Harry Potter és a Varázslók Háborúja 10.

10. fejezet
Aberforth & Albus

Harry, Ron és Hermione másnap reggel ráértek későn kelni, hiszen előző este már összepakolták a ruhákat és egyebeket az újabb utazásra. Délelőtt tizenegykor megmosakodtak, felöltöztek, felkapták hátukra a három Feneketlen Zsákot, majd bezárták a házat és kiléptek az utcára.

A Grimmauld tér kihalt volt, csak néhány autó közlekedett a zuhogó eső miatt. Az emberek szívesebben maradtak bent a meleg lakásokban ezen a szombati napon. Harryék megkerülték a teret és bevették magukat az első sikátorba, hogy felkészüljenek a hoppanáláshoz. Nem sokat teketóriáztak, megfogták egymás kezét és háromra elrugaszkodtak. A következő pillanatban már több száz kilométerrel arrébb találták magukat, Roxmorts falu gyönyörű varázsló-házai és üzletei között. Itt nem volt meglepő dolog a hoppanáló emberek látványa, bár ezen a délelőttön nem sokan közlekedtek az utcán itt, Skóciában sem.

A tőlük balra lévő Három Seprű párás ablakain kiszűrődő fény szinte csalogatta az embereket, meleg, száraz helyet és ínycsiklandozó vajsört ígérve. Harryékre is hatott ez a hívogató látvány, de nekik fontosabb dolguk volt. A Három Seprű mellett elhaladva végigsétáltak a főutcán, majd a posta után befordultak egy zsákutcába, melynek végén állt a Szárnyas Vadkan fogadó régi épülete. Beléptek az ajtón a kecskeszagú, rettenetesen koszos helységbe, és körülnéztek. A kocsma ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb jártak itt. Az asztaloknál kámzsás emberek ültek, és fojtott hangon beszélgettek, ahogy az a Szárnyas Vadkan gyanús vendégeinél szokás volt. Harry és két barátja úgy vélte, ők is kimerítik a „gyanús vendég” fogalmát, ezért mindhárman magukon hagyták fekete utazó köpenyük csuklyáját. A pultnál egy hosszú, szürke hajú és szakállú öregember mérte az italokat, Harryék pedig gondolkodás nélkül megindultak felé.

- Jó napot kívánok – köszönt Harry az öregnek. – Beszélni szeretnénk önnel, ha…
- Mit akarsz? – mordult fel a kocsmáros.
- Beszélni szeretnénk önnel négyszemközt.
A férfi azonban ismét ugyanazt kérdezte:
- Mit. Akarsz.
Harry végre rájött, ahhoz, hogy beszélhessen, először rendelnie kell valamit. Addig az öreg nem áll szóba vele.
- Öhmmm… akkor kérünk…
- Kérünk három pohár Lángnyelv whiskyt – szólt közbe Ron vigyorogva.

Hermione rosszallóan hümmögött, a csapos pedig köpött egy embereset, majd kelletlenül elővett három irdatlanul koszos poharat és megtöltötte őket a nedűvel.
Harryék átvették a poharakat és kifizették az italt. Harry ekkor újból próbálkozott. Már nyitotta a száját, mikor a kocsmáros közbe vágott.
- Gyere utánam – morogta az öreg, és kilépett a söntés mögül.
Elindult a lépcső irányába, és a három jó barát követte, de mikor beérték, a férfi megállította őket.
- Csak te jöhetsz – mutatott Harryre. – Ők itt maradnak.
Ron és Hermione kelletlenül belegyezett és Harry a kocsmáros után indult az emeletre.
A lépcsőn felérve egy hosszú, pókhálós folyosón találták magukat, aminek jobb és baloldalán ajtók nyíltak a szobákba. Az öreg kinyitotta a tizenkettes számú szoba ajtaját és betessékelte rajta Harryt, aki észrevétlenül megmarkolta pálcáját a köpenye alatt – semmi oka nem volt bízni ebben az emberben.

Az öreg becsukta az ajtót, Harry pedig leült az egyik poros fotelbe, ami egy szakadt lepedőjű ággyal, egy gardrób szekrénnyel, egy másik fotellel és egy éjjeli szekrénnyel együtt a szoba berendezését alkotta.
- Mit akarsz? – kérdezte harmadszorra is a kocsmáros, és Harry kezdett attól tartani, hogy csak ezt a két szót ismeri az öreg.
- Ismeri Mundungus Fletchert? – próbálkozott Harry.
- Ja – hangzott a tömör válasz.
- E-egyik alkalommal, egy ékszerrel fizetett önnek az italért.

