatalma ellen!
Bentről női hang csendül:
- James… nem hallottál valamit? Mintha az ajtó nyílott volna.
Felismeri a hang gazdáját. Evans az…
- Mindjárt megnézem… - válaszolja a férfi, s Voldemort elvigyorodik.

A nappali volt a legrosszabb… Szénné égett szőnyeg és parketta, minden lépésre hangos reccsenés, mintha a halott ház is felidézné a végnapjait, s zokogna vigasztalanul, emlékezve az elmúlt boldog percekre… Harry is próbált emlékezni, de neki ez nem ment ilyen könnyen. A ház rögtön emlékezett régi mivoltára, ahogy ember lépett a falai közé, de az embernek már nehezére esett felidéznie, milyen is lehetett ez a ház fénykorában.
Csak érzések, képek maradtak meg Harryben, s hirtelen egy gondolat nyilallt az agyába – mit keres ő itt egyáltalán? Mit remélt attól, hogy idejön? Talán hogy fel lesz írva a falakra nagy betűkkel, hogyan győzze le Voldemortot? Nevetségesnek érezte magát, szentimentálisnak… Már készült rá, hogy sarkon forduljon, mikor valami megállásra késztette. Ha már itt van, látni akarja az egészet.

Rémült kiáltás töri meg a gyilkolás előtti csendet, James Potter, aki már háromszor szállt szembe Voldemort nagyúr akaratával. Három ellenszegülés, és ezerszer is megérett a halálra… Nem lesz kegyelem!
- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…
Voldemort pálcáját könnyedén tartva kezében, belöki az ajtót, s megpillantja őket… A nőt, kinek állandó makacs ellenszegülése még nagyobb dühöt ébresztett benne – de már ez sem számít. Minden eddigi tette, minden eddigi legyőzött ellenfele eltörpül amellett, akinek mindjárt, perceken belül fogja végignézni rövid haláltusáját… De előbb az apja van soron…

Harry összeszedte magát és határozott léptekkel körbesétált a nappaliban. Még most, ennyi év után is tisztán kivehetők a természetfeletti pusztítás nyomai. Furán torzult tárgyak, halk, szinte csak a képzeletben létező búgás… Mintha valami megszakadt volna.
A szoba halott, a szekrényei is halottak… eldőlve hevernek, értelmet vesztve, céltalanul… tartalmuk a padlón szétgurulva, összetörve, megsemmisülten, mint egy kilehelt lélek…

- Adava Kedavra!
Igen! – dübörög Voldemort fejében a győzelem érzete, ez a mindent túláradó öröm, hogy egy újabb ellenfél vesztett csatát vele szemben… Nyert újból, és nyerni fog ez után is, mert ő a legjobb, a legtökéletesebb! Hiszen az egész élet egy nagy játék, s a játékosoknak harcolni kell, hogy nyerjenek, hogy bebizonyítsák erejüket… Voldemort így fogta fel ezt. Aki gyönge, elbukik…
- Ó istenem, James! Ne! – sírta a hang, s Voldemort örömmel vette tudomásul, hogy milyen nyomot képes hagyni az emberekben. Akinek ilyen hatalma van sorsok fölött, az különleges, nem igaz? – mondogatta magának mindig. – Igen, én különleges vagyok…
Egyetlen gyilkolással rögtön három sorsot is megváltoztatott, már három ember élete változott meg örökre, mindössze két szavára…

A nappali után Harry a konyha felé vette az irányt, ahol a pusztulás teljes volt. S mégis, kevésbé volt fájdalmas, mint a nappali, ahol a halálnak emléket állítottak a romok, a haszontalanná vált tárgyak… Itt már nincs semmi, ami emlékezne… A falak is bedőltek, a szerteszét hullott téglák megolvadtak, mint a fagylalt, s alaktalan masszává torzultak.
A kert buja növényzete visszafoglalta ezt a területet is, s Harry mégis élettelennek érezte. Nem volt teljesen tudatában, miért, hiszen nagyon jól tudta, hogy a mindent beborító gaz nagyon is él, virágzik, növekszik. Mégis, minden egyes fűszálban, minden levélben, kacsban és ágban ridegséget talált… Talán a tudat, hogy itt régen egy boldog család élt, s kellene élnie most is, kölcsönözte a természetnek a pusztulás és halál képét…

