Harry Potter és a Varázslók Háborúja 13

13. fejezet
Caramelnek szeretettel

- Ti tényleg varázslók vagytok? Komolyan? De… de Mrs Fillis azt mondta, hogy nincsenek varázslók és boszorkányok, csak a mesékben…
Harry, Ron, Hermione és a kis Paulina a Black-ház konyhájában ültek, és a három jó barát már vagy fél órája magyarázta a kislánynak, hogy kik ők, és miért hozták magukkal. A kislány azonban hajlamos volt rá, hogy ezeregyedszerre is megkérdezze ugyanazt, amit Harry és Ron kezdett unni, Hermione azonban birkatürelemmel válaszolgatott Paulinának.
- A szörnyekre is ezt mondta Mrs Fillis? – kérdezett vissza mosolyogva Hermione. – Tudod, Paulina, ha szörnyek vannak, akkor olyanok is vannak, akik harcolnak ellenük.
- És eddig miért nem jöttetek? Azok a szörnyek már nagyon régóta itt vannak, de eddig egy varázsló sem jött, aki segített volna…
- Ez azért lehet, mert a varázslók sem tudnak mindenről. Sajnos nem tudtuk eddig mi sem, hogy az árvaházba is bejárnak.
Paulina az egyik széken térdelt, így érte csak fel a magas asztalt, ahol legújabb kedvenc édessége, egy csokibéka ugrándozott. Paulina nem volt hajlandó megenni a békát, de nagyokat kacagott az elvarázsolt finomságon.
- És… és én is varázsló vagyok? – meresztett nagy szemeket Paulina Hermionéra.
- Boszorkány, kicsim. Boszorkány vagy. És ezen túl olyan emberek közt lehetsz, akik olyanok, mint te. Mi hiszünk neked, és segítünk majd mindenben.
Paulina nem szólt semmit, csak mosolygott, de a mosolyában benne volt minden. Harry az órájára nézett, és Hermione ugyanígy tett.
- Te jó ég, már kilenc óra! Ideje aludni, Paulina. Holnap új nap vár ránk, sok mindent kell elintéznünk. Na gyere…
Hermione Paulinához ment és kézen fogta a kislányt. A lépcsőtől köszöntek el Harrytől és Rontól, akik az asztalnál maradtak – nem véletlenül. Mihelyt Hermione felkísérte a kislányt, Ron elővette a Feneketlen Zsákból az elhozott dossziékat.
- Itt van minden? – kérdezte Harry, de Ron csak egy szemrehányó pillantással válaszolt.
– Bocs… - tette hozzá Harry, majd elvette a Rose Montgomeryről szóló papírokat.
Rögtön a harmadik oldalt vette kézbe, ami a lány eltűnésével kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazta. Még egyszer elolvasta a rendőrségi jelentés másolatát, de semmi új dolgot nem vett észre. Nem csoda, hogy a rendőrök se mentek semmire a nyomozással. Ha az ember emlékeit törlik, csak egy módszer van rá, hogy visszahozzák azokat: a Cruciatus-átok. Az pedig nem tartozik a Scotland Yard szokásos bűnüldöző módszerei közé – de még az Auror Parancsnokságnak sem.
- Hűha! – szólt hirtelen Ron, aki a dokumentum többi oldalát olvasta. – Harry, ezt nézd meg!
Ron a lány tanulmányi lapjának legutolsó bejegyzésére mutatott. Ott az ötödik osztályig szerepeltek érdemjegyek, két év kihagyással, Majd az után a hatodik osztály feliratnál egy sablonszöveg szerepelt: „A diák 1947 szeptemberétől a Roxfort magániskolában folytatja tanulmányait.”
- Mi?! – döbbent meg Harry. – Hogy lehet ez? Nem a mágusok közt volt a papírja. A muglik közt szerepelt!
Ron tanácstalanul csóválta a fejét.
- Gondolod, hogy lehet egy mugli iskola is ezen a néven?
- Á, nem hiszem… Az elég furcsa lenne.
Harry még egyszer átfutotta az adatokat, mintha valami rejtett utalás után keresgélne.
- Ezek szerint boszorkány volt és valami keveredés lehetett a papírjai közt… talán épp az emberrablás miatt. Nézd csak: ’47-ben, tizenkét évesen volt elsőéves.

Harry letette a lapot és az ujjai közt forgatgatta a horcrux-nyakláncot. Hátradőlt, majd hintázni kezdett a székkel és közben hangosan gondolkozott.
- Így sehova se jutunk… az árvaházban semmi sem volt, ami a serleg nyomára vezetne. Szerepelt az az eset, amikor bántotta a két gyereket, de semmi más…
A nyakláncon megcsillant a gyertya fénye, Harry és Ron szemében tükröződött, mint egy kis mécses lángja.
- De… de a horcrux… - folytatta Harry. – Ron, ez egy sértetlen horcrux. Ez pedig azt jelenti, hogy a tulajdonosa még életben van!
Ron a homlokát ráncolta, majd Harryhez fordult.
- Nem úgy van, hogy csak a hét horcrux ad halhatatlanságot?
- Örök életet csak hét horcrux ad – legalábbis Voldemort szerint. De amíg nem halna meg öregségben, addig egy horcrux is életben tartja. Voldemortnak sem volt meg mind a hét, mikor elporladt a teste! És Rose még simán élhet! Most lenne… ööö… hetvenkét éves.
Harry előredőlt a székben és Ron szemébe nézett.
- Meg kell találnunk! Ő az egyetlen nyom, ami a horcruxhoz vezethet! Voldemort két évig tartotta magánál és ez alatt a két év alatt készült el a serleg és a medál is. Ő a kulcs, ő kell nekünk. Dumbledore is biztos kereste volna… csak…
Ron bólogatott és körmével az asztal sarkát piszkálta. Harry húzott egyet a vajsörös üvegből, majd megint hintázni kezdett a székkel.
- Vigyázz, mert kitöröd a nyakad! – szólt oda Ron.
- Azt csak Voldemort törheti ki – vigyorgott gonoszan Harry.
Ron megborzongott.
- El kéne mennünk a Minisztériumba… - vetette fel az ötletet a fiú. – Apa mesélte, hogy a Varázsbűn-üldözési Főosztályon van egy Nyilvántartó Részleg, ahol az összes varázsló és boszorkány adatai megtalálhatók. Körül kéne ott néznünk.
- Igen, ez jó ötlet – felelte Harry. – Holnap Hermione elviszi a kislányt a Prewett-házba, Mordon elkészíti a vonalat, szerdán pedig ellátogathatunk a Minisztériumba. De csak óvatosan… Nem akarom, hogy Scrimgeur megtudja, hogy ott vagyunk.
- Szólni kéne a Rendnek is.
Harry beleegyezően bólintott és elindult keresgélni az egyik Zsákban a hopp-levelek után, amiket McGalagonytól kaptak vasárnap délután.
- Remek, végre kipróbálhatjuk ezeket az izéket! – csapta össze a tenyerét Ron.
- Mi olyan remek a levélírásban? – vonta fel a szemöldökét Harry, majd leült az asztalhoz és kicsomagolt egy borítékot.
Abból egy zöldes csillogó színben játszó pergamenlap került elő. Harry pennát és tintát varázsolt elő, majd kezdte összeszedni a gondolatait.
- Az olyan remek benne, hogy ez teljesen új! Elképesztően gyors lesz ettől a levélküldés, forradalmasítja a varázsló postákat, meg minden…
Harry egy pillanatra elfelejtette, mit is akart írni, mert egy új gondolat ötlött a fejébe.
- Akkor ennek a bagolytenyésztők nem nagyon fognak örülni… - jegyezte meg halkan.
Ron láthatóan zavarba jött és kissé halványodott arcán az izgatott mosoly.
- Öhm… hát igen… De ez a fejlődés, nem igaz? Áldozatokat kell hozni… Régen is ez volt, amikor feltalálták a zsupszkulcsokat, és a hagyományos közlekedési eszközök piaca lecsökkent. Tudod, a repülő szekerek, repülő vitorlások, ezekkel utaztak a világban…
- Ühüm.
Harry körmölni kezdett, közben Ron tovább magyarázott a varázslók utazásairól, a baglyokról és levelekről.
Mikor Harry végzett a levélírással, még egyszer átolvasta.