Az öreg bólintott. Harrynek csak most tűnt fel, hogy milyen fenyegető alakja van a magas, hosszú hajú és szakállú férfinak így, karba tett kézzel, fölé magasodva. Harry úgy döntött, feláll a székből, hogy visszanyerjen valamit az önbizalmából. Keze a talár alatt továbbra is a pálcát markolta.
- Szeretném megvásárolni azt az ékszert, ha lehetne…
- Minek?
- Mert mágikus erejű, és nekem tudnom kell, hogy ez az a bizonyos darab, amit keresek.
- Nincs annak varázsereje, Potter.
Harry már meg se lepődött, hogy az öreg tudja a nevét. Úgy gondolta, jobb, ha egy kicsit elmélyíti a beszélgetést, hogy az öreg engedékenyebb legyen.
- Ön már tudja a nevem, én is szeretném tudni az önét.
Az öreg mordult egyet, majd kiköpött egy szót, csak úgy hanyagul.
- Aberforth.
- Milyen Aberforth? – tudakolózott tovább Harry, és törekedett rá, hogy udvariasan kérdezze. Valahonnan ismerős volt neki a név…
- Dumbledore. Aberforth Dumbledore.
Harrynek látványosan leesett az álla. Dumbledore testvére! Akit megbüntettek egy kecske megbűvöléséért. Innen volt ismerős neki a név, és a hosszú haj és szakáll, meg a kék szemek.
- Uh… ööö… részvétem, uram.
- Ja, ja… én is sajnálom – bólogatott kelletlenül Aberforth.

Mindketten elhallgattak egy pillanatra, majd az öreg leült az ágy szélére és most Harry érezte előnyben magát. Nem ült vissza a székre.
- Albus sokat mesélt rólad, mikor együtt iszogattunk esténként – morogta tovább Aberforth.
Harry meglepődött, hogy a férfi képes összetett mondatokban is kommunikálni.
- Nekem viszont nem mesélt sokat önről.
- Sose álltunk olyan közel egymáshoz – magyarázta. – Meg… én nem is voltam olyan tehetséges, mint ő… Igazából csapnivaló varázsló vagyok.
Ekkor Harry szemébe nézett szigorúan.
- Tőlem ne várd, hogy segítek az átkozott háborúdban.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Nem az én háborúm. És nem is a professzoré.
- Pedig ő személyes ügynek tekintette! – vetett ellent Aberforth. – Ő hozta az iskolába azt a sátáni gyereket, pedig látnia kellett volna rajta, hogy milyen!
Harry megcsóválta a fejét.
- Ne akarja őrá kenni! – figyelmeztette az öreget. – Megvolt az esélye, hogy Tom Denem jó ember legyen…
Aberforth megint köpött egyet.
- Egy fenét! Én is láttam a kölyköt, egy hátborzongató kis fenevad volt. Jobb lett volna még idejekorán kitekerni a nyakát.

Harryt Aberforth modora egyre inkább Vernon bácsiéra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy nagybátyja sosem köpködne a lakásban.
- Ez volt a baj Albusszal, mindenkinek szerette megadni az esélyt… Pedig az ő feladata lett volna eldönteni, ki érdemli meg valójában!
- Az ő feladata lett volna…?
- Hát persze! – csattant fel az öreg. – Ő volt a legerősebb, a legnagyobb, az agyonistenített Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore! Ki más feladata lett volna, ha nem az övé?
- Maga meg miről beszél? – kérdezte Harry, és egyre inkább az volt a gyanúja, hogy az öregből így jön ki a gyász, és a testvére elvesztése miatti sokk: hibáztatja Dumbledore-t a saját haláláért.

Aberforth dúlt fúlt magában, Harry nem értette pontosan, mit motyog. Végül felállt és járkálni kezdett a szobában.
- Uram, kérem, nyugodjon meg – próbálkozott Harry a csitító szavakkal. – Dumbledore professzor tudta…
- Albus nagyon jó igazgató volt! – vágott közbe a férfi mogorván. – Nem volt nála nagyobb igazgatója Roxfortnak. A baj csak az, hogy az iskolán kívül is igazgatóként viselkedett… jóságos tanárbácsiként, aki vigyáz a nebulóira…
- Talán nem így kellett volna viselkednie?
- Nem! Átkozottul nem! – dörrent Aberforth reszelős hangja. – Megvolt hozzá a hatalma, hogy jobbá tegye a világot, mégse csinálta! Mikor baj volt, próbálta megoldani, de semmit se tett, hogy megelőzze azt!
- Hogy érti ezt?
- A fenébe is, Albusnak kellene vezetnie ezt az egész kócerájt! Mindig mondtam neki, hogy fogadja el a miniszteri posztot, és ne viselkedjen úgy, mint valami jóságos mikulás! – itt elcsukott a hangja, de folytatta -… Albusnak a lelki ereje nem volt meg hozzá, hogy erős kézzel bánjon az emberekkel! Ez… ez volt vele a baj…