Fut, menekül, de nem jut messze előlem…! Sarokba szorult a kis liliom… Most már az enyém!
A nő összekuporodik a földön, kezében a gyerekét tartva, szemében könnyekkel. Voldemort halvány mosollyal az arcán nézi a csonka családot. Ő tette azzá őket! Hatalom… igen!
- Miért sírsz? – kérdezi a nőtől. – Életben vagy, lehet másik férjed, gyereked, ha arra vágysz…
Hangosan felzokog a jéghideg szavakra, erre képtelen válaszolni.
- A sírás nem vezet sehova, Lily Evans… - sziszegi Voldemort a fogai közt. - Ezt jól megtanultam gyerekkoromban… Nem is sírtam sokat, elhiheted. Időpocsékolás… Tessék, nézz magadra! Az érzelmeidtől összetörsz, mint a porcelán és semmit se tudsz tenni a hatalmam ellen. De én nagylelkű leszek veled… Életben hagylak, ha átadod a gyereket…
A nő rémülten tiltakozik, rázza a fejét, mintha az előtte álló fekete taláros férfi csak egy látomás lenne, s ki tudná űzni a fejéből.
- Add a gyereket! – hangzik a szívtelen parancs…
- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!
- Állj félre… Állj félre, ostoba…
- Harry!
- Adava Kedavra!

A halál végigjárta kíméletlen táncát, beborított mindent szennyes feketeségével… Pusztulás mindenütt…
Harry töprengve állt a valaha volt konyhában. Látta a halált, látta az eredményét, érezte a szagát, de ekkor megértett valami mást is. Halál csak ott keletkezhet, ahol előtte élet volt. Élet nélkül nincs halál, de halál nélkül van élet. Fejébe ötlött ez a gondolat, s csodák csodájára sokkal jobban érezte magát tőle, mert tudta, hogy bár mostanra mindaz, ami itt szép s jó volt, végérvényesen elmúlt, de akkor is nyomot hagyott. Ezért volt érdemes idejönnie. Nem azért, hogy az elpusztult házat lássa, hanem hogy a képzeletében még létező teljes, szép otthont lássa meg.
Régen itt finom ételek készültek, boldog perceket tölthettek el hármasban James, Lily és Harry. Harry semmire sem emlékezett ezekből, így a képzeletében élte le ezeket a hónapokat. Élete első, boldog évét. Az első születésnapját, első ajándékait…
És ekkor még valamire rájött, ami segített neki elfogadni az itt történteket. A pusztulás, a halál, minden, amit Voldemort tett ebben a házban, csak élettelen tárgyakban, lerombolt bútorokban, leomlott falakban és beszakadt tetőben volt jelen… De volt itt valami, ami sokkal, de sokkal erősebb és fontosabb volt ezeknél, valami, ami nem a gyilkosra, hanem az áldozatokra utalt: ő maga, Harry. Ő volt az élő bizonyítéka annak, hogy az itt lezajlott esztelen rombolás mennyire felszínes volt csupán. Kioltott életeket, lerombolt jövőket, de az emlékeket nem tudta eltörölni. Az emberekben sokkal nagyobb nyomot hagyott az, hogy mi maradt itt életben, mintsem, hogy mi pusztult el. Az életnek nagyobb nyoma marad, mint a halálnak, s Harrynek most minden ilyen nyomra szüksége volt.

Örök élet! – harsogja diadalmasan Voldemort elméje… Pálcáját Harryre szegezi, mozdulatával meghazudtolva emberi eredetét, elfeledve anyját, apját, azt, aki lehetett volna. Zseniális elméjét elborító vérszomja, tébolya körbe veszi, ahogy örömmel készül fel, hogy szíve ismét megszakadjon, s feláldozzon még valamit morzsányi emberségéből – a könyörületet, mely haszontalan mivoltának épp most lehetett tanúja. Felajánlotta az életet a nőnek, s ő megtagadta, pedig semmi értelme nem volt. Micsoda bűn, micsoda oktalan pazarlás!