Mrs Weasley!

Hamarosan viszont látjuk egymást, Hermione egy vendéggel holnap érkezik a Prewett-házba, és nem sokkal utána Ron és én is jövünk. Kérem, tudassa Lupinnal, Mr Mordonnal, Tonksszal, és Mr Weasleyvel, hogy pár napon belül mindannyian legyenek a főhadiszálláson.
És, ha Mr Mordon elérhető lesz holnap, kérem, mondja meg neki, hogy jöjjön át a Black-házba valamikor délelőtt.

Köszönettel:
Harry

Elégedett volt az eredménnyel, eltüntette az írószerszámot, majd óvatosan becsúsztatta a levelet a borítékba és a pálcájával lezárta.
- Akkor hogy is kell most csinálni? – tette fel a kérdést inkább magának, de Ron rögtön válaszolt rá:
- Gyújts tüzet a pálcáddal… De előbb írd rá a nevet a borítékra!! – tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, hogy Harry elfelejtette a címzést.
- Ja, persze…
Ez után Harry tüzet varázsolt, kimondta a címet (Prewett-ház!), s mikor a boríték a lángokhoz ért, egy pillanat alatt zölden fellobbant és eltűnt – még hamu sem maradt utána.
- Hmmm… remélem sikerült – dünnyögte Ron, Harry pedig újra meglendítette a pálcáját.
- Archisellium!
PUFF! A varázsige hatására egy elegáns, vörös-zöld csíkozású, párnázott karosszék jelenet meg az asztal mellett. Harry nagyot ásított, majd a tétován ácsorgó Ronhoz fordult.
- Menj csak fel aludni. Én majd itt lent leszek…
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott Ron.
- Persze – legyintett Harry. – Menj csak…
- Hát jó… Jó éjt!
Ron felment a lépcsőn, de Harry nem hallotta, hogy becsukta volna maga után az ajtaját – nyitva hagyta, hogy hallja, ha valami történik. Harry kényelmesen hátradőlt a karosszékben és feltette a lábát egy ládára, pálcáját a kezében tartva összefonta maga körül a karjait, és behunyta a szemét.

Sokáig nem jött álom a szemére, agya egyfolytában a történteken járt, Rose Montgomeryn, a legújabb horcruxon, és a dementor támadásán. Felidézte magában a férfi hangját, aki gúnyosan kiabált valamit. Jó időbe telt, mire rájött, hogy ki az a férfi és kihez beszél. Sirius volt az, és ez volt az utolsó mondta, mely elhangzott a szájából. A Halál Termében történt azon a borzalmas estén, és Harry már két éve nem hallotta a hangját. Sirius utolsó szavait az unokatestvéréhez, Bellatrix Lestrange-hez intézte…
Lestrange…
Harry szinte vágyott rá, hogy összefusson a nővel, és bosszút állhasson. Mindenért bosszút fog állni… Neville szüleiért, Siriusért, mindenkiért, még a páncélért is. Keservesen megbánja majd…
Harry álmában visszatért az árvaházba, aminek torz, sötét folyosóin kereste reménytelenül a kiutat. Paulina jelent meg előtte, és azt mondta Harrynek, hogy jöjjön gyorsan, mert Hermionénak a torkán akadt a csokibéka és a lány csak brekegni tud. Harry a kislány után sietett, aki Umbridge-hez vezette. A roxforti főinspektor hangosan brekegett, és egy halom levágott koboldfej tetején ült. – Hazudni bűn, Harry! A koboldok mindig csak hazudnak… – brekegte Umbridge Hermione hangján. A következő pillanatban egy ódon lovagi páncél csoszogott Harry felé, komótosan felemelt egy hatalmas pallost, és lesújtott vele Harry fejére…
Harry ebben a pillanatban felriadt. Félig lecsúszott a fotelből, inkább feküdt benne, mint ült, és a dereka sajgott a kényelmetlen testhelyzettől. Erőlködve ülő helyzetbe nyomta magát, majd felállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait. Ekkor vette észre a zöld fényességet.
- Mi a…?
Előre szegezte a pálcáját, melyet alvás közben végig a kezében szorongatott – már kialakultak benne az ösztönök, hogy a varázspálcát sosem szabad elereszteni.
A fények az asztal túloldaláról jöttek, s a szemeit dörzsölgető Harrynek eltartott egy darabig, mire rájött, hogy a kandallóban lobogó tűz ég zöldesen. A tűzhely elé lépve a lángok közt sötét körvonalú termet látott, melynek parkettája látszódott a legélesebben. Ebben a pillanatban felcsaptak a lángok, és füstölögve egy boríték találta mellkason Harryt.
Letörölte arcáról a verítéket, majd bontogatni kezdte a borítékot.

Potter!

Megkaptam az üzenetet, minden rendben. Holnap reggel kilenckor érkezem hopp-porral. Addig is LANKADATLAN ÉBERSÉG!
Üdv:
Alastor

u.i.: Kíváncsi vagyok, kit szedtetek össze már megint.