Aberforth újra leroskadt az ágyra és kezébe temetve arcát, halkan zokogott. Harry nem tudta mit kellene tennie, így hát jobb híján leült mellé és támogatólag átölelte a vállát.
Mikor pár perc után az öreg lenyugodott és kitörölte szeméből a könnyeket, felöltötte a mogorva arcot és Harryre dörrent.
- Mi a csudának kell neked az a vacak?
Harry egy pillanatra nem tudta, mire céloz az öreg, de gyorsan észbe kapott, és rájött, miért is van itt.
- Dumbledore professzor is kereste ezt az ékszert… Hogy miért, azt nem mondhatom el.
Aberforth megvetően fölhorkantott.
- Hát persze! A jó öreg Albus-féle titkolózás, hogy a ménkű csapna bele…

Azzal ismét felpattant és kivágtatott a szobából, olyan hirtelen, hogy Harrynek felocsúdni sem volt ideje. Öt perc múlva visszajött, kezében a medált szorongatva. Hanyagul ledobta Harry elé a földre, aki ettől kezdve nem hallott és nem látott semmi egyebet – minden figyelmét lekötötte a csillogó ékszer.
- Igen, ez az…! – suttogta Harry, amint meglátta a kígyó formájú, cirádás S-betűt. Megpróbálta kinyitni a medaliont, de az nem engedett. Aberforth érdeklődve figyelte.
- Uram, mennyit kér ezért az ékszerért?
- Meg akarod venni? – fintorgott Aberforth, talán Harry furcsa ékszer-ízlésén.
- Nem, el akarom pusztítani – válaszolta Harry úgy, hogy a szeme se rebbent. Azt azonnal megállapította, hogy a medál sértetlen – Regulusnak nem sikerült időben tönkre tenni, csak arra maradt ideje, hogy elrejtse a házban.
- Minek? – hangzott az újabb tömör kérdés.
- Mert veszélyes… Uram, mindenképp össze fogom törni, ez a legfontosabb! – jelentette ki nyomatékosan Harry. – Mennyit ér meg önnek? Mondja, és kifizetem…
Az öreg a homlokát ráncolva, nyelvét kidugva töprenget, végül kinyögött egy összeget.
- Ötven galleon.
- ÖTVEN?! – háborodott fel Harry. – Hiszen Mundungus egy üveg italért adta ezt magának!
- Ennyi az ár, tetszik, nem tetszik?

Harry nem tehetett mást, morogva kifizette az öreget – mégse akarta kirabolni Dumbledore tulajdon testvérét.
Aberforthnak ennyi elég is volt. Elköszönt, kicsörtetett a szobából és becsapta az ajtót, mint aki jól végezte dolgát.
Harry pedig letette a földre a kis arany ékszert és elmotyogta az ellenőrző bűbájt.
Szavaira sűrű füst gomolygott elő az ékszerből és egy arcot formázott a szoba közepén – egy fekete hajú, zöld szemű, jóképű fiút.
- Annulatte! – szólt Harry, s a füstből alkotott kép eloszlott.
Harry egy pillanatig sem várt. Meglendítette a pálcát és elharsogta a varázsigét:
- Diffindo!
A medál megremegett, halványlila fénnyel felizzott, s a következő pillanatban ezer apró darabra robbant.

*

A Szárnyas Vadkan fogadótól Harryék útja jódarabon ugyanarra vezetett, amerről jöttek, de mikor a Három Seprű után kiértek a falu határába, a Roxfort tábla után a hegyre vezető ösvényt követték fel, az iskolába. Zuhogó esőben baktattak felfelé a sáros úton, átléptek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített míves kapun, s folytatták útjukat immár a roxforti birtok határain belül. Az út közben Harry fojtott hangon beszámolt barátainak az emeleti szobában történtekről és a horcrux elpusztításáról, amit Hermione és Ron ujjongva fogadtak, szinte alig bírták visszafogni magukat, hogy ne perdüljenek táncra az út közepén.
Átvágtak a kastélyparkon, a fúriafűz és Hagrid romos kunyhója mellett, s körülbelül húsz perces gyaloglás után megérkeztek a Roxfort hatalmas főbejárata elé.