Itt áll a győzelem küszöbén, s akaratlanul is várakozik, hogy kiélvezze a pillanatot… Elgondolkozik saját cselekedetén, a várakozáson, ami ugyanolyan oktalanság, mint a nő választása. Mi értelme várni? Hogy még egyszer utoljára a szívére hallgatva örüljön a pillanatnak? És ha megjön Dumbledore…? A vén gazember még mindig borsot törhet az orra alá, ezért nem szabad ostoba érzelgősségre vesztegetnie az időt. A nő se ment semmire az érzelmeivel. Hulla, akár a férje… Cselekedni kell!
- Adava Kedavra!

Harry nagyot sóhajtott, majd zsebre dugta a kezét és közelebb ment az egyik megolvadt tégladarabhoz. Vajon milyen lehetett, mikor az átok visszahullott Voldemortra? Az rombolta le a házat is körülöttük? S hogy lehet, hogy ő életben maradt a romok alatt? Biztosan hatalmas forróság lobbant fel, csak az olvaszthatta meg a falakat… Harry nem tudott másra gondolni, mint hogy anyja védelme minden pusztító erőtől megvédelmezte ekkor, beleértve a rájuk zúduló romokat.

A tervbe hiba csúszik, és mindent elborít a zöld vihar, melynek csupán egy kisbabát kellett volna halálos ölelésbe vonnia… A vihar elsöpör mindent, élőt és élettelent… Voldemort pálcájából megállíthatatlanul tör ki a pusztító, tomboló erő, szétvágva a konyhabútort, a padlózatot, a tetőt. Fentről kő, fa és cserép zúdul rá, hasztalan próbálja kordában tartani a kavargó szelet és vakító fényt, mely megtalálja őt is, és kíméletlenül emészteni kezdi… lassan… hosszan…

Harry és Voldemort a konyha közepén álltak, más-más időben. Mindketten égtek – Harry a lelkében fortyogó gyász és düh miatt, Voldemort a testét mardosó lángok miatt, melyek átrágták magukat bőrön, húson, csonton, szerveken… Mindketten meghaltak és újjászülettek. Minden megváltozott, egy pillanat alatt vált semmivé ezer lehetséges jövő, s született helyettük csupán kettő másik…
Hermione és Ron Harry után mentek a romok közt, mindketten némán hordozták körbe tekintetüket a ház maradványain.
- Harry, jól vagy? – kérdezte Hermione óvatosan és barátja vállára tette a kezét.
Harry kitörölte szeméből a könnyeket és sután bólogatott. Ron úgy tűnt, megnémult, s jobb híján az olvadt téglákat nézegette.
- Látni akartam… - kezdte Harry - …látni akartam a múltam, hogy végérvényesen lezárhassam. Ez még hiányzott, hogy teljessé váljon a kép. Most már tudom, mit vesztettem el akkor… és már nem gyászolok. Ezzel vége.
Harry elmosolyodott és megölelte barátait, majd együtt botorkálva kisétáltak a romok közül.
*
A régi Potter-ház látogatása után a három jó barát a legközelebbi kávézó felé vette az irányt. Mindhármuknak kellett egy kis nyugodt pihenés, hogy feldolgozzák magukban a látottakat. Rendeltek három csésze forró kávét, majd Hermione mugli pénzzel kifizette a pincérnőt, és távoztak. A temető felé indultak, s egy virágboltban mindhárman vettek egy-egy csokor virágot.
Godric’s Hollow temetője szépen gondozott, nyugodt hely volt – ahogy Harry érezte, egy temetőnél nehéz nyugodtabb helyet találni. A bejárattól durván száz méterre volt az a sor, ahol az 1981-ben elhunytakat temették el, Harryék itt fordultak be, s pár méter után megtalálták, amiért jöttek: egy fehér sírkő, rajta két bevésett névvel.

James Potter
1959 – 1981
Lily Evans Potter
1959 – 1981
Nyugodjatok békében!