Harry mosolyogva zsebre gyűrte a borítékot, majd ránézett az órájára. Hajnali hármat mutatott. Úgy döntött, most már nem érdemes visszaaludnia, jobb, ha ébren várja meg, amíg a többiek felébrednek. Ron hangos horkolása hallatszott fentről.
Az asztalhoz lépett, ahol öntött magának egy csésze teát a sebtében elővarázsolt kannából, majd lehuppant az egyik székre. Holnap végre biztonságban lesznek, Bellatrix többé nem teszi be a lábát ide.
Az egyetlen dolog, ami zavarta, a zöld lángok közül átsejlő terem körvonalai és ismerős parkettája voltak. Az ugyanis nem a Prewett-ház nappalija volt. Harry jól ismerte azt a helyet, hiszen háromszor is járt már ott: a Minisztérium óriási átriuma…

*

Mordon kedd délelőtt a megírt időben megérkezett a Black-házba, s szüntelenül forgó szemével először halálra rémítette a kis Paulinát, majd hangos röhögő görcsöt okozott a kislánynak.
- Szóval ő az a bizonyos vendég… - hajtogatta a fejét mosolyogva az öreg. – Molly el lesz ragadtatva.
Az öreg érkezése után leült az asztalhoz és Harryvel és Ronnal iszogatni kezdtek egy whiskys üvegből, amíg Hermione és Paulina a szobájukban készülődtek az utazásra.
- Hogy ment a nyomozás, fiúk? – kérdezte Mordon a második pohár után.
Harry és Ron összenéztek, majd közelebb húzódtak székükkel az asztalhoz.
- Találtunk… valakit – kezdte Ron. – Egy boszorkányt, akit Rose Montgomerynek hívtak, és valószínűleg Voldemort rajta próbálta ki a horcrux készítést.
Mordon alig hallhatóan füttyentett, majd homlokráncolva megjegyezte:
- Montgomery, Montgomery… van egy ilyen varázslócsalád, ha az emlékeim nem csalnak. Tavaly volt velük dolgom.
Harry és Ron élénken felkapták a fejüket.
- Az a bitang Fenrir Grayback – Mordon szinte fogcsikorgatva mondta ki a bestiális vérfarkas nevét - megharapta a legkisebb fiukat. A gyerek belehalt a sérülésekbe… Tudjátok, a szüleik nem voltak hajlandók a halálfalók szolgálatába állni.
- Azt mondja, Montgomeryék aranyvérűek? – tudakolta Harry.
- Igen, igen, azok…
- Akkor elég furcsa, hogy Rose egy mugli árvaházba került, nem?
Mordon megvonta a vállát és hörpintett a poharából.
- Ez már a ti dolgotok lesz, fiúk. Akarjátok tudni, én mire jöttem rá?
Harry és Ron szaporán bólogattak és minden figyelmüket az aurornak szentelték.
- Utána néztem annak a pecsétnyomónak. Elmentem ahhoz a varázslóhoz, aki a roxforti pecsétnyomókat is készítette, és az a fiatalember elmondta, hogy a csillagmintás pecsételő, amit találtatok, nem egy családé, hanem a Roxfort régi holmijai közé tartozik.
Harrynek leesett az álla, és már készült, hogy közbeszóljon, de Mordon folytatta.
- Nagyon furcsa dolgok derültek ki, Potter, jól nyisd ki a füled! – az öreg auror titokzatosan lehalkította a hangját. – Az iskolai nyomókra jellemző, hogy minden tanári állásnak más és más a pecsételője, a csillagmintás darab az asztronómia tanárok lapját pecsételte. Ha egy tanár munkát vállal a Roxfortban, a lapját lepecsételik a megfelelő nyomóval, és ő azt a lapot írja alá. És az öreg Rémszem itt rájött valamire!
Mordon kissé groteszk módon kacsintott ép szemével és vigyorogva folytatta:
- Rájöttem, hogy az a nyavalyás Tudodki hogyan átkozta meg a sötét varázslatok kivédése tanárokat! Mikor aláírtam a szerződést, hogy elvállalom az állást, a lapon ott virított a tantárgy pecsétje, két keresztbe tett pálca egy kígyóval körülölelve. És most végre rájöttem, hogy Tudodki nem a tantárgyat átkozta meg, hanem a pecsétnyomót! Akinek a lapjára rányomják az átkozott pecsételőt, és ő aláírja azt a lapot, rászáll az átok!
Ron és Harry rémülten összenéztek és egymás szavába vágva kérdeztek Fleur-ról.
- De Fleur… ő is…
- Az ő lapját melyikkel…?
- Rajta ugye nem hat az átok…?
- Tenni kell valamit!
Mordon göcsörtös kezével csendre intette őket.
- Nem, nyugodjatok meg. A sógornődnek semmi baja nem lesz, Weasley, mert ő nem sötét varázslatok kivédése tanár. A mágikus önvédelem a bűbájtan részét képezi, így a bűbájtan pecsételőjével nyomtak rá a lapjára.

Harry és Ron látványosan fellélegzett. Mordon szeme ravaszul csillant, ahogy Harryre nézett.
- Figyelj Potter, mert most jön a legjobb rész! – vigyorgott az auror. – Vajon hogyan került a pecsételő Tudjukkihez, he? Hát úgy, hogy nem is nála volt!
- Akkor kinél?
- A szüleidnél! – vágta rá Mordon, Harry pedig megint megdöbbent. – Édesapádnál vagy édesanyádnál, akik ellopták a csillagászati pecsételőt.
- De… mi van?! Én ezt nem értem…
- Mindjárt megérted! – Mordon egyre jobban belelovallta magát, most már egyfolytában vigyorgott, mint egy mániákus feketemágus-vadász. – Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de ami a sötét varázslatok kivédése órával történt, az nem egyedi eset. Máskor is volt már, hogy a problémás tantárgyakat megszüntették, vagy másik, egy rokon tantárgy alá rendelték, csak mint kiegészítő kurzust. McGalagonytól tudom, hogy abban az időben a jóslástan a csillagászat részét képezte, az asztronómia részeként működött, mert sokáig nem volt olyan tanár, aki igazi jós lett volna. Mikor Dumbledore felvette azt a sültbolond Trelawney-t, az a nőszemély a csillagászati állás papírját írta alá, amit ezzel a pecsétnyomóval hitelesítettek! – Mordon felmutatta a fekete, csillagmintás tárgyat, ami eddig a zsebében lapult.
Harrynek kezdett összeállni a kép, de Mordon folytatta.
- Szerintem Tudjukki nem horcruxot akart csinálni belőle, hanem megátkozni, hogy rajta keresztül megszállhassa Trelawney-t, és kiszedhesse belőle a teljes jóslatot, melyet már akkor szeretett volna tudni. Attól a mocsok Pitontól tudta, hogy Trelawney volt a jós, és azt is, hogy még hangzottak el utána bizonyos dolgok, amiket a halálfalója nem hallott. Ezért is akarta később a Misztériumügyi Főosztályról ellopni az üveggömböt. Tudta, hogy nincs minden információ a birtokában. De nem sikerült elkapnia Trelawney-t, mert a szüleid, akik – úgy hiszem – tudtak a jóslatról, elvitték a pecsétnyomót. Rájöttek, hogy mit tervez Tudjukki, és megvédték Trelawney-t, s rajta keresztül téged is… ameddig csak tudták. Tudjukki pedig úgy határozott, hogy felhagy a jóslat keresésével és megöl téged.
- De hogyan akart megátkozni egy már felvett tanárt? Trelawney már akkor aláírta a lapját…
- Úgy, Potter, hogy a pecsételőkön a proteus-bűbáj ül, ami összeköti a tanárokat Roxforttal, a pecséteket a pecsételővel, az aláíróját az pecsétnyomóval, egyszóval mindent mindennel.
Ron a fejét ingatta, félig hitetlenül, félig döbbenten nézett maga elé.
- Akkor mi lehetett volna a horcrux…? Mi volt az, amit horcrux-szá akart tenni Harry halálakor?
Mordon hátradőlt a székében és megköszörülte a torkát.
- Nem tudom. De már biztosan elpusztult, ha nem találtatok ott mást. Vagy maga Tudjukki ment el érte, mikor testet szerzett magának…
Hermione és Paulina ekkor lejött az emeletről és útiköpenyben készen álltak az indulásra.
- No, hölgyeim, indulnak? – recsegte Mordon.
- Igen, máris megyünk – mosolygott Hermione. – Hoppanálni fogunk, azt hiszem a hopp-por egy kicsit ijesztő lenne Paulinának.
A kislány csodálkozva felvonta a szemöldökét, így nézett Hermionéra. A konyhában lévők halkan elnevették magukat.
- Akkor sziasztok, holnap találkozunk – búcsúzott Hermione, Paulina pedig integetett a fiúknak, majd a két lány kilépett a gazos kertbe, és dehoppanált.
Mordon Harry felé fordult, mágikus szemével azonban a házat fürkészte szüntelenül.
- Látom, otthonossá tettétek a házat… Sirius büszke lenne rád – biccentett Harrynek keménykalapja alól. - Miért is hívtatok ide?
Harry észbe kapott és elmesélte Mordonnak a történteket, akit nem hagyott hidegen a betörő jelentette veszély.
- És ti képesek voltatok két éjszakát eltölteni itt teljesen védtelenül? Potter! Semmit se fogtál fel abból, amit mondtam! Ne keresd a veszélyt, az úgyis megtalál, ha tud!
- Tudom, Mr Mordon, tudom! – nyugtatgatta Harry az öreg aurort. – De ez már megtörtént, és semmi bajunk nem lett… Ha pedig megteszi, amire kérem, ez után teljes biztonságban leszünk.
Mordon mordult egyet, de nem szólt csak jelzett egy biccentéssel, hogy figyel.
- Arra kérem, hogy húzzon egy olyan mágikus határvonalat a ház köré, amilyen a főhadiszállás körül is van.
Mordon rekedten sóhajtott, majd felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. A két fiú meglepetten figyelte.
- Most hová megy? – szólt utána Ron, aki Harryvel együtt szintén felállt, és követte Mordont.
- Hogy-hogy hová? – morgott a válla fölött az auror. – Elintézem, amit kértetek. Ez nem tűr halasztást.
Harry és Ron hálásan sóhajtottak egyet, majd követték az öreget, aki a dehoppanált lányok után ment ki a kertbe.

Mordon elővett talárja számtalan rejtett zsebének egyikéből egy fehér krétát, majd Harryék számára teljesen ismeretlen rúnákat kezdett rajzolgatni egy kőre. Mikor a követ teleírta, a kőkerítéshez lépett és arra is firkálgatni kezdett. Ezt a ház körül több helyen is megismételte, végül a telekhatáron belül egy girbegurba, de folytonos vonalat húzott, melynek inkább egy torz ellipszis, mint kör alakja volt. Az egész művelet nagyjából egy órát vett igénybe, s a varázslat végeztével Mordon összecsapta a tenyerét és a fiúkkal a nyomában, döngő léptekkel visszabicegett a házba.
- Köszönjük, Mr Mordon – hálálkodott Harry, és öntött az öreg poharába egy kis whiskyt.
- Semmiség, fiúk – mondta, majd lehajtotta az italt. – A biztonság az első…
Harry és Ron szórakozottan bólogattak és leültek az asztalhoz. Mordon állva maradt és szedelőzködni kezdett.
- Ja, és fiúk… - kapta fel a fejét az auror, mindkét szemét a fiúkra szegezve. – Nyugodtan tegezhettek. A Főnix Rendjében ez a szokás. Hívjatok Alastornak.
Sebhelyes arca barátságos mosolyra húzódott, Harry és Ron pedig büszkén kihúzta magát.
- Aztán csak óvatosan – recsegte búcsúzás gyanánt Mordon, majd belépett a zöld lángok közé, kimondta úti célját és eltűnt.

*

Harry és Ron másnap reggel kora hajnalban keltek, hogy minél korábban beérjenek a Minisztériumba. Gyors zuhanyzás és reggeli után talárba öltöztek és hopp porral azonnal az átriumba mentek. Mikor a két jó barát kilépett a lángok közül, az ismerős, színes forgatag várta őket.
Nem haboztak, rögtön elindultak a Biztonsági Őrszolgálat felé. Harrynek minden porcikája tiltakozott ellene, de odaadta a pálcáját a varázslónak, aki a mérleg alakú gépen elvégezte a szokásos ellenőrzést. Egy álság-detektorral átnézte mindkettejük ruháját, s már indultak volna tovább, mikor a detektor halkan, fémesen felbúgott.
- Hohó, fiatalember! – szólt a kék taláros férfi Ronra. – Várjon csak egy percet. Mi van abban, ha szabad tudnom?
Ron teljesen nyugodt volt, mosolyogva odanyújtott egy táskát a varázslónak.
- Ebben itt?
- Kérem, nyissa ki! – hangzott az utasítás, és Ron azonnal engedelmeskedett.
A táskából egy penna, pergamen, egy zacskó hopp-por és egy barna zsák került elő.
- Abban mi van? – kérdezte újból a biztonsági varázsló a zsákra mutatva.
- Nyissa ki és nézze meg maga! – nyújtotta Ron a Feneketlen Zsákot a férfi felé.
Az a zsák szájához tartotta az álság-detektort, ami halkan búgott.
- Biztos, hogy jó az a detektor? – kérdezte Ron szkeptikusan. – Az iskolában is használnak ilyet, de az majdnem megsüketíti az embert, ha talál valamit…
- Ez egy nagyon érzékeny darab! – fújta föl magát az őr.
- Akkor mi lesz, letartóztat, vagy mi? Talált valamit, vagy sem?
Az őr még egyszer átnézte a zsákot, de semmit se talált benne és a detektor is csak búgott, nem visítozott.
- Menjenek… de magukon tartom a szemem! – engedte el őket kelletlenül az őr, Ron és Harry pedig vigyorogva tovább álltak.
Már az aranykapun is túljutottak és beszálltak az első érkező liftbe, mikor Harry azt vette észre, hogy barátja szüntelenül vigyorog. Oldalba bökte Ront, de az ekkor felprüszkölt a nevetéstől. A liftben állók mosolyogva ingatták a fejüket.
Felértek a második szintre (Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat), és elindultak a folyosón, amin jobbra és balra ajtók nyíltak a különböző alosztályokba. Az egyik seprűtároló mellett haladtak el, mikor Ron a talárjánál fogva félrehúzta Harryt és a kezébe nyomott egy nyersfa színű, ruganyos pálcát.
- Mi ez…? A Zsákban volt?! – tette hozzá csodálkozva Harry.
- Hát persze! Azt hiszed, hogy beteszem ide a lábam fegyvertelenül azok után, ami történt?
Harry is vigyorgott most már, akárcsak barátja, és észrevette, hogy Ron is most dug a zsebébe egy fekete pálcát.
- Honnan vannak ezek? – érdeklődött tovább Harry, ujjai közt forgatva a varázseszközt.
- Ez, ami nálam van Fenrir Grayback pálcája volt… elejtette, mikor rád ugrott júniusban. Én meg felvettem. Az meg Dumbeldore-é volt…
Harry szájtátva meredt a kezében tartott hosszú pálcára, ami sokkal elegánsabb darab volt, mint bármelyik, amit eddig látott. Hálás szemmel nézett Ronra, aki megint taláron ragadta őt és indulásra ösztönözte. Harry zsebre dugta a valóságos kincset és barátja után indult a folyosón.
Befordultak egy sarkon, és rátértek arra a folyosóra, ami Mr Weasley régi irodájába is vezetett. Itt beléptek az Auror Parancsnokság nagy termébe, ahol a szokásosnál is nagyobb felfordulás és zsivaj volt. Harry észrevette, hogy a terem vagy háromszor akkora, mint előtte – bizonyára tértágító bűbájjal növelték meg a méretét.

Ahogy átvágtak a helységen, minden szem rájuk szegeződött, egyesek még a szomszéd fülkékbe is átszóltak, s mind megbámulták Harryt és Ront.
Harryék a terem végén lévő tölgyfaajtón kimentek és tovább haladtak a folyosón Mr Weasley volt irodája felé, egészen az első elágazásig, ahol Ron jobb felé fordult. Ez a folyosó pár méter után egy dupla szárnyú ajtóba ütközött, amin arany táblácska hirdette: Nyilvántartó Hivatal – belépés csak engedéllyel!
Ron teketóriázás nélkül belépett az ajtón, Harry pedig követte. Egy kis, ablaktalan helyiségbe érkeztek, aminek jobb oldalán egy zárt fülkében ült egy fiatal, szemüveges szőke boszorkány, aki egy mágikus írógépnek diktált. Ron bekopogott a fülke üvegén, mire a szőke lány felpillantott és fáradtan, de barátságosan elmosolyodott. Eltolta az üveget és végigmérte a fiúkat.
- Üdvözlöm! Mit parancsolnak? – kérdezte kedvesen, Ron pedig legjobb modorával válaszolt.
- Jó reggelt! A Nyilvántartó Részlegben szeretnénk egy bizonyos Rose Montgomery nevű boszorkány adatai után érdeklődni.
A lány arcáról leolvadt a mosoly.
- Sajnálom, de ez igen bizalmas anyag, nem adhatunk ki miniszteri engedély nélkül senkinek semmit senkiről. Tudja, a halálfalók, meg Tudjukki miatt… ez sajnos lehetetlen.
- Jól értem, tehát a minisztertől kell engedélyt kérni rá, hogy beléphessünk az irattárba?
A lány bólogatott, Ron pedig megköszönte a tájékoztatást és elhúzódott az ablaktól. Fojtott hangon beszélt Harryhez:
- Mi legyen? Kipróbáljuk Tonks módszerét?
Harry alig palástolta döbbenetét.
- Úgy érted támadjuk meg a minisztert?!
Ron vállat vont és elvigyorodott.
- Végül is… Te bejutsz hozzá bármikor bármilyen indokkal...
- Persze hogy aztán én legyek az elsőszámú közellenség! – tódította Harry. – Mást kell kitalálnunk… Nem tudunk behoppanálni a terembe?
- Kizárt! – jelentette ki Ron. – Az átriumban lehet hoppanálni, de a többi szinten védőbűbáj van.
Harry egy darabig töprengett magában és egy terv kezdett formálódni a fejében. Háromszor is átgondolta a teendőket, végül most ő ragadta meg Ront a talárjánál fogva és kimentek a teremből. Harry a legelső seprűtároló felé vette az irányt, ahol gyorsan körülnézett, hogy nem látja-e őket valaki, majd kinyitotta az ajtaját, és betuszkolta rajta Ront. Ő is belépett és bezárta az ajtót.
- Mi a terved? – kérdezte Ron, válasz helyett azonban Harry a házimanóját hívta.
- Sipor!
- Sipor? Mi van vele…?
A házimanó halk pukkanással megjelent előttük és meghajolt gazdája előtt.
- Parancsolj gazdám! – nyekeregte a manó és a szokásos fintorral nézett Harryre.
- Sipor, válaszolj a kérdéseimre: akárhol tudsz hoppanálni?
A manó gúnyos, lenéző vigyorral meredt a fiúra, majd horkantott egyet, mielőtt válaszolt.
- Hoppanálni? Sipor nem tud hoppanálni! Egy manó se tud. A hoppanálás csak a varázslók dolga…
Harry a homlokát ráncolta a megjegyzést hallva, és már készült, hogy leszidja manóját a hazug nyelve miatt, mikor meghallotta annak dünnyögését.
- Az ostoba félvér még azt se tudja, hogy mire vagyunk képesek! Nem tudja, hogy a manók suhannak és nem hoppanálnak, és még ő nevezi magát Kiválasztottnak! Jaj, szegény úrnőm mit szólna, ha hallaná, miket kérdeznek Siportól…
Harry megköszörülte a torkát zavarában és szigorú tekintettel a manóra nézett.
- Sipor, tudsz úgy is suhanni, hogy közben két embert viszel?
A vénséges házimanó ravaszul hunyorgott és csak kisebb szünet után válaszolt.
- Csak itt bent, gazdám. Messze nem tudok suhanni emberrel – majd jött a halk mormogás: - Szegény Sipor, szegény Sipor, az új gazdája betörésre akarja rávenni, jaj szegény úrnőm mit szólna, ha látná, Siporból bűnözőt akarnak csinálni, mint egy sárvérű áruló…
Harry fel se vette az előbbi megjegyzést, hanem azonnal kiadta az újabb parancsot.
- Sipor, azt akarom, hogy Ront és engem vigyél be a Nyilvántartó Részlegbe, láthatatlanul, hallhatatlanul, úgy, hogy senki ne vegyen észre, senki ne sejtse meg, mi történik. Értetted?
A manó lassan bólintott, miután átgondolta a parancsot. Újabb dünnyögés és szitkozódás nélkül hátat fordított Harrynek és Ronnak, hátra nyújtotta göcsörtös kezét, és várt. Harryék tétován megfogták, s a következő pillanatban nagyon furcsa dolog történt. Harry látta, amint keze és teste, és a mellette álló Ron eltűnik, akárcsak az előttük várakozó Sipor.
Láthatatlan testüket pehelykönnyűnek érezték, és ekkor megindultak. Akadálytalanul átsuhantak a seprűtároló falán, végig a folyosón, át egy velük szembe jövő ember testén, a kanyart levágva átrepültek a tömör sziklán, a Nyilvántartó Hivatal tölgyfa ajtaján és a mágikusan lezárt ajtón is. A fülkében ülő szőke boszorkány mindebből semmit se vett észre.
A Nyilvántartó Részleg hideg kőpadlóján pukkanva materializálódtak ismét, és Harry örömmel állapította meg, hogy épségben, mindhárman megérkeztek. Sipor magában morgolódva leült a fal mellé, öregesen, fáradtan, mint akinek nagy megterhelést okozott a suhanás.

- Ez az! Bent vagyunk! – kiáltott fel Ron boldogan.
- Kezdjük el a keresést! – indítványozta Harry és előhúzta a pálcáját, hogy fényt gyújtson vele. A teremben ugyanis korom sötét volt, révén egyetlen ember sem tartózkodott most itt.
- Lumos Maximus – mondta Harry és a pálcájából előtörő fény bevilágította a termet. Előttük hosszan, magas polcos szekrények sorakoztak, minden polc tömve tekercsekkel, amik egy-egy varázsló vagy boszorkány adatait tartalmazták. A pergamentekercsek rézhengerekben voltak, s a hengerek végén egy-egy felragasztott cetli jelezte, hogy kihez tartozik.
- Hű! – jegyezte meg Ron, ahogy végignézett a soron, melynek végén, a kőpadlón egy arany F betű díszelgett.
- Sipor, maradj itt – adta ki az utasítást Harry, és Ronnal elindultak jobb kéz felé.
Sorban haladtak el a sorok mellett, a G, H, I, J sorok, és így tovább – míg végül megérkeztek az M sorhoz. Harry és Ron összenéztek, majd Harry feltartotta pálcáját és kimondta a begyűjtő bűbájt.
- Invito Montgomery tekercs!
Kis zörej jelezte, hogy a sor árnyékba vesző végében valami megmozdult, s a következő pillanatban Harry azt vette észre, hogy húsz rézhenger repül felé nagy sebességgel. Védekezően felemelte a pálcáját, s a tekercsek kongva a padlóra hullottak előtte.
- Már azt hittem, levernek a lábadról… - mondta vigyorogva Ron, és Harryvel felkapkodták a Montgomerykről szóló tekercseket.
Sorban elolvasták mindnek a címkéjét, s mikor a huszadikat is megnézték, csalódottan állapították meg, hogy egy Rose nevű Montgomery sem volt köztük.
- Ez nem lehet igaz! – csattant fel Harry dühösen és a földhöz vágta a kezében tartott hengert. – Miért nem megy minden simán?!
Ron is tanácstalan volt.
- Nem értem… pedig minden boszorkánynak szerepelnie kell itt. Kivétel nélkül…
Harry dühösen járkált fel-alá, Ron pedig felnyalábolta a rézhengereket.
- Ezeket vissza kellene vinnünk, Harry…
Harry meg se hallotta barátja megjegyzését, hanem hangosan töprengett.
- Talán nem is boszorkány volt… Dumbledore sok mindenkit felvett, vérfarkasokat, félóriásokat…
- De mindenki tudott varázsolni – vetette ellen Ron.
- Akárhogy is, a Roxfortban kell lennie róla feljegyzésnek. Ha oda járt, biztos van valami nyoma.
- Jó, de most menjünk. Kiráz a hideg ettől a helytől. A Jóslatok Termét juttatja eszembe.
Harry bólintott, Ron pedig elindult a szekrénysor felé, Harry közben Siporért szólt.
Ebben a pillanatban hangos kürtszó hasított a levegőbe, s Harry biztos volt benne, hogy ezt kint is meghallották. Mikor Ron a sorok közé lépett, egy láthatatlan vonalat is átlépett, ami riasztóként működött a Nyilvántartó Részlegben.
- SIPOR! – ordította Harry, és a manó nyomban megjelent előtte. – Ron, hagyd a fenébe, gyere gyorsan!
Barátja leszórta a tekercseket és visszarohant.
- Sipor, vigyél ki minket innen, vissza a seprűtárolóba! – hangzott a parancs, és már suhantak is, át a terem falain, az ajtó felé rohanó aurorokon, be a szűkös kis helységbe.
- Huh, ez meleg volt! – sóhajtotta Ron, és Harryvel együtt kifújták magukat. Sipor leplezetlen undorral tekintett rájuk.
- Köszönjük Sipor – mondta Harry. – Menj vissza a Roxfortba és maradj ott. Mondd meg Dobbynak, hogy Harry kéri, készítse el neked a kedvenc kajádat… - A manó szemei tágra nyíltak és most nem morgott semmit gazdájára. Ron is csodálkozva meredt Harryre. – Most menj…
A két jó barát kilépett az ajtón és óvatosan körülnéztek. A folyosón nem volt senki, de a Nyilvántartó Részleg felől ideges beszéd és kiabálás hallatszott. Harry Ronnal a nyomában elindult a liftek felé, és az Auror Parancsnokságon haladtak át, mikor összetalálkoztak Mr Weasleyvel.
- Fiúk, mit kerestek itt? Az előbb volt valami riasztás… – kérdezte a férfi meglepődve, Ron azonban nem válaszolt, hanem szó nélkül maga után húzta apját és kimentek a nagy helységből.
- Apa, ki kell vinned innen minket! – mondta suttogva Ron. – A riasztás miattunk volt, most rögtön el kell tűnnünk.
Mr Weasley megdöbbent egy pillanatra, de azonnal cselekedett. Átlátta a helyzet komolyságát.
- Gyertek gyorsan… - mondta és már indult is a liftek felé.
Megnyomta a hívó gombot és pár idegőrlően lassú másodperc után megérkezett a felvonó és az ajtó nyikorogva kitárult. Mr Weasley beterelte a fiúkat, majd beszállt ő is és megnyomta a nyolcas gombot.
- Mit csináltatok már megint? – fordult a fiához paprikavörös képpel.
- Betörtünk a Nyilvántartó Részlegbe… Tudni fogják, hogy mi voltunk... az a szőke lány biztos emlékszik majd Harryre meg rám. Az, aki a fülkében ül…
- Teljesen elment az eszetek? Miért nem kértetek meg engem, ha valami kellett? Miért kell játszani az eszeteket?
Harry és Ron csendben hallgatták a szidalmakat, amíg a lift meg nem érkezett az átrium szintjére. Mr Weasley kivezette őket a fogadó csarnokba, a régi szökőkút mellé, és meghagyta, hogy várjanak itt. Elsietett a Biztonsági Őrszolgálathoz és Harryék látták, amint az őrvarázsló egy lila színű papírt ad Mr Weasley-nek, aki gyorsan írni kezd.

Ekkor Harry szíve hirtelen a torkába ugrott, mert azt látta, hogy a liftek felől egy csapat mágus élén a Miniszteri Titkárság teljes személyzete közeledik az átrium felé. Rufus Scrimgeur, Cornelius Caramel és Umbridge jöttek át az aranykapun, mögöttük a menet közben is szorgalmasan jegyzetelő Percy, utánuk pedig három boszorkány, két varázsló, akiket Harry az Auror Parancsnokságon látott és egy Flitwick professzor méretű illető.
Mr Weasley is észrevette őket, mert ekkor gyorsan befejezte az írást, összehajtogatta a papírt, és útnak indította a lila papírrepülőt. Sietősen a két fiúhoz indult, útközben elhaladt a miniszteri menet mellett. Mikor Harryékhez ért, halk hangon szólt hozzájuk.
- Reméljük minden rendben lesz. Mordon itt van bent, írtam neki egy üzenetet, hogy módosítsa Miss Macmillan emlékeit… most sietnünk kell. Kihallgattam, miről beszélnek – mutatott a menet felé Mr Weasley, akik most az átrium közepén álltak meg beszélgetni -, szerencsére nem a betörésről van szó, a koboldokkal van valami, de most nem ez a fontos, csak, hogy eltűnjünk…
- Mire várunk? – kérdezte idegesen Ron.
Mr Weasley megtörölte izzadó homlokát és utána válaszolt.
- A kis ramazuritok miatt lezárták a kandallókat! – mutatta a vörös hajú férfi, és valóban: a kandallókban nem lobogott a tűz és nem érkeztek vagy távoztak rajta mágusok.
Az átriumban lévő varázslók mind idegesek voltak, egyikük sem tudta még, miért zárták le a Minisztériumot. Valószínűleg Scrimgeurék is ezért jöttek ide, hogy elmenjenek valahová – gondolta Harry.
- Nem tehetünk mást, mint várunk, hogy újra megnyissák a kandallókat.
- És a látogatói bejárat? Azzal mi van? – vetette fel Ron.
- Azt csak vészhelyzet esetén használhatjuk, most elég feltűnő lenne, ha azzal mennénk ki.
Így hát Harry, Ron és Mr Weasley türelmetlenül vártak, hosszú perceken keresztül, körülöttük az emberek beszélgettek, toporogtak, vagy visszaindultak a liftek felé, feladván a várakozást.
A miniszter és két munkatársa nem türelmetlenkedtek, fontos megbeszélni valójuk lehetett. Harry eltűnődött rajta, vajon milyen probléma lehet a koboldokkal, és hogyan fogják megoldani. Más se hiányzik most, mint egy koboldlázadás…
- Caramel, Caramel! – sipította az alacsony alak a miniszter és társai háta mögül.
A volt és a jelenlegi minisztert túlságosan lekötötte a beszélgetés, nem figyeltek fel az illetőre.
- Caramel! Caramel!
Harry, Ron és Mr Weasley fél füllel hallották csak, ahogy a hajszálcsíkos taláros, keménykalapos férfi végre hátraszól a mögötte ugrándozó alaknak.
- Egy pillanat, uram…
- Caramel!
- MIT AKAR? – csattant fel ingerülten a volt miniszter és ekkor végre hátrafordult.
A Caramel előtt álló alacsony illető hátracsapta fejéről talárja fekete csuklyáját, a kezében tartott bőrerszényből pedig csillogó, kék port szórt a markába.
- CARAMELNEK SZERETETTEL! – kiáltotta a kobold, s hangja most egyáltalán nem volt barátságos. Düh, harag és elszántság hallatszott ki belőle. Harry jól ismerte ezt a hangot – hallotta már többször is, Voldemort és néhány halálfaló szájából, sőt, még a keresztapja, Sirius is így mordult a patkányból emberré alakult Pettigrew-ra.
A kobold a tenyerében tartott port egy erős fújással a miniszterre, Caramelre, Umbridge-ra és tétován ácsorgó Percyre szórta – s azok egy szemvillanás alatt hatalmas, fojtogató porfelhőben találták magukat, ami az átrium közepét teljesen befedte.
A kobold pedig ugrott, be egyenest a porfelhőbe, ahol áldozatai tehetetlenül, vakon hadonásztak pálcáikkal. Mikor eltűnt a rémülten kiabáló emberek szeme elől, hatalmas csattanás hallatszott és hárman háromfelé repültek. Scrimgeur egyenest a Mágikus Testvériség szökőkútjának megüresedett talapzatának csapódott, és nagyot nyekkenve eszméletét vesztette. Umbridge, mint egy nagy hordó, gurult végig visítozva az átrium padlóján, Percy pedig az egyik kandalló előtt összeverődött tömegbe zuhant.
Ron és Mr Weasley egy percig sem tétovázott, azonnal a fiúhoz rohantak, hogy megnézzék, mi baja. Harry azonban elképedve állt a porfelhő előtt, amiből most velőtrázó visítás hallatszott – Caramel visítása.
Ekkor érkeztek meg a rendfenntartók, aurorok, varázsbaj-elhárítók, és mindenki, akinek volt egy csepp lélekjelenléte. Pálcát ragadtak és a porfelhőt próbálták eltüntetni – mindhiába.
Az aurorok néhány bűbáj után megunták a hasztalan próbálkozást a felhő eltüntetésével és kábító átkokat szórtak vaktában, hátha eltalálják a koboldot. A piros fénycsíkok megtörtek a porfelhő szemcséin, amik szétszórták a fényt, és egy összefüggő, vörös lepel hullott az aurorokra, akik mind elájultak.
Harry nem várt tovább, előrántotta Dumbledore pálcáját és berohant a porfelhőbe, ahol alig látott tovább az orránál.
- Mr Caramel! – kiáltotta Harry, de belélegzett a porból és súlyos köhögő roham fogta el – mintha a tüdeje is égni kezdett volna.
Ekkor valami nehéz csapódott a mellkasának és Harry hanyatt vágódott. Kinyitotta a portól könnybe lábadt szemét, s meglátta a fekete köpenybe bújt koboldot, aki gonoszul vigyorogva nézett rá.
- Nocsak-nocsak, a Kiválasztott személyesen! – mondta magas hangján a kobold, ami úgy hangzott, mintha héliumot szívott volna.
Harry a koboldra szegezte a pálcát és hátráltató ártást szórt rá, de az átok ugyanúgy széthullott, mint az aurorok kábító rontásai. Harry feje megint a padlónak koppant, ahogy visszahullott az átok, a kobold pedig erősen beleharapott a pálcát tartó kezébe.
Harry felordított, de nem vesztette el a hidegvérét, hanem másik kezével egy erős ütést vitt be a támadójának, aki lehemperedett róla. Harry négykézláb tapogatózva megindult a kék porfelhőben, kezével Caramel után kutatott. Mikor a jobb keze beleütközött egy jéghideg valamibe, újra hátba támadta a kobold. Ráugrott és beleverte a fiú fejét a kőpadlóba, akinek a homlokából csorgott a vér.
- Miért harcolsz egy ilyen hitvány emberért, varázsló? – sipította a kobold. – Dumbledore az ujját se mozdította volna érte!
- Nagyon tévedsz! – sziszegte Harry és felrúgott az egyik lábával. Eltalálta a koboldot, aki fájdalmasan felordított, mikor elterült a padlón. Harry öröme nem tartott sokáig, rögtön ez után egy hideg késpengét érzett a torkára szorulni, és fülében hallotta a kobold szavait.
- Jól jegyezd meg Kiválasztott! – figyelmeztette Harryt a kobold. – Nem vagy az ellenségem. Csak ezért élsz még. Nem minden varázsló az ellenségem. Ajánlom, hogy válogassátok meg a vezetőiteket, ne ilyen férgekben bízzatok meg!
Harry dühösen visszafeleselt:
- Akkor kit ajánlanál? Talán azt a gyilkos Voldemortot?!
A kobold kést tartó keze mintha megremegett volna a név hallatán és a szorítása is gyengült, amivel Harry haját tépte és feszítette hátra a fiú fejét.
- Nem… nem! Mit képzelsz, Kiválasztott? Mi nem vagyunk az Ő szövetségesei!
- Akkor ne támadjatok ránk! – morogta Harry, és fájdalmasan felszisszent.
- Csak azt kapta, amit megérdemelt! Koboldölő Cornelius… Hah!
Ekkor a kés már nem szorult Harry torkára és a kobold is lemászott a hátáról. Harry levegőért kapkodva zihált, de csak a porból lélegzett be egy újabb adagot, amitől megint köhögnie kellett. Egyre nehezebben bírta ezt a természetellenes porfelhőt.
- Figyelj, varázsló! – folytatta a kobold. – Van, amit már nem lehet megállítani. De ha elgondolkozol a történteken és azon, ami nem sokára fog történni, rájöhetsz, hogy az a mágusok érdekeit is szolgálja! Ha túl tudsz nézni a saját berögzült gondolkodásotokon… Minden rajtad áll, Kiválasztott! A kérdés, hogy tudsz-e olyan tisztán látni, mint Dumbledore?
Ennyit mondott a kobold, Harry egy halk pukkanást hallott, ami jelezte, hogy a támadó dehoppanált – vagy suhant, vagy valami… Harry nem tudott tisztán gondolkodni. Remegő tagokkal mászott kifelé a porból, minden porcikája friss levegőért kiáltott. Már nem látott semmit, a szeme begyulladt, a hangja elment, a füle zúgott. De mászott tovább, és pár méter után kijutott a felhőből, és újra friss levegőn találta magát.
- Harry! Harry!
Ez volt az első hang, amit meghallott visszatért hallásával. Ron szólongatta és legyezgette az arcát, hogy térjen magához.
- Vizet… - kérte erőtlenül Harry, s az eszébe villant egy emlék – fekszik a durva sziklán, körülötte zöldes fény, és egy fekete tó, tele rémekkel… Nem, nem kell víz…
- Ne! Nem szabad vizet… nem szabad beleérni…
- Harry, miről beszélsz? Tessék, idd meg.
Az első korty visszahozta Harryt a jelenbe, a maradék vizet a szemére kérte, és egy tiszta zsebkendővel megtörölte maszatos arcát. A látása is homályosan visszatért, de a szemüvege leeshetett.
- Invito szemüveg… - nyögte erőtlenül, s az hamarosan a kezébe röppent. Feltette és körülnézett.
Az átriumban álló döbbent, rémült emberek, s köztük most már Harry is, az eloszló kékes porfelhőt nézték. A földön, az átrium fénytelen parkettáján egy hidegen csillogó ember alakú valami feküdt. A legtöbb embernek sokáig tartott rájönnie, hogy az nem más, mint a jégbe fagyott Cornelius Caramel, holtan.
Harry a fejéhez kapott, amiből vékony csíkban szivárgott a vér, Mr Weasley pedig gyorsan rászegezte a pálcáját és beforrasztotta a sérülést. Harry hálásan pislogott a férfire, másra nem futotta az erejéből.
- Gyertek fiúk, induljunk – szólt Mr Weasley, s Ronnal támogatták Harryt.
- És hogyan? – kérdezte az ijedtségtől ziháló Ron.
- A látogatói bejáraton… gyertek! – mondta ismét a férfi, és ahogy mindhárman beléptek a fülkébe, Harrynek egyetlen gondolat járt a fejében: ha egyetlen kobold ilyesmire képes, akkor mit tehetnek száz vagy ezer ellen?
Mr Weasley beütötte a 62442 számot, s a fülke nyikorogva megindult felfelé. Kint, a nyílt utcán Harry mélyeket lélegzett, s a tüdeje végre kezdett kitisztulni. Mire a Kóbor Grimbusz megjelent mellettük, s ők felszálltak rá, Harry már csak arra bírt gondolni, hogy mi lehet az, amit a kobold szerint már nem lehet megállítani? Agya egy rejtett zugában nagyon is jól tudta a választ arra, hogy mi fog most következni: egy hírhedt, véres koboldlázadás.