Ron lenyomta a súlyos kilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Az impozáns bejárati csarnokban találták magukat, s innen megállás nélkül felmentek a lépcsőn, mely a Nagy Terembe vezetett, s egy vaskos ajtó zárta le. Mivel ebédidő volt, Harryék biztosak voltak benne, hogy a terem tömve lesz diákokkal és tanárokkal, s mivel éhesek is voltak, úgy döntöttek jobb, ha rögtön csatlakoznak volt társaikhoz.
- Hát, itt vagyunk… - mondta Harry, és barátaira nézett.
- Na, kopogj be! – mondta Ron vigyorogva, s Harry úgy is tett, majd lenyomta a kilincset.
Mikor kitárult az ajtó, a szokásos látvány fogadta őket. Az ebédelő diákok, és tanárok zsivaja töltötte meg a Nagy Termet, az asztalokon halmokban álltak az ínycsiklandozó ételek, az elvarázsolt mennyezet pedig a fölötte lévő borús égbolt képét mutatta. Az iskolai házak négy hosszú asztalára merőlegesen állt a terem túlsó végében a tanárok asztala, ahol az igazgatói széken Dumbledore professzor helyén most Minerva McGalagony igazgatónő ült, a volt igazgatóhelyettes. Tőle jobbra Flitwick professzor, mint új igazgatóhelyettes ült egy magasított széken, mert a tanár úr alig volt nagyobb egy hatéves gyereknél. A McGalagonytól balra lévő széken is változás történt, ez régen Piton széke volt, s most Horace Slughorn, a mardekár ház régi-új vezető tanára foglalta el. Tőle balra ült Hagrid, hatalmas méreteivel három széket elfoglalva, és erős kontrasztot képezve Flitwick professzorral.
Hagrid és Madame Cvikker közt ült az aranyhajú Fleur, aki mint mágikus önvédelem tanár volt utóda Pitonnak. Harrynek feltűnt, hogy egy szék üresen maradt, ezek szerint az átváltoztatástant továbbra is McGalagony tartja.

Harryék érkezése legelőször a tanároknak tűnt fel és általános döbbenetet váltott ki. McGalagony még fel is állt a székből és úgy figyelte a közeledőket, Hagrid leitta magát a töklével, Fleur vidáman integetett, Slughorn pedig fészkelődni kezdett a székében. A tanárok furcsa viselkedése a diákoknak is feltűnt, akik automatikusan a bejárat felé fordultak, s nyomban elcsöndesedtek. Harry, Ron és Hermione végigmasíroztak a termen és megálltak a tanári asztal előtt.
- Jó napot igazgatónő! – köszöntötte Hermione McGalagony professzort barátai nevében is. – Megjöttünk.
- Azt… azt látom Miss Granger – hebegte McGalagony.
- Vendégül látnának három fáradt utazót, professzor? – kérdezte mosolyogva a lány.
- I-igen, persze… foglaljanak helyet – mutatott McGalagony a griffendél asztalához, s Harryék, miután egy biccentéssel vagy mosollyal köszöntek a többi tanárnak, elfoglalták régi helyüket az asztalnál.

Harry leült a nagyon vidámnak tűnő Ginny mellé, aki nem szólt egy szót sem, csak egy észrevétlen puszit nyomott az arcára, Ron pedig kezet rázott Deannel és Neville-el.
Ekkor végre alaposabban is körülnéztek a teremben, s megállapították, hogy az asztalok rendesen foghíjasak, több diák is hiányzott, köztük a griffendél asztalától Seamus Finnigan, akit Harry a legkevésbé kedvelt volt szobatársai közül, Parvati Patil és hollóhátas nővére, Padma, valamint Romilda Vane és csivitelő barátnői mind hiányoztak – igaz, Harrynek nem.
A hugrabug és hollóhát asztalánál sokkal többen hiányoztak, a hugrabugosoknak például jó, ha a fele itt volt. A mardekár ház tanulói azonban mind jelen voltak – egy kivétellel.
Mikor Harryék is hozzáláttak a jóízű falatozáshoz, megkezdődött az izgatott kérdezősködések sora. Elsőnek Neville hajolt oda Ronhoz és fojtott hangon érdeklődött.
- Merre jártatok eddig? Lekéstétek a vonatot, vagy mi?
- Nem, Neville. Csak kirándultunk. Elmentünk erre-arra, világot látni… - válaszolta vigyorogva a fiú.

Ron válasza elképedt tekinteteket vont maga után az asztalnál, s a diákok nyomban tovább adták sugdolózva az egész teremben.
- Megáll az eszem! – sipította Lavender Brown, aki mellett nem egy griffendéles, hanem a hugrabugos Susan Bones ült. – Itthon tombol a háború, ti meg kirándultok?
- Mért? – kérdezett vissza Hermione tettetett értetlenséggel. – Szép az idő, ezer látnivaló – miért ne kirándulnánk?
Ron és Harry elnevették magukat. Asztaltársaik hiába próbáltak kiszedni komolyabb választ a három jó barátból, azok mindig elviccelték. Ginny nem kérdezett semmit, csak gyengéden fogta Harry kezét az asztal alatt azóta, hogy a fiú leült mellé.
Miután Harry, Hermione és Ron a többi diákkal együtt befejezték az ebédet, és mozgolódni kezdtek a szobáikba, klubhelységeikbe visszatérő diákok, McGalagony professzor lépett oda Harryhez.
- Potter, ha végzett, tíz perc múlva várom az irodámban. Beszédem van magával.
Harry nem tudta nem észrevenni az igazgatónő hangjába vegyülő szemrehányást.
- Rendben professzor, ott leszek – bólintott Harry.
- A jelszó bagolycsipet – tette hozzá, s azzal elment.
Ron, Hermione és Harry összenéztek, mind tudták, hogy miért akar beszélni vele a professzor. Harry megkérte Ront, hogy vigye fel a holmiját a szobájukba, majd egy mosollyal elbúcsúzott Ginnytől és McGalagony után indult.

*

Pár perccel később Harry bekopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd McGalagony szavára belépett a tágas, gyönyörű irodába. Az igazgatónő az asztala mögött ült, szigorú arccal, és Harryt méregette.
Harry legelső pillantása azonban egy aranykeretes festményre esett, mely az íróasztal mögötti falon lógott, s a volt igazgatót, Dumbledore-t ábrázolta. Harry szíve kihagyott egy dobbanást, nem tudta mire is számított, mikor megpillantotta. Mikor legutóbb itt járt, Dumbledore festménye békésen aludt, semmire sem reagált, ami történik. Azonban most nagyon is ébren volt, s félhold alakú szemüvege mögül éberen figyelte a belépő ifjú varázslót, sőt, halványan el is mosolyodott, ahogyan régen.
- Üdvözlöm, Potter – szólt az igazgatónő és hellyel kínálta Harryt, aki viszonozta a köszöntést.

Harry leült a székre és végre McGalagonyra fordította a figyelmét, bár pillantása néha Dumbledore-ra vándorolt. A festmény nem szólt, csak derűsen mosolygott.
- Bizonyára nincs meglepődve, amiért hívattam – folytatta McGalagony. – Azok után, hogy ilyen váratlanul visszatértek az iskolába, és a hírek alapján, amiket hallottam Molly Weasleytől és Remus Lupintól, úgy véltem, ideje komolyan elbeszélgetnünk.
Harry nem szólt egy szót sem, tudta, hogy most megint ugyanazok a kínos kérdések következnek majd, amiket Lupin is feltett neki, s azt is tudta, hogy a válaszai is ugyanazok lesznek.

Nem is kellett csalódnia, McGalagony kertelés nélkül rákérdezett, nem épp nyugodtan, hogy hol a csudában voltak ennyi ideig. A válasz ebben az esetben őszinte volt: Godric’s Hollow-ban és a régi főhadiszálláson. McGalagony ez után a miértekre kérdezett rá, s Harry kénytelen volt elutasítani a válaszadást.
Bár Harry Dumbledore parancsainak való maximális engedelmeskedése valamelyest enyhült a Lupinnal folytatott beszélgetése óta, úgy gondolta, még nincs itt az ideje, hogy az igazgatónőt is beavassa a részletekbe. Semmiképp sem Dumbledore füle hallatára. Igazából ezen járt az esze, miközben McGalagony próbált újabb és újabb részleteket kiszedni belőle, hogy miben sántikálnak a barátaival. Harry nagyon szeretett volna egy kis időre egyedül maradni a festménnyel, hogy megbeszélhesse vele a történteket, hiszen ritkán adódik lehetősége az embernek, hogy egy rég halott ismerősével érdembeli beszélgetést folytasson. És ezen kívül még egy sokkal fontosabb dolga is volt az igazgatói irodában – és az a bizonyos dolog ott feküdt nyugodtan az egyik vitrin tetején egy üvegbúra alatt nyugvó, csillogó ezüst kard mellett. Mindenképp alkalmat kell szereznie rá, hogy leellenőrizhesse a Teszlek Süveget és ha lehet, Griffendél kardját is. Mindazonáltal jobb szerette volna megpróbálni először az egyenes utat, ahelyett, hogy rögtön betörne az irodába, mint valami bűnöző.

Mikor McGalagony szünetet tartott a beszédében, mely most épp arról szólt, hogy micsoda veszélyek is leselkedhetnek rájuk az iskolán kívül, Harry összeszedte bátorságát, és új utakra terelte a beszélgetést.
- Professzor, tudom, hogy most épp nincs jó hangulatban… (McGalagony orrcimpái vészjóslóan megremegtek, és ajkai egyetlen vonallá préselődtek)… de kérnem kell öntől valamit. Kérem, hagyjon magamra egy pár percre itt, az irodájában.
Arra számított, hogy a professzor üvölteni kezd vele, ehelyett azonban újabb kérdést kapott.
- Miért, ha szabad tudnom?
Harry sóhajtott egyet és McGalagony szemébe nézett.
- Mert… mert dolgom van itt. Fontos lenne, és… ha ezt megteszi, esélyem lesz rá, hogy eldöntsem…
- Eldönteni mit?
-… hogy elmondhatom-e a válaszokat a kérdéseire.

McGalagony szeme felcsillant, de szigorú arcvonásai változatlanok maradtak. Úgy tűnt, mérlegeli magában a hallottakat, majd pár pillanattal később felállt a székből olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent, és büszke fejtartással egy szó nélkül kivonult az irodájából és becsapta maga mögött az ajtót.
Harry ismét sóhajtott. Ez könnyebben ment, mint gondolta, de a neheze csak most jön. Behunyta a szemét, hogy rendezze a gondolatait, majd mikor összeszedte magát, felállt és Dumbledore festményéhez fordult.
- D-Dumbledore professzor? – szólította meg Harry tétován öreg igazgatóját.
A professzor újból elmosolyodott.
- Harry! Örülök, hogy épségben látlak – mondta jó kedvűen.
- Én… én is örülök, hogy… hogy látom – Harrynek kicsit nehezen ment a beszélgetés. Annyira bizarr volt ez az egész!
- Mire emlékszik, professzor? – kérdezte Harry.

Dumbledore arca most elkomolyodott, de nyoma se volt rajta szomorúságnak. Ez a régi, erős Dumbledore volt, akit nem tör le egy olyan kis semmiség, mint a saját halála, inkább csak bosszantó körülménynek tekinti.
- Mindenre emlékszem Harry. Mindenre, ami halálom pillanatáig történt.
Harry zavartan köhögött egyet.
- Akkor azt… azt is tudja, hogy Piton elárult minket?
- Piton professzor, Harry – rótta meg Dumbledore a fiút, aki először meghökkent, majd elfutotta a pulykaméreg.
- Még most is védi?! Hiszen megölte magát, az imént mondta, hogy mindenre emlékszik!
- Harry…
- Hogy védheti még most is azt az átkozott halálfalót?! Elárult minket, és most Voldemortot csak egy hajszál választja el a győzelemtől!
- Harry! Csillapodj! – próbálta nyugtatni Dumbledore a fiút, de Harry fújtatott és zihált a felindultságtól.
- Kérlek, nyugodj meg és hallgass meg - Harry abbahagyta a fújtatást. – Jó… Először is, megkaptad a levelem?
- Igen… igen, Fawkes kézbesítette pár hónapja…
- Akkor azt is tudod, hogy mi a véleményem a történtekről. Leírtam, hogy Perselusnak nyomós oka van a halálfalók elleni harcra…
- Igen?! Leírta?! – fortyant föl Harry ismét. – Majd én elmondom, hogy mit írt le! Tessék, itt van…

Harry a zsebében kotorászott és előhúzta a gyűrött, tépett levelet, amit mindig magánál tartott – fogalma sem volt, miért.
- Tessék, leírta… ezt írta: „Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Ő jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod essen. Vigyáz majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta.” Jó ember?! JÓ EMBER?! Vigyázott magára?!
Dumbledore türelmesen várta, hogy Harry lecsillapodjon, de a fiúból csak úgy ömlöttek a szavak.
- MEGÖLTE MAGÁT! Piton egy hidegvérű gyilkos, egy áruló, ahogy azt ezerszer elmondtam magának, de eleresztette a füle mellett! Meg se hallgatott, mert… mert magának többet számított annak a mocsoknak a véleménye, mint az… mint az, hogy én mit gondolok! Pedig maga mondta professzor, hogy mennyire fontos magának a véleményem… az érzéseim, csak épp abban nem hallgatott rám, ami a legfontosabb lett volna… és… és most lehet, hogy vége mindennek, mert Piton elmondta Voldemortnak… elmondta, és most már tudja… MAGA MONDTA EL NEKI!

Harry leroskadt a székre, vádjai a végéhez értek. Nem nézett fel Dumbledore-ra, mert tudta, hogy akár a megszokott megtörhetetlen nyugalom, akár sokkolt felismerés ül ki a festett arcra, ő nem akarta látni egyiket sem.
- Harry… - csendült Dumbledore hangja, s Harry, mintegy parancsra felemelte a fejét és szemeit a festményre függesztette.
- Harry, tudom, hogy mit írtam, és tudom, hogy mi történt. És bármennyire is nehéz elfogadnod, a véleményem változatlan.
- Mi…? – nyögte Harry elcsukló hanggal.
- Perselus határozottan elkötelezte magát Voldemort ellen. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy elmondjam, miért… - Harry némán figyelt. – Mikor Perselus halálfaló volt, azt kapta feladatul, hogy kémkedjen utánam Voldemortnak. Örömmel vállalkozott erre a feladatra, egészen addig a pillanatig, míg Voldemort az életére nem tört.
- Miért?
- Próbára tette. Nem akarta megöletni, de három halálfalónak mégis ezt adta feladatul. Látni akarta, hogy a legtehetségesebb tanítványa valóban mennyire erős. Tudtam, hogy Voldemort mire készül, hiszen tisztában voltam azzal is, hogy Perselus kémkedni jött hozzám. A helyszínre küldtem Alastor Mordont, hogy mentse meg az életét. Mindhárom halálfaló maghalt azon az estén, és Mordon letartóztatta Perselust is.

Elmentem Perselushoz Azkabanba, ahová rögtön letartóztatása után küldték. Én hoztam ki onnan, miután megbizonyosodtam az igazáról.
- Honnan… honnan olyan biztos benne, hogy nem volt az is színjáték? – szólt közbe Harry.
- Harry, ismered a dementorokat. Gyanítom, van róla fogalmad, milyen lehet Azkaban… pontosabban milyen volt. Azon a helyen az ember elméje megtörik… még Voldemort nagyúr se bírná épp ésszel, ha napokra bezárnák közéjük, és a dementorok folyton élősködnének rajta. Hidd el, tudom… fiatal koromban én is voltam azkabani fogoly.
- Tényleg…?
Dumbledore sötéten bólintott.
- De az már egy régi eset. Majd egyszer talán elmesélem.
A lényeg, hogy Perselus érzelmeit, valós gondolatait tisztán láttam, mikor legilimenciát alkalmaztam nála. Alapjaiban rendült meg a Voldemortba vetett bizalma. Minden porcikája ordított, ahogy önkívületi állapotban feküdt abban a cellában. Attól a naptól kezdve bízom benne. Könnyű megbízni valakiben, ha látod az érzelmeit…
Harry agyában a kétség és a bizalom viaskodott. Végképp nem tudta mit higgyen, így hát tovább kérdezte a professzort.
- És a tény, hogy megölte önt? Az nem elég bizonyíték?
Dumbledore a fejét rázta.
- Miért? Hát nem volt az egyértelmű árulá… te jó ég, csak nem azt akarja mondani, hogy maga vette rá, hogy megölje egy ilyen helyzetben? Ugye nem…?
- Nem, Harry. Nem bíztam meg ilyesmivel Perselust. De ha átgondolod a dolgokat, beláthatod, hogy amit tett, az józan tett volt.
- Józan?!
- Igen, az – felelte Dumbeldore. – Ha akkor életben hagy engem, azzal önmagát is leleplezi, és engem mindenképp megöltek volna. Azon kívül, Perselusnak többször is elmagyaráztam, hogy amit ő csinál, az létfontosságú. Az én feladatomat más is elláthatja, ahogy a levélben leírtam, de az ő szerepe pótolhatatlan.

Harry megvetően horkantott, puszta ösztönből, mikor ezt hallotta. Még mindig két érzés emésztette: nem tudta, hogy most kinevesse a professzort Piton iránti nevetséges bizalmáért, vagy fogadja el Dumbledore véleményét. Egyelőre legszívesebben egy közép utat választott volna.
- Mire gondolsz, Harry? – érdeklődött Dumbledore, mire Harry kérdőn nézett rá.
- Csak egy festmény vagyok, nem tudok legilimentálni… - magyarázta a professzor. – Tudod, lehet, hogy nem vagy tisztában vele, de én ezentúl nem lehetek a segítségedre mindenben így, festményként, mert… nos, én csak egy festmény vagyok. Bennem vannak Albus Dumbledore emlékei, érzései és gondolkodásmódja, de döntéseket már nem hozhatok helyetted.
Harrynek már a száján volt, hogy megkérdezze miért, de elszégyellte magát, és másként fogalmazott.
- De nekem ön nagyon is valóságos… és egy kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy értem, júniusban láttam, ahogy meghalt, és most itt állunk és beszélgetünk pont úgy, ahogy régen.
- Nem, Harry – szólt a professzor. – Nem pont ugyanúgy. Én már nem élek.
Harry megrázta a fejét.
- Hogy lehet ez? Hiszen itt van, gondolkozik, beszél, és ugyanúgy viselkedik, mint előtte, és… és én ugyanúgy érzem magam, mint mikor beszélgettünk…
- Harry, kérlek, magyarázd meg, hogy mi az élet! – vágott közbe a professzor és Harry elnémult.

Dumbledore várt pár percig, de Harry csak hápogni tudott, egyáltalán nem várt most egy ilyen kérdést, és ha belegondolt, tényleg nem tudta megmagyarázni, hogy mi az élet. Ha csak a beszéd, gondolkozás meg az érzelmek lennének az élet, akkor nem tekinthetnénk élőnek olyanokat, mint az állatok és növények.
Dumbledore arcán újra megjelent a mosoly és megválaszolta saját kérdését:
- Az élet, Harry, nem más, mint változás.
- Változás…?
- Igen – bólintott a professzor. – Attól él valami, hogy változik, mert a halálnak az egyik legalapvetőbb tulajdonsága a végtelenség, változatlanság. Így, amíg változik valami, vagy valaki, addig mondhatjuk azt, hogy életben van.
És most nézz rám Harry! – Dumbledore szeme szomorúan csillogott és a többi portré is mind Harryre függesztette szemét.
- Egy festmény vagyok… mindig ugyanígy fogok kinézni ezen a képen, mindig ugyanazok a festékanyagok fogják alkotni az arcomat, a ruhámat, a szakállamat, és legfőképp: mindig ugyanúgy fogok gondolkodni és érezni, ahogy Albus Dumbledore tette halálának pillanatáig. Soha nem fogok megváltozni, nem fogok tudni új dolgokat befogadni, csak figyelem, ahogy mások számára múlik az idő, míg nekem az örökkévalóság lesz az a pillanat, mikor lezuhantam a toronyból… Az a Dumbledore került ide a falra, aki ott utolsó erejével is megpróbált feléleszteni valamit Malfoy úrfiban. Te most azzal a Dumbledore-ral beszélsz, nem pedig egy olyannal, akin bármiféle nyomot hagyott volna a halála óta eltelt három hónap…
Harry, én nem élek. És mivel nem vagyok élő, nem tudok változni sem, nem tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez, mindig csak azt fogom tudni mondani neked, amit már életemben is mondhattam volna.

Harryn lassan úrrá lett valami mérhetetlen csalódottság és levertség, ahogy a festmény szavait hallgatta. Mikor belépett az irodába és megpillantotta a festményt, úgy érezte, mégiscsak visszatért Dumbledore, ahogy Harry azt titkon mindig remélte, és igazat mondott, hogy sosem hagyja el az iskolát, ameddig egy ember is hű hozzá. Harry pedig hű volt és engedelmes volt, és erre most azt kell hallania, hogy Dumbledore többé már nem segíthet neki… Minden porcikájával próbált kibúvót keresni:
- De… de hiszen az előbb is mondott új dolgot! Elmondta, hogy mi volt Pitonnal… pedig végig makacsul tiltakozott ellene!
- Valóban, csakhogy mikor elhagytuk az iskolát azon a délutánon, és előtte sor került arra a bizonyos szóváltásra köztünk ebben az irodában, sok mindenen el kellett gondolkoznom. Addig minden bizalmam Perselusban volt, de mikor a barlangban olyan remekül helytálltál és kihoztál engem onnan, beláttam, még akkor, életemben, hogy más is megérett már a bizalmamra. Már akkor eldöntöttem, hogy elmondom neked, miért hittem Perselus Pitonnak, ezzel is elősegítve a majdani együttműködéseteket.

Harry fejében egyre inkább előtérbe kerültek azok a gondolatok, hogy megint hallgatnia kellene Dumbledore-ra, ahogy azelőtt. Csakhogy a Piton iránt érzett olthatatlan gyűlölete és bizalmatlansága sosem szűnt meg, és ez a kétség az őrületbe tudta kergetni Harryt.
- Harry, figyelj rám! – szólt ismét Dumbledore. – Mikor rajtam volt a felelősség, a Főnix Rendje irányítása, a neked nyújtott útmutatás és az iskola vezetése, meghoztam a saját döntéseimet – jókat, rosszakat, de vállaltam értük a felelősséget.
Ugyanígy Perselus is meghozta a saját döntését, hogy akkor, ott megöl engem, és ő is vállalta ennek a következményeit.

És ennek alapján csak azt tudom neked tanácsolni, hogy te is hozd meg a saját döntéseidet, amiket jónak látsz, érzéseid, vagy eszed alapján, és vállald értük a felelősséget! Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, feladatod van, és már nem lehetek ott, hogy segítsek, nem hozhatok helyetted döntéseket, ahogy mondtam. Ha úgy érzed, bizonyos döntéseim helytelenek voltak, akkor ideje, hogy a magad lábára állj! Ez most már a te utad, Harry.
Harry bólintott és agyában végre elrendeződtek a gondolatok. Tudta mit kell tennie, mit akar tenni. Felállt a székből és összeszedte magát.
- Akkor meghozom azt a döntést – jelentette be Harry. – Beavatom a Főnix Rendje néhány tagját, McGalagony professzort, Lupin, Mordont, és még néhányakat, akikben megbízom. Elmondok nekik mindent a horcruxokról, a jóslatról és a feladatomról. Szükségem van rájuk, a segítségükre és a támogatásukra. És megérdemlik, hogy tudják, mivel állunk szemben.

Dumbledore derűs arcot vágott, mint aki most tudta meg, hogy egész nap szép idő lesz. Néhány másik festmény rosszallóan csóválta a fejét, de Harry nem törődött velük.
Dumbledore Harryre kacsintott és hátradőlt festett székében.
- Ez esetben hívd be Minervát, mert szerintem már nagyon szeretné tudni, hogy van-e bármi értelme annak, amit kihallgatott az ajtónál…