Harry, Ron és Hermione kivették a tartóból az elszáradt virágcsokrot, és helyére tették a három frisset. Némán álltak pár percig, összekulcsolt kezekkel. Harry furcsán érezte magát – szinte idegennek tetszett előtte ez a sírkő, mely csak neveket és évszámokat mutat, úgy érezte, a lerombolt ház sokkal megrázóbb emléket állít az elhunytaknak, s az életben maradtnak egyaránt, mint ez a sír. Nem érintette meg az egyszerű felirat, mert semmit se tudott kifejezni abból, hogy ezek az emberek mit jelentettek a barátaiknak, rokonaiknak, s a fiuknak.
Harrynek még valami az eszébe ötlött, mikor a makulátlan kőre tekintett – ki az, aki rendszeresen gondozza a sírt, lenyírja körülötte a gazt és virágot tesz a tartóba? És mintha maga a temető válaszolna a kérdésére, ebben a pillanatban egy hang szólította meg őket.
- Sziasztok!
Egy hosszú, szőke hajú nő állt előttük, kezében szatyorral, amiben virágok voltak. Barátságosan mosolygott és közelebb lépett Harryékhez.
- Ismertétek őket? Csak azért kérdem, mert már nagyon régóta senki nem járt ennél a sírnál…
Hosszú fekete kabátot és világoskék garbót viselt, hozzá fekete szövetnadrágot, nyakában pedig mobil telefon lógott. Harry rögtön megállapította, hogy muglival van dolga, egy boszorkány se tud ilyen ízlésesen mugli holmikba öltözni, és egyikük se hord mobilt.
- Mi… mi külföldön voltunk… Ausztráliában – hazudta Harry.
A nő összeráncolta a homlokát.
- Nem hangzik túl ausztrálosnak a kiejtésed…
- Öhmmm… mert a szüleink angolok és még az ő kiejtésük ragadt ránk… - segítette ki Hermione.

Harry, Ron és Hermione barátságosan vigyorgott, mintegy alátámasztva a hazugságot.
- Ti testvérek vagytok?
- Unokatestvérek – válaszolta Hermione.
- A rokonaitok voltak Potterék?
- A… a nagynénénk és nagybácsink voltak.
A nő elmosolyodott, majd Harryék mellett a sírhoz lépett és letett egy szál rózsát a kőre.
- Nos, úgy látom ezen túl már nem kell gondoznom a sírt, mert itt vagytok ti…
- Ön tartotta ilyen szépen rendben…? – kérdezte Harry csodálkozva.
A nő bólogatott.
- Köszönö… köszönjük.
- Ugyan, semmiség! – legyintett, majd zsebre dugta a kezét. – Tudjátok, én voltam a szomszédjuk, amíg… hát, amíg az a gázrobbanás nem történt… Borzalmas volt.
Harry és két barátja komoran bólogattak, s kerülték egymás tekintetét, helyette inkább a cipőjüket bámulták.
- A tűzoltók szerint nyitva hagyták a gázt a tűzhelynél, és egy szikra okozta a robbanást – a nő kétkedve megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. – Nem tudom, mi igaz ebből, de én zöld robbanást még sosem láttam, márpedig az a ház zölden égett és olyan vakító fénnyel, hogy…
És az is furcsa, hogy milyen hirtelen vége lett a vizsgálatnak. Jól emlékszem rá, tudjátok, tanárként dolgoztam, és a gyerekeket hetekig csak ez az eset foglalkoztatta. A tűzoltók alig egy órát voltak a helyszínen, csak amíg elvitték a két holttestet. A tűzoltók után meg Londonból érkeztek speciális szakértők, akik az ilyen baleseteket vizsgálják. De ők se voltak itt fél óránál tovább és be se tették a lábukat a kerítésen belülre.

A ház állítólag az állam tulajdonában van és nem hajlandók eladni senkinek… Igaz eddig nem is jelentkezett rá senki.
De időről időre feltűnik néhány fura alak a ház körül, csak nézelődnek, de be nem mennek. Nézik a romokat, mintha valami csodát látnának. Ti láttátok már, mi maradt belőle?
Hermione megelőzte Harryt a válasszal:
- Még nem, de meg fogjuk nézni.
„Ezt meg miért mondta?” – ráncolta a homlokát Harry. Nyugodtan megmondhatta volna, hogy már látták a házat…
- Jó… Nem szép látvány lesz… Nos, örültem, hogy találkoztunk! Mennem kell, úgyhogy sziasztok…
- Viszlát… - köszöntek el Harryék.
A nő sarkon fordult, kilépett a sorból és elment a kijárat felé. Harry és Ron rögtön Hermionéhoz fordultak:
- Mért mondtad, hogy még nem láttuk a házat?
- Mert vissza kell mennünk oda – jelentette ki a lány.
- Minek? – tárta szét a karjait Ron. - Alig egy órája jöttünk el…
- Azért, mert nem néztünk körül rendesen. A hölgy szerint senki nem járt a házban azóta, hogy elvitték a… szóval a…

Harry bólintott és befejezte Hermione helyett a mondatot.
- …a holttesteket. De mit kellene ott keresnünk…?
Hermione rosszallóan ciccegett és belefogott a bővebb magyarázatba.
- Emlékszel, mikor elmesélted nekünk mit mondott Dumbledore Voldemort horcruxairól? – Hermione meg se várta, hogy Harry válaszoljon, azonnal folytatta. – Azt mondta, hogy az utolsó, hetedik horcruxot a te megöléseddel akarta létrehozni, de nem sikerült neki a visszahulló átok miatt. Ha valóban ekkor akart halhatatlanná válni, akkor ott kell még lennie annak a tárgynak is, amiből a horcruxot készítette volna. És az talán közelebb vihet minket a többi horcruxhoz is…

- Hermione, azt a tárgyat már akkor elvihették, mikor eloltották a lángokat...
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem, akkor még Dumbledore sem tudott a horcruxokról, senki se kereste volna épp akkor.
- És a muglik? Azok is elvihették, a tizenhat év óta bármikor! Éjszaka bemehettek, amikor senki sem látja és elvihettek minden értékeset…
- A házon mugliriasztó bűbáj ül, olvastam róla a Feketemágia felemelkedése és bukásában. Ezzel ér véget a rólad szóló fejezet. „A lerombolt Potter-házra mugliriasztó bűbájt helyeztek, hogy senki se zavarhassa meg az épület nyugalmát, mely azóta állít emléket a tizenegy évig tartó háború befejeződésének…”
- …vagy el is éghetett a tűzben… - kardoskodott tovább Harry.
- Az eddig ismert horcruxok, mint a serleg vagy a nyakék, mind koboldkészítésű, ahogy a varázslók legtöbb ékszere, és ezek nem égnek el a tűzben. Varázslattal lehet csak elpusztítani őket.
- De a napló nem…
- Gondolod, hogy Voldemort az utolsó, hetedik horcruxának egy közönséges tárgyat választott volna? Szerintem az még különlegesebb, mint a többi!
Harry és Ron elgondolkozott a hallottakon, és megegyeztek, hogy érdemes lesz egy próbát tenni. Nem is vártak már sokáig – elbúcsúztak Jamestől és Lilytől, elmondtak egy imát és visszafelé indultak a házhoz.
*
Észrevétlenül másztak be a kapun, hogy ne tűnjön fel az embereknek, hogy már másodszor járnak itt. Ugyanaz a látvány fogadta Harryt, mint délelőtt, mégis teljesen máshogy érezte magát. Fejében már nem játszódtak le újra és újra a múlt rémképei, máson járt az esze. Először a múlt miatt jött ide, hogy lezárja azt, de most a jövő miatt van itt.
- Rendben… - sóhajtott Hermione, ahogy megálltak a nappali közepén. – Tehát a horcrux – illetve ami az lett volna, valahol erre lehet. A legvalószínűbb, hogy a konyha környékén, mert ott a legnagyobb a rombolás, biztosan ott történt a… szóval ott ért véget…
Harry és Ron bólintottak és megindultak a gaztenger felé.
- De át kell néznünk az egész földszintet - folytatta a lány -, tehát a nappalit és a kertet is, mert a robbanás elrepíthette, vagy elgurulhatott. Nem hinném, hogy kirepült volna a kerítésen túlra, mert zárt helyen volt és elég nagy a telek… Szóval Ron, tiéd a kert, enyém a nappali, Harry, te pedig a konyhát fésüld át. Olyasmit kell keresnünk, ami értékes, vagy nem illik egy ház berendezésébe, és mindenekelőtt nem mugli. A legjobb lesz, ha összegyűjtötök minden mágikus eredetű tárgyat. Tudjátok, Specialis Revelio…
- Tudjuk Hermione – mondta kórusban a két fiú és szófogadóan elindultak a megadott helyre.
Harry keresgélni kezdett, néhány taroló átokkal lenyírta a gaz nagy részét, hogy jobban átlássa a területet. Szétszakadt gerendák és megolvadt faldarabok hevertek a földön. Voltak még elrepedt tányérok, bútormaradványok, egy törött varázspálca, melyből kilógott az egyszarvúszőr – Harry úgy gondolta ez az anyjáé lehetett valamikor, és zsebre tette. Ellebegtetett egy gerendát, s alatta hangyák tömkelege közt ezüst tálcákat és étkészletet látott. Néhány eltorzulva, összegyűrődve, mások viszont teljes épségben. Harry nem nagyon hitte, hogy ezek közt bármi érdemlegeset találna, de a biztonság kedvéért mindet leellenőrizte a bűbájjal. Egyik sem volt mágikus.

Harrynek hirtelen eszébe jutottak Mr Weasley szavai a mágikus tárgyak tulajdonságairól és felismerésükről. Lecsatolta bal csuklójáról ősrégi kvarcóráját, melyet Vernon bácsitól örökölt két éve. Kissé hülyén érezte magát, ahogy karórájával végignézte a konyha területét, mint valami mugli kincsvadász. Az óra számlapját figyelte, hogy mikor sötétedik el, jelezve, hogy a mágikus rezgések bezavarták a működését. Sokáig semmit se talált, de mikor a meggyűrődött, elszenesedett konyhabútor fölé ért a keze, arra lett figyelmes, hogy a számok összefolynak a digitális kijelzőn, majd teljesen elsötétült a számlap.

Pálcájával szétbontotta a bútort és tartalmát kilebegtette a földre. Tányérok, üvegek, kanalak, villák, kések, só- és borstartók hevertek előtte, és sorban végignézte őket. Azonban volt köztük egy igen fura tárgy is, mely az eldőlt konyhaszekrény alól röppent ki Harry elé, s először nem ismerte fel mi az. Egy fényes, fekete fából kifaragott, egyik végén fémes nehezékkel és ezüstös faragvánnyal ellátott tárgy. Harry homlokráncolva meredt a tökéletes épségben lévő tárgyra, s rövid töprengés után rájött, hogy amit a kezében tart, egy díszes pecsétnyomó, amivel előkelő családok és intézmények jelölik meg hivatalos papírjaikat. Az ezüstös faragvány egy csillagokat mintázó, kacskaringós vonalakkal körülvett címer volt – ennek a képe jelent meg, ha tintába mártva papírra nyomták, vagy egy levélre csepegtetett viaszba passzírozták.
- Specialis Revelio! – mondta Harry pálcájával a tárgyra mutatva, s a következő pillanatban abból egy sűrű, szürke füstcsík tört elő, mely kanyarogva betűkké formálódott: proteus.
- Annulatte! – szólt Harry és a betűk szétfoszlottak.

Harry elégedett volt. Minden zsigerében érezte, hogy rátalált arra, amit keresett. A legkülönlegesebb tárgyra a jelenlévők közt. Zsebre tette a pecsétnyomót és körbenézett. Ron és Hermione még bőszen keresgéltek a romok és a növények közt, így hát ő is tovább folytatta a kutatást, de érezte, hogy már felesleges.
- Nos, mit találtatok? – kérdezte Hermione, mikor egy órával később összegyűltek a nappaliban.
- Én csak ezeket találtam… - mondta letörten Ron és megmutatta a kezében tartott két tárgyat: egy törött seprűt és egy mágikus tükröt. Egyik sem tűnt különlegesnek, vagy értékesnek.
- Hát ez nem sok – fintorgott Hermione.

- Harry, te mit találtál? – kérdezte Ron.
- Ezt az egyet találtam, ami mágikus – felmutatta a pecsétnyomót, ezüst címerén megcsillant a napfény. - A proteus-bűbáj van rajta…
- Az melyik?
- A proteus-bűbáj segítségével mágikusan összekapcsolhatunk bizonyos tárgyakat, melyek attól kezdve információt közvetíthetnek egymásnak – darálta Hermione. – Én is csináltam már, a galleonokkal a DS edzésekre, emlékszel? Ha Harry megváltoztatta a számokat az egyiken, a többin is változott és felizzottak…
- Az szép kis bűbáj volt – jegyezte meg Ron.
- Köszi… - mosolyodott el Hermione és átvette Harrytől a tárgyat.
- Ez olyan, mint egy…
- …egy pecsétnyomó – fejezte be Harry barátja helyett a mondatot. – Láttam ilyet a Black-házban, mikor kirámoltuk a dolgozószobát.
- Sok varázslócsaládnak van pecsétnyomója, Harry… - mondta Ron. -Lehet, hogy ez épp a Pottereké volt.

Harry a fejét rázta, majd visszavette a mágikus tárgyat és az aljára mutatott.
- Nézd csak, Ron! Csillagok vannak az alján… A Black-ekre jellemző volt, hogy csillagokról nevezték el magukat. Sirius, Regulus, Andromeda, Bellatrix…
- És a Potter családnak a szarvas volt a jelképe, nem a csillagok – szólt közbe Hermione mosolyogva.
- Mi…? Ezt honnan tudod? – csodálkozott Ron.
Hermione mosolya még szélesebb lett, és felmutatta a kezében tartott dobozkát.
- Ezt találtam a nappaliban, az egyik szekrény alatt. Egy ékszeres dobozka. Fényképek vannak benne az édesapádról és az édesanyádról. És a tetején…
- …a szarvas! – Harry tágra nyílt szemmel meredt a dobozkára, melynek aranyozott fedelébe egy címerbe foglalt szarvas körvonalait vésték gondos munkával.
Harry kinyitotta a dobozt és átlapozta a fényképeket. Boldog emlékképek voltak, hétköznapokról, kirándulásokról, még Harry születése előttről.
- Nincs mágikus tulajdonsága, de gondoltam érdekelni fog – mondta Hermione.
- Köszönöm… - motyogta Harry.

Hermione ez után megmutatta a többi talált mágikus tárgyat, melyek közt egy sárkány formájú gyertyatartó és egy halálfaló maszkja is volt.
- Tudod ki is viselt ilyen maszkot? – kérdezte Ron.
- Voldemort, Ron. Nem Tudodki – javította ki Hermione. Ron elvörösödött és motyogott valami érthetetlent. – És nem tudom, hogy viselt e ilyet… Harry?
- Szerintem nem. Most sem hord maszkot. Az emberei mind ugyanúgy öltöznek, egyedül ő lóg ki közülük…
- Sejtettem… - bólintott Hermione. – De akkor ez azt jelenti, hogy Voldemort nem egyedül volt, mikor megölte a szüleidet.
- Ki lehetett vele? Erről még sosem beszéltek… - kérdezte Harry.
- Nem tudom. Talán a Lestrange-k, meg Kupor… - vetette fel Ron. - Ők indultak utána a keresésére.
- Lehet… - vonta meg a vállát Hermione és bele tette a szerzeményeket az egyik Feneketlen Zsákba. – Azt hiszem, egyet érthetünk, hogy a pecsétnyomó a leggyanúsabb.

Harry és Ron egyetértően bólogattak.
- De mért pont a Black-ek…? – ráncolta Ron a homlokát.
- Mondtam, a csillagok miatt…
- Nem arra gondoltam! – csattant fel a fiú. – Miért választotta volna Vo.. vo… khmm… - Ron megint elvörösödött, majd vett egy nagy levegőt. – Voldemort!
Harry és Hermione elvigyorodtak, de Ron azonnal folytatta, és maga is elmosolyodott kissé.
- Miért választotta pont a Black-család egyik kacatját?
Harry megvonta a vállát.
- Nem tudom… a Black-család elég ősi. Talán kapcsolatuk van valamelyik alapítóval… mondjuk Hollóháttal.
Ron értetlenül megrázta a fejét.
- A Black-ek mardekárosok. Ha Hollóháti Hedvig leszármazottai lennének, akkor az ő házába járnának, nem? Ahogy Tom Denem…
- Öhmm… Tonks is hollóhátas volt, nem?
- De, mesélte egyszer… - csillant fel Hermione szeme. - És a mardekár és hollóhát ház között mindig is enyhébb volt a viszony, mint a többi házzal. Egész jól megvannak együtt néha… Szóval lehet ebben valami.

Harry zsebre vágta a pecsétnyomót, majd összecsapta a kezét, mint aki jól végezte dolgát.
- Akkor azt hiszem egyértelmű, mit kell tennünk – mosolyodott el, és felvette hátára a Feneketlen Zsákot. – Irány a régi főhadiszállás!