Harry Potter és a Varázslók Háborúja 9.

9. fejezet
R.A.B.

- Árulók! Árulók, árulók és sárvérűek! Mocskos hitszegő csőcselék! Hogy meritek beszennyezni ezt a házat a koszos talpatokkal?!
Az éktelen ordítás és dühös rikácsolás egy nagy, élethű festménytől eredt, mely Mrs Black-et, Harry keresztapjának, Siriusnak az édesanyját ábrázolta. Ez a haragos festmény a Black-család hatalmas, előkelő kúriájának előszobájában függött a falon, s mihelyt Harryék beléptek a házba és óvatlanul becsapták maguk mögött az ajtót, az elfüggönyözött festmény felébredt és rögvest rázendített.
- Ron, gyere és segíts…! – nyögte Harry barátjának, miközben minden erejével próbálta visszarántani a helyére a most fülsüketítően visító portrét takaró függönyt. A festmény makacsul ellenállt, de végül Harry és Ron együttes erővel eltakarták a képet, ami erre abbahagyta a hangoskodást.

Most már óvatos, halk léptekkel mentek hátra, a ház konyhájába, ami az előszobából nyílott. A Black-ház kissé megváltozott, mióta kiköltözött innen a Főnix Rendje. A berendezéseken ujjnyi vastag por ült, a padlón minden egyes lépésük nyoma meglátszott és azt rögtön megállapították, hogy már hónapok óta nem járt itt senki.
A két évvel ez előtt folytatott takarító hadjáratuk ellenére a házat visszafoglalta az enyészet. A falakon újra hámlani kezdett a megjavított tapéta, a padló recsegett, és alig hallható nesz utalt rá, hogy a kártevők is visszaköltöztek a nemes Black-házba.

Harry, Ron és Hermione beléptek a konyhába és a pakolni kezdték a Feneketlen Zsákok tartalmát a nagy asztalra. Ron félresöpört egy halom szerszámot, melyek az asztal negyedét elfoglaló bőrtáskában feküdtek nagy összevisszaságban.
- Hah! Apa itt hagyta a szerelő cuccait – csóválta a fejét Ron.
- Tedd bele a Zsákba, hogy legközelebb visszaadhasd neki – javasolta Hermione, s Ron egy vállrándítással úgy is tett.
- Már nagyon rég óta nem volt alkalma foglalkozni a hobbijával – sóhajtott szomorúan a fiú. – Régen mindig órák hosszat szerelt a garázsban, imádta a mugli holmikat…
Harry elmosolyodott, ahogy felidéződött benne a repülő Ford Anglia és a kalandok, amiket átéltek vele. Közben a Zsákban kotorászott és erősen koncentrált egy fogkefére, mely azon nyomban megjelent a kezében, majd Harry az asztalra tette a többi holmija mellé.

- Mikor a bátyáink a suliban voltak, mi meg Ginnyvel otthon, gyakran az egész napot a garázsban töltöttük apával, és figyeltük hogyan szerencsétlenkedik a kocsival…
Hermione összehajtogatta az egyik megüresedett varázserejű Zsákot és egy székre tette.
- Apukád nem kereste meg az autóját azóta, hogy elkóborolt az erdőben? – kérdezte Hermione.
- De, kereste… - ráncolta a homlokát Ron. - Azazhogy Dumbledore felajánlotta neki, hogy megkeresi, mert az erdő veszélyes, meg minden. De azt mondta, hogy csak a darabjait találta már meg, mert a pókok széttépték dühükben, miután megmentett minket. Úgyhogy vége…
- Kár érte, én imádtam! – vigyorgott Harry.
A két fiú is befejezte a pakolást, és holmijaikat három kupacba rakták az asztalon.
- Umf… farkaséhes vagyok! – panaszkodott Ron és mintegy alátámasztva, hatalmasat kordult a gyomra.
- Van mit ennünk? – fordult Harry reménykedve Hermionéhoz.
- Még szerencse, hogy valaki erre is gondolt! – mosolyodott el a lány. – Van itt minden… lássuk csak: konzerv, konzerv és konzerv, kenyér, hagyma, egy zsák burgonya – tényleg jók ezek a Zsákok, fogalmam sincs, hogyan oldottuk volna meg a pakolást nélkülük… - van még két rúd paprikás szalámi, meg néhány alma. Ennyi… egy-két napra elég, de hamarosan nem ártana bevásárolnunk.
- Az ráér! Együnk! – csapta össze a tenyerét Ron, majd tányérokat és késeket varázsolt elő.
- Ez szép volt Ron! – gratulált Hermione barátjának.
- Ma jó formában vagyok – húzta ki magát büszkén a fiú, majd Hermionéra kacsintott.
Mindhárman nagyon éhesek voltak, s mire fél órával később befejezték az evést, Hermione belátta, hogy az előbbi becslése igen elhamarkodott volt, sokkal hamarabb szerét kell ejteni a bevásárlásnak.

Vacsora után kupákat varázsoltak elő és megbontottak egy üveg vajsört.
- Szóval – szólalt meg Ron miután jóízűen lehajtotta a fél pohár italt - most, hogy itt vagyunk, mit is fogunk pontosan csinálni?
Harry mintegy felocsúdva, előhúzta zsebéből a pecsétnyomót, és elgondolkozva forgatta ujjai közt. Hermione csendben figyelt.
- Azt hiszem, keresnünk kellene valamit, ami igazolná, hogy ez a pecsételő a Black-eké volt valamikor… - mondta Harry. - Ha jól sejtem, és a Black-ek valamelyik alapító leszármazottai, akkor szűkülnek a lehetőségeink.
- Miért is?
- Mert Dumbledore szerint Voldemortnak még négy horcruxa van sértetlenül, ezek közül az egyik Nagini, a kígyó – szívem szerint ezt hagynám utoljára, mert ott van, ahol Voldemort. A másik Hugrabug serlege, amiről fogalmam sincs, hol kereshetnénk. A harmadik Mardekár medálja, amit már ellopott valaki előttünk. Azt írja, hogy el akarta pusztítani, de én jobb szeretnék megbizonyosodni róla.

A negyedik horcrux Dumbledore szerint vagy Hollóháti Hedvig vagy Griffendél Godrik egyik régi holmija. Ha kiderülne, hogy ez a pecsétnyomó egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell koncentrálnunk a keresésben, mert Voldemortnak az volt a célja, hogy mindegyik alapítótól szerezzen valamit.
- Mik jöhetnek szóba, mint ilyen ereklyék? – kérdezte Ron.
Most Hermione válaszolt Harry helyett.
- Ezen elég sokat gondolkodtam a nyáron, átfutottam néhány könyvet az alapítókról, amiben megemlítenek különböző tárgyakat.

Hollóháttól nem sok minden maradt fenn. Nagyon előkelő boszorkány volt, és a legtöbb holmija ruhák, ékszerek, de ezek nagy része elpusztult vagy elveszett. A Roxfortban semmi nincs, ami neki tulajdonítható és a vérvonala is szerteágazó, mert sok-sok gyereke volt. Az egyetlen, amire gondolni tudok, egy szobor, amit állítólag ő maga faragott ki tömör gránitból, és jelenleg az Abszol út legvégén, az El tér közepén áll…
- Akkor az ki van zárva! – jelentette ki Ron.
- Miért? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Nem hinném, hogy Vol… hogy V-Voldemort egy tér kellős közepére rakná ki a horcruxát. A medált is úgy elrejtette, hogy alig lehetett megtalálni!

Hermione elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét.
- Pedig ez beleillik a képbe! – mondta mosolyogva. – Ha valamit nagyon-nagyon titkolsz, ne rejtsd el, inkább tedd közszemlére! Senki sem gondolná, hogy épp az a rejtegetni való.
Harry és Ron megvonta a vállát.
- Jó, majd megvizsgáljuk… - nyugtázta Harry. - Na és Griffendél Godrik?
- Griffendélnél már több minden szóba jöhet, például a kard – bár ez valószínűtlen, hogy horcrux lenne, mert mindig Dumbledore szobájában függött, de talán Voldemort hozzáférhetett valamikor, észrevétlenül. Mindenesetre majd ezt is meg kell vizsgálnunk, ha lehetőségünk lesz rá. Szóba jöhet még egy ősrégi varázskönyv, amit Griffendél írt, azonban ez már évszázadokkal ezelőtt elveszett – de meglehet, hogy Voldemort a nyomára bukkant… és… és még lehetséges a Teszlek Süveg…

- Mi?! A Süveg? – Harry és Ron egyszerre kapták fel a fejüket meglepetésükben.
- Igen, a Teszlek Süveg is Griffendélé volt régen, ő varázsolta el, ezt még a mondókáiba is beleszövi néha – Hermione gondterhelten megcsóválta a fejét. – De nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Vannak aggasztó nyomok, amik utalnak rá, de egy csomó dolog szól ellene is.
- Hallgatunk! – mondta Harry, akit sokkolt ez a feltételezés. Ron is tátott szájjal hallgatta a lányt és nem tudta eldönteni, hogy Hermione ötlete nevetséges ostobaság vagy rémítő gyanú.
- Tudjátok – vágott bele Hermione -, a Süveget akkor készítették el, mikor Mardekár Malazár elhagyta az iskolát. Akkor úgy tűnt, ezzel vége a Roxfortnak, s talán maga Mardekár is ezt akarta, de Griffendél volt az, aki a Süveg megalkotásával biztosította az iskola fennmaradását. Alighanem ez bosszantaná Mardekár utódát, igaz?
Harry és Ron bólogattak, majd Harry közbeszólt:
- Igen, de ez még kevés…

- Várj, mondom tovább – torkollta le a lány. – Mielőtt Voldemort hatalma növekedni kezdett, a mardekár ház egy megbecsült és előkelő ház volt, ahová minden szülő szívesen járatta a gyerekét… - Ron itt megvetően fölhorkantott. – Igen, ez így van! De miután Voldemort végzett a tanulmányaival, történt valami. A mardekár ház lezüllött, és annak ellenére, hogy sokszor megnyerték a Ház Kupát és a Kviddics Kupát, a diákokról kialakult kép nagyon megváltozott… Azóta terjedt el az a nézet, hogy a mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló.
- És mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Harry.
- Arra – folytatta Hermione -, hogy Voldemort esetleg horcrux-szá változtatta a Süveget, hogy ezen túl azokat küldje a mardekár házba, akiket Voldemort később felhasználhat a céljai eléréséhez. Gondoljatok csak bele: a Süveg legkülönlegesebb mágikus tulajdonsága, hogy belelát a diákok lelkébe, és megmondja, hogy ki hova való. Ha olyan diákot talál, akiben megvan a hajlam ahhoz, hogy Voldemortot szolgálja felnőtt korában, akkor azt a mardekárba küldi. Ez… ez olyan, mintha Voldemort összegyűjtené azokat, akiket használni akar. És ha már egy helyen vannak, könnyen manipulálhatók egy megfelelő tanárral, mint… mint mondjuk Piton…

Ron tiltakozva csóválta a fejét.
- Ez csak találgatás - ellenkezett a fiú -, nincs semmi, ami alátámasztaná…
- Ami azt illeti, kettő példám is van – folytatta a lány. – Pettigrew, és te, Harry.
- Én?
- Igen. Elmesélted nekünk, hogy a Süveg először a mardekárba akart küldeni téged…
Harry gyorsan közbe vágott:
- Nem, Hermione, az azért volt, mert megérezte bennem Voldemort erejét, amit átadott nekem, mint a párszaszó képességet…
- Harry, a Süvegnek nem az a feladata, hogy a képességek alapján küldözgesse az embereket – azaz hogy nem ez lenne a feladata, épp erről beszélek – Hermione ingerülten az asztalra csapott. – A hagyományok, tradíciók szerint, amik mindegyik házat jellemzik, a griffendélbe a bátrak, a hollóhátba a tudásra vágyók, a hugrabugba a szorgalmasak és tiszta szívűek, a mardekárba pedig a nagy varázserőre, hatalomra vágyó büszke diákok kerülnek… Ezek lélekbeli tulajdonságok, érted már?

A mardekárra jellemző eszmék sem rosszak önmagukban – nagyra vágyás, hatalom, büszkeség, ezek nem feltétlenül gonosz tulajdonságok, mert a hatalmat, amire vágyik valaki, használhatja jó dolgokra is. Ha egy évfolyamon tíz diák kerül a mardekárba, az hét évfolyamon összesen hetven. Kizárt, hogy hetven hatalomra vágyó diák közül mind fekete mágus legyen…
És a probléma épp az, hogy mégis azok. Tudom, mert utána jártam. A mardekárosok közül kivétel nélkül az összes támogatja Voldemortot. Nem mind nyíltan, de legalábbis egyikük sem ellenzi azt, amit a halálfalók csinálnak. Ez mással nem magyarázható, csak azzal, hogy valaki befolyásolja, kik kerüljenek a mardekár házba.

Mikor téged a mardekárba akart küldeni a Süveg, azt kellett volna figyelembe vennie, hogy a szíved hová húz.
- De hát a griffendélbe kerültem! – tárta szét a karját Harry. – Mikor kértem tőle, hallgatott rám…
- Igen, csakhogy egy pillanatig sem kellett volna tanakodnia a döntésen – folytatta hevesen Hermione. - Rögtön meg kellett volna éreznie, hogy nem a mardekárba való vagy, mert irtóztál tőle, hogy abba a házba kerülj, amibe Voldemort. Mégis csak akkor küldött téged a griffendélbe, mikor kérted tőle! A Süveg olyankor szokott tanakodni két ház közti választáson, mikor a diákban mindkét házra jellemző tulajdonságok megvannak. De ha a diák egyértelműen tiltakozik az egyik ellen, a döntésnek egy pillanatig sem lenne szabad váratnia magára!
- Szo-szóval a Süveg azért akart a mardekárba küldeni, mert szerinte hasznára lehettem volna Voldemortnak?
- Hát persze, hogy a hasznára lehettél volna, ahogy a hasznára lettél Dumbledore-nak is!
Harry hallgatott. Igyekezett pontosan felidézni a hat évvel ez előtti eseményeket, a Roxfortban töltött első estélyét, a Beosztási Ceremóniát, a Teszlek Süveg szavait. „Ne a Mardekárba? Jól meggondoltad? Pedig ott nagyon sokra vihetnéd. Az alapok ott vannak a fejedben, és a Mardekár segítene elérni a célod…”

Harry arca elsötétült, ahogy a fejébe ötlöttek az emlékek. Soha sem figyelt így a Süveg szavaira, soha sem látta őket ilyen szemszögből. Eddig mindig úgy gondolt rá, hogy a Süveg a bizonyítási vágya miatt akarta a mardekárba küldeni, hogy ott majd kamatoztathatja a tehetségét a hasonló nagyra vágyó diákok közt. Csakhogy Harry sosem volt nagyra vágyó. Mikor belépett Roxfort kapuján, nem voltak különleges vágyai. Csak barátokat szeretett volna, és hogy ne tűnjön túl ostobának a társaihoz képest, amiért addig még nem is hallott a varázslók világáról. Ebből eredt csupán a bizonyítási vágya, és ezt a Süvegnek látnia kellett volna, hiszen minden gondolatát ez töltötte ki akkor.

Ron hirtelen megköszörülte a torkát, s ez visszahozta Harryt a jelenbe.
- Khmm… Említetted Pettigrew-t is.
Hermione szaporán bólogatott és belefogott az újabb magyarázatba:
- Pettigrew másik szempontból jó példa arra, hogy a Süveg hajlamos helytelen döntéseket hozni. Tudjuk, hogy Féregfark mit tett, s ezzel a tettével bizonyította, hogy semmiképpen sem volt a griffendélbe való. A hollóhátba sem, hiszen rossz tanuló volt diákévei alatt, és a hugrabugba se, mert ahogy Lupintól tudom, nem volt túl becsületes sem. Mindenképpen a mardekárba kellett volna kerülnie, ha másért nem, hát azért, mert aranyvérű volt.
De a Süveg mégsem küldte oda, mert talán látta, hogy a nagy varázserő szikrája sincs meg benne, és ezért nem válhat hasznára Voldemortnak.

- Na várj csak Hermione! – szólt közbe Ron újból. – Azért a mardekáros diákok közt is vannak olyanok, akik nem épp a túlzott intelligenciájukról híresek.
- Igen, vannak, de ők határozottan elkötelezettek a halálfalók mellett, mint Crak, Monstro, Nott és még néhányan. De Peter Pettigrew nem állt a pártjukon, mikor a Roxfortba járt, nem gyűlölte a mugli származásúakat, vagy a félvéreket vagy árulókat. Siriust is kedvelte például…
- Ja, nagyon kedvelte, mondhatom…! – fortyant föl Harry.
- Harry, Peter valóban a barátjuk volt. Hangsúlyozom, volt. Csak benne sosem volt annyi bátorság, hogy ellenszegüljön az erősebbeknek. Úgy tartotta, hogy Voldemort biztos meg fogja nyerni a háborút, és ő mindenképp életben akart maradni. Te magad mondtad, hogy Pettigrew szinte undorodik Voldemorttól, fél hozzáérni, fél a szemébe nézni…
Harry nagyot sóhajtott és ismét igazat adott Hermionénak.

- Tehát a Süveg a mardekárba olyanokat küld, akik tehetségesek, vagy nagyon elkötelezettek Voldemortnak.
- Vagy mindkettő – bólintott a lány.
- De… de még mindig van valami, amit nem értek! – nyögte Ron és beletúrt a hajába. – Ha a Süveg úgymond Voldemortnak dolgozik, miért szőtte bele a mondókáiba a figyelmeztetést, hogy veszély leselkedik ránk? Miért szólította föl összefogásra a diákokat?
Hermione válasza már kész volt:
- Két lehetőség van, Ron. Vagy azért, mert ha a Süveg valóban horcrux és Voldemort akaratát teljesíti, mindenképp meg kell őriznie az inkognitóját. Félig Fejnélküli Nick is említette, hogy a Süveg sokszor, ha háború volt, vagy koboldlázadás, vagy bármilyen más veszedelem, mindig figyelmeztette a diákokat. Hagyomány volt ez nála. Ha most eltér ettől a szokástól, azzal magára vonja, ha más nem, hát Dumbledore figyelmét, aki biztosan megnézte volna, hogy mi baj a Süveggel.

A másik lehetőség, hogy a Süveg olyan horcrux, mint a kígyó. Vagyis egy már meglévő személyiségre épül rá Voldemorté, ami nem egyfolytában irányítja, hanem csak bizonyos esetekben… A Süvegben már eleve négy személyiség volt, és ahhoz, hogy továbbra is feltűnés nélkül elláthassa a feladatát, Voldemort lelkének nem szabad teljes befolyással lennie fölötte… lehet, hogy maga a Süveg se tud róla, hogy ő horcrux. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért segített Harrynek, mikor a Titkok Kamrájában harcolt a baziliskusszal.
A két fiúnak ennyi elég volt, Hermione minden kérdésüket megválaszolta. Harry kiitta az italát és a lányhoz fordult:
- Akkor azt hiszem, utána kell néznünk a Süvegnek. Csak van egy nagy probléma…
- Mi az? – ráncolta a homlokát Hermione.
- Ha a Süveg valóban horcrux, és… valóban el kell pusztítanunk… akkor az azt jelenti, hogy a Roxfort már soha többé nem lesz ugyanaz. Vége a ház-rendszernek, vége a hagyományoknak… Mert a négy alapító szellemét többé nem tudjuk áthelyezni egy másik süvegbe.

Hermione a fejét támasztotta az asztalon és kortyolt egyet a vajsöréből. Nem válaszolt, de a hallgatásában benne volt minden kétsége: tönkre tehetjük-e Roxfortot azért, hogy véget vessünk a háborúnak?

*

A következő napok eseménytelenül teltek a Black-házban. Mivel a régi főhadiszállás hatalmas volt, sokáig tartott, míg minden szobát, minden tárgyat, bútort, iratot, képet átvizsgáltak – már ami még megmaradt Sirius rombolásából és Mundungus fosztogatásából.
Harry, Ron és Hermione felforgatták a házat a pincétől a padlásig, újból megküzdöttek a kártevő doxikkal, akik mérgező fogacskáikkal igyekeztek sebet ejteni a három jó baráton, mikor megzavarták a nagy hálószoba függönye mögötti fészküket, de Hermione sikeresen lebénította mindet. Ron a többnyire érintetlen hálószobákat nézte át, Hermione a kirámolt és kifosztott dolgozószobában keresgélt olyan iratokat, amik fennmaradtak, Harry pedig a többi helységet vállalta.

Már hat nap telt el megérkezésük óta és beköszöntött a szeptember is. Az idő változatlanul pocsék volt, híven tükrözte a Harry lelkében uralkodó hangulatot. Hat év óta ez az első szeptember, amit nem Roxfortban fog tölteni. Ezen a napon megkezdődtek az órák az iskolában, Ginny hatodéves lett, Fleur diákokat tanít, Slughorn újra a mardekár ház vezető tanára lett, McGalagony elfoglalta az igazgatói széket és megtartotta első évnyitó beszédét. Harry nagyon szeretett volna ott lenni, és biztos volt benne, hogy Ron és Hermione is ugyanígy éreznek.

Vajon hányan tértek vissza Roxfortba? Hány üres szék van a griffendél, hugrabug és hollóhát asztalánál? Valamiért úgy érezte a mardekárosok mind ott vannak, hogy tovább tanuljanak – Harryt újraéledt harag fogta el, valahányszor rájuk gondolt. És ezzel együtt tudta, hogy fölösleges rájuk haragudnia, mások sokkal jobban megérdemlik, hogy dühének céltáblái legyenek. Ellenségei felderengő arca mindig visszahozta a néma ábrándozásból, és a fontosabb feladatokra irányozták a figyelmét. Igaz, néhány perccel később újra azon vette észre magát, hogy a Roxfortra gondol. Mennyivel jobb lenne, ha legnagyobb gondja még mindig csak a vizsgák, a kviddics, és a mardekárosok heccelése volna!

Két barátja ezen a reggelen bevásárolni ment, immár harmadszor itt tartózkodásuk óta. Elővigyázatosságból mugli áruházakba mentek beszerezni a szükséges dolgokat, kerülték a varázsló világot, és Hermione tanácsára Harry maradt otthon, a házra vigyázni. A lány szerint fölöslegesen nem kell kitennie a lábát a házból. Harry már rég túl volt azon, hogy az efféle óvatoskodást bántónak érezte volna, és tapasztalatból tudta, hogy Hermionénak érdemes mindig igazat adni ezekben a kérdésekben.

Amíg barátai házon kívül voltak, Harry sem lopta a napot: a szalon bútorait, festményeit nézegette, hátha talál valahol a pecsétnyomó alján lévőhöz hasonló jeleket. Valamiért azt remélte, hogy csillagok tömkelegét fogja találni, ha idejön a Black-házba, igazolván, hogy a pecsétnyomó ehhez a családhoz tartozott, és akkor már nem lenne más dolga, mint beazonosítani a címert, és talán megtudja, hogy Hollóháthoz vagy Griffendélhez volt-e köze a családnak.

Hermione szerint Hollóháti Hedvig családfája nagyon szerteágazó és nehezen követhető. De a Black-dinasztiának ismeretes egy ősi családfája, mely a középkorig nyúlik vissza, s azon talán válaszokat kaphatnak majd… Harry oda is lépett a régi kárpithoz, mely a szalon falára volt erősítve, mellette pedig egy csillogó lovagi páncél állt hanyagul a falnak döntve; – „úgy látszik ez nem kellett Mundungusnak” – fintorgott Harry.
A kárpiton több helyen lyukak éktelenkedtek – azok nevét égették ki rajta, akik a vértisztaság-párti Black hagyomány szerint árulóknak számítottak, mint Sirius vagy Andromeda, aki hozzá ment egy mugli származású varázslóhoz, Ted Tonkshoz…
- Szegény Sirius – sóhajtotta Harry és felidézte magában a főhadiszálláson töltött boldog perceket keresztapjával. A boldog emlékek segítettek neki kilábalnia a gyászból is, amiben sajnos már nagy gyakorlata volt.

Eszébe jutott az is, mikor Sirius a családjáról beszélt, a rokonairól, akiket nem tekintett annak. A legtöbb varázslócsalád rokonságban áll egymással, és a Black-ekhez kötődött többek közt a Malfoy, a Lestrange, a Meliflua, a Prewett és a Weasley család is, bár ez utóbbi kettő nem szerepelt a kárpiton, mert mindegyiküket árulóknak tartották. Vajon a Potterek is rokonságban álltak a Black-ekkel? Sirius sosem mondta…
Tekintete újra a Siriust jelző lyukhoz vándorolt és egyszeriben egy érdekes ötlet jutott az eszébe. Ez a ház már az övé, tetszik, vagy nem tetszik, ez minden, ami Siriusból megmaradt – akkor miért ne formálhatná olyanra, hogy kedvét lelje benne?
Pálcáját a drapériára szegezte és a Reparo bűbájra koncentrált. A következő pillanatban a falikárpiton újra megjelent Sirius neve, születési dátuma, és immár halálának szomorú időpontja is: 1996. június 14.

Harry sorban kijavította a többi rongálást is, a kárpiton újra megjelent Alphard bácsi és a lánya, Andromeda Black neve is, s Harry puszta szorgalomból megjelenítette rajta Ted Tonksot és a lányukat Nymphadorát is. Kettejüknél a dátum lemaradt, mert Harry nem tudta, mikor születtek. Utánuk következett még néhány rokon, mint Aurora Black, akit kegyetlen módon a halála után tüntettek el a kárpitról, 1981-ben, és az ismerősen csengő Valter Wildung neve, akit a szokásos kiégetés helyett vörös tintával átsatíroztak. A többi helyreállított név már sokkal régebbi volt, olyanok, akiket a századok során kiutáltak a dinasztiából. Harry azonban nem tüntette el az ellenszenves rokonok nevét, mert tudta azt, amit ők nem: attól, hogy nem vesz tudomást róluk, még nagyon is valóságosak. Fölösleges áltatnia magát, hogy csak jó emberek veszik körül. Így hát rajta maradt a kárpiton Sirius gyilkosa, Bellatrix Lestrange is, Lucius Malfoy, aki miatt Ginny első roxforti éve majdnem az utolsó lett, s rajta maradt Draco Malfoy is, aki beengedte az iskolába a halálfalókat, hogy végezzenek Dumbledore-ral.

Különös érzés fogta el Harryt, ahogy a megjavított családfát szemlélte. Békésen megfért rajta barát és ellenség egyaránt, a nevek csak puszta nevek voltak, semmit nem árultak el viselőjükről. Olyan volt, mintha nem is lett volna háború, mintha a rokonok nem álltak volna szemben egymással, várva, hogy mikor szegezhetnek pálcát anyjuk, apjuk, gyerekük, unokatestvérük, vagy testvérük torkának…
Milyen sok családot szakított szét Voldemort! Nem kímélt senkit és semmit. Ha valaki ellenállt neki, azért halt meg – mint Sirius. De azokat se becsülte meg, akik mellé álltak. Velük is kíméletlenül elbánt, ha úgy tartotta kedve, ahogy Sirius testvérével, Regulusszal.
Regulus.
Regulus…
- Mi van?! – kiáltott fel Harry, ahogy a felismerés nyílként hatolt az agyába.

Regulus Alphard Black
(1961 – 1980)

- Ez nem lehet igaz! Megtaláltam! – Harry felugrott a levegőbe örömében, majd még vagy tízszer elolvasta a feliratot és az évszámot, hogy biztosan passzol-e minden.
- R.A.B., ez ő, igen! Biztosan ő az!
Tudta Regulusról, hogy belépett a halálfalók közé, és a szülei nagyon büszkék voltak rá, hogy az aranyvérűek hatalomra jutásáért harcol Voldemort oldalán. És azt is mesélték, hogy Regulus később ki akart lépni a csoportból, mikor megtudta, mit várnak el tőle. De csak pár napig bírt rejtőzni, mert a társai megtalálták és megölték.

Harry most már be tudta illeszteni a történetbe a hamis horcruxot és az R.A.B. levelében leírtakat is. A levél írója biztos volt benne, hogy pár nap múlva halott lesz, és Regulusszal így is történt, miután kilépett. Biztosan megtudta valahogyan a horcrux lelőhelyét, megkereste és elvitte… de ez megint csak újabb kérdésekhez vezette Harryt: a medált csak ketten tudták ellopni, egy nagy hatalmú és egy gyenge varázsló. Ki lehetett a másik? Talán egy kezdő halálfaló, vagy valamelyik rokon, aki közel állt Regulushoz, de ugyanúgy tartott Voldemorttól? Az első ember, aki az eszébe jutott, az Pettigrew volt, de gyorsan elvetette, mert tudta, hogy Féregfark akkoriban a nagyúr parancsait teljesítette, túl gyáva lett volna harcolni ellene, még ha titokban is teszi…

További neveken töprengett, miközben ment lefelé a lépcsőn, de semmiben sem volt biztos – a többi halálfalóról még kevesebbet tudott, mint Regulusról. De ez most egy cseppet sem szegte a kedvét, hiszen végre ráakadt a titokzatos lázadóra, ismeretlen segítőjükre. Harry leszaladt a konyhába, pálcája egy intésével tüzet gyújtott a kandallóba, majd egy marék hopp-port szórt a lángok közé. Letérdelt a kandalló elé és fejét teketóriázás nélkül bedugta a tűzbe.
- Prewett-ház! – szólt Harry, s a feje nyomban pörögni kezdett.
Becsukta a szemét, hogy ne szédüljön el, s mikor újra kinyitotta, az új főhadiszállás nappalijának képét látta maga előtt.
- Mrs Weasley! Mrs Weasley! – szólongatta Harry a kanapén üldögélő asszonyt.
Mrs Weasley a hang irányába fordította a fejét, s mikor meglátta Harry fejét a tűzben, felsikkantott és a kandallóhoz szaladt.
- Jaj, Harry, te vagy az?! Nincs semmi bajotok? Minden rendben van?
- Ne aggódjon Mrs Weasley, minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Harry mosolyogva a kezét tördelő asszonyt. – Ron és Hermione is jól vannak, most épp bevásárolnak. Itt vagyunk Szipák anyukájának a házában.
- É… értem – bólintott Mrs Weasley. – És miért jöttél?
- Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Remusszal, vagy Mordonnal… de jobb lenne Remus, ha nincs elfoglalva. Átadná neki, hogy keressen meg?

Mrs Weasley arca felderült.
- Azt nem kell, Remus itt van, máris szólok neki. Fent van a dolgozó szobában Muriellel meg Arthurral.
Azzal felállt, és elsietett a lépcsőház felé. Harry jó öt percet várt, és a térdei már sajogni kezdtek, mikor megjelent a kandalló előtt Remus Lupin.
- Itt vagyok Harry. Minden rendben? Nem támadtak meg? – kérdezte ideges ábrázattal.
- Miért hiszi mindenki, hogy minket folyton meg kell menteni? – kérdezett vissza tettetett ingerültséggel Harry, de utána nyomban elmosolyodott. Remus borús arca valamelyest megenyhült.
- Kérdezni szeretnék tőled valami fontosat, ha nem zavarlak most…
- Nem zavarsz, mondjad csak! – válaszolta rögtön a férfi.
- Szeretném, ha mindent elmondanál nekem Regulus Blackről, mindent, amit csak tudsz.

Lupin kissé meglepett arcot vágott, és már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, miért érdekli ez Harryt, de a fiú komoly tekintete megállította.
- Öhmmm… Nem sokat tudok Regulusról, ritkán beszéltem vele. A mardekárba járt, kettő évvel alattunk és sokat barátkozott a későbbi halálfaló társasággal. Sosem volt vezető szellem, inkább csak a többieket követte az iskolában, ezért is került végül Voldemort emberei közé.
Lupin elsőre ennyit mondott, de ez Harrynek nem volt elég, tovább faggatta volt tanárát.
- És mikor a háború zajlott, harcoltál vele?
Lupin összeráncolta a homlokát és próbált visszaemlékezni.
- Nem… nem igazán. Egyszer láttam Roxfort után, Bellatrix Lestrange társaságában, de akkor csak megfigyeltük őket, nem harcoltunk velük… másra nem emlékszem. Ja, és láttam, mikor behozták a holttestét a Szent Mungóba. Akkor éppen én is ott voltam, mert egy csúnya sérülésemet kezelték…

Harry bólogatott és megrágta magában a hallottakat.
- Hol halt meg, és hogyan? – kérdezte gyorsan.
- A Black-házban találták meg. Balesetnek álcázták, hogy úgy tűnjön, mintha leesett volna a lépcsőről és kitörte a nyakát. De mi tudtuk, hogy a halálfalók végeztek vele, mert voltak kapcsolataink, akik elmondták…
- Miért állították be balesetnek? – vonta fel a szemöldökét Harry. - Karkarov fölött például ott lebegett a Sötét Jegy!
- Azért mert a Black-család fontos pártfogója volt az ügyüknek. Voldemort nem szerette volna elveszteni a támogatásukat azzal, hogy megöleti a fiukat. Persze mi megpróbáltuk felvilágosítani az apját meg az anyját, de meg se hallgattak. Hisz tudod milyen Mrs Black… - tette hozzá Lupin egy félmosollyal.
- Halálfalóként miket csinált Regulus? – érdeklődött tovább Harry.
Lupin arca egy kicsit elsötétült és csak pár másodpercnyi szünet után válaszolt.
- Egyetlen ügyről tudok, amiben érintve volt… Voldemort megbízta, hogy néhány társával együtt öljék meg egy ellenségüket, hogy ezzel bizonyítsa a hűségét. Regulus csak a helyszínen tudta meg, hogy a célpontjuk a saját unokahúga, Andromeda és a családja.
- Tonks édesanyja? – döbbent meg Harry.
Lupin komoran bólogatott.

- És… és mi történt? – faggatta tovább, előre félve a választól.
- Regulus mentségére legyen mondva, hogy megpróbált visszakozni, de… nem engedték. Ott volt vele Bellatrix is, akinek Andromeda a tulajdon testvére volt, és épp ő volt az, aki a legjobban ragaszkodott hozzá, hogy öljék meg a Tonks családot.
A tervük balul sült el, mert a Rend számított rá, és Dedalus Diggle meg Prewették a helyszínen voltak és segítettek Tonkséknak. Három ember halt meg azon az estén. Egy halálfaló, Ted Tonks mugli édesanyja és… a kicsi Lyra… Tonksék legkisebb lánya.
- Nymphadora húga? – szörnyülködött Harry.
Lupin megint bólintott.
- Regulus ölte meg… véletlenül. Az egyik átka eltalálta a kicsi bölcsőjét, mire az lángra lobbant. Már nem tudták megmenteni… Regulus és Bellatrix elmenekültek.
Nem sokkal ez után találták meg Regulus holttestét. Talán sok volt neki, ami történt és ki akart szállni, de nem engedték. Így vezekelt a bűnéért.
Harry hallgatott. Szinte szégyellte magát, amiért pár pillanattal ez előtt még segítőként gondolt Regulusra. Bár esze még mindig tudta, hogy a volt halálfaló segített nekik és holtan akarta látni Voldemortot, de már nem bírt bűnét megbánó jó emberként gondolni rá.
Lupin gondterhelten sóhajtott egyet.
- Elmondod, hogy miért voltál kíváncsi Regulusra?

Harry újra Lupinra nézett és a gondolatok harcot vívtak a fejében. Legszívesebben mindent elmondott volna neki, de Dumbledore parancsa egyértelmű volt és még mindig kötötte őt.
- Egyszer majd elmondom, ígérem – válaszolta végül. – De még nem tehetem. És… és remélem megbocsátasz, de ismét a segítségedet kell kérnem.
- Hallgatlak – mondta Lupin és Harry örömmel nyugtázta, hogy a férfi arcán nem látszott szemrehányás vagy türelmetlenség.
- Arra kérlek, hogy keresd meg Mundungus Fletchert, és hozd el ide olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudod. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ő volt az, aki a Black-ház kincseit elvitte… mondd meg neki, hogy már nem vagyok dühös rá, de muszály segítenie.
Lupin bólogatott.
- Rendben van, megkeresem Dungot, de nem lesz könnyű. Kilépett a Rendből azok után, hogy kiengedték az Azkabanból. Ne aggódj, meg fogom találni.
Harry hálásan elmosolyodott.
- Köszönöm, Remus. Mennem kell, úgy hallom megjöttek Ronék a bevásárlásból. Add át a többieknek az üdvözletünket!
- Átadom. Vigyázz magadra!
Azzal Harry és Remus elbúcsúztak és megszakították a kapcsolatot, Harry feje visszatért a Black-ház nappalijába.

*

Ron és Hermione elképedve hallgatták Harry beszámolóját a felfedezéséről és, hogy miket hallott Lupintól. Hármójuk közül Hermione volt az, akit a legjobban letaglózott a felismerés.
- Hát persze! Hogy felejthettem el? – siránkozott a lány. - Végig itt volt az orrunk előtt és észre se vettük!
A következő néhány nap eseménytelenül telt, Harryék jóformán felhagytak mindenféle nyomozgatással és türelmesen vártak Lupinra. Harry nem tétlenkedett, újra takarítani kezdte a kúriát, amiben Ron és Hermione is a segítségére voltak. Helyre állították a megrongálódott tapétát, néhány helyen még át is festették olyanra, amiben a kedvüket lelték – főleg a méregzöld kígyómintás festést változtatták át vörös-arany színűre. Harry ilyenkor jókat nevetett magában, vajon miféle szidalmakat vágna a fejéhez Mrs Black portréja, ha látná, mit művelnek az emeleti nagy hálószobával, a szalonnal és a folyosóval.

A falikárpiton újabb javításokat végzett, megjelenítette rajta a kis Lyra Tonks nevét és Ron segítségével kiegészítette a családfát a Prewett és Weasley nevekkel is. Ehhez előbb meg kellett nyújtani a kárpitot, hiszen még vagy ötven név került föl, amiknek nem volt elég hely. Hermione azonban egy remek bűbájjal pillanatok alatt kétméternyi szövetet szőtt hozzá, s a családfa így már tekintélyes méretűre nőtt.
Négy nap után érkezett meg Lupin levele, érdekes módon – nem a szokásos bagolypostával, hanem miközben Harryék ebédeltek, a konyhai lángok zöldre színeződtek, s a következő pillanatban egy boríték hullott ki közülük.

Kedves Harry!

Megtaláltam Mundungust és rávettem, hogy segítsen. Ha minden jól megy, holnap reggel tízkor érkezünk. Addig is vigyázz magadra! Üdvözlöm Ront és Hermionét.

Lupin

Harryék izgatottan várták az érkezésüket, hiszen nagyon sokat vártak ettől a találkozótól: remélték, hogy megtalálják az ellopott horcruxot, amivel egy lépéssel közelebb kerülnének Voldemort legyőzéséhez.
Pénteken reggel, tíz óra előtt három perccel meg is szólalt a csengő, s Harry már rohant is, hogy beengedje az esőtől bőrig ázott Lupint és Mundungust. A két férfi Mrs Black rikácsolása közepette vágott át az előszobán a konyhába, míg Ron és Hermione lecsendesítették a festményt.

Az üdvözlésre és kézfogásokra csak a konyhában került sor, majd mind az öten helyet foglaltak az asztalnál. Harry észre vette, hogy a kurta, ó-lábú, rőt hajú Mundungus a lehető legtávolabb igyekszik kerülni tőle – kézfogásuk is csupán egy pillanatig tartott és a férfi már el is helyezkedett az asztal túlsó felén. Harry gyanította, hogy Mundungusban még mindig élénken él legutóbbi találkozásuk emléke, mikor a fiú észrevette, hogy Sirius házából lopott holmikkal kereskedik a férfi, s hirtelen dühében Harry a falnak taszította.

Harry tisztában volt vele, hogy most nem szabad elragadtatnia magát, és egyáltalán, a haragja már régen elmúlt, ezért úgy vélte jobb, ha előbb igyekszik helyreállítani a jó viszonyt.
- Dung, hoztam neked valamit – mondta Harry és átnyújtott a férfinak egy fadobozkát, amit még Hermione vett Harry kérésére legutóbbi bevásárló körútjukon. – A legfinomabb andorrai dohány, remélem, ízleni fog.
Barátságosan mosolygott a férfira, aki kissé bizalmatlanul vette át az ajándékot, de dünnyögve megköszönte. Lupin érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Mint azt bizonyára tudod, a segítségedet szeretném kérni – fogott bele Harry.
- Igen, Lupin monta…
- Egy ékszert keresünk – folytatta Harry. – Egy arany medaliont, amit egy cirádás S-betű díszít. Ha jól sejtem, itt volt a házban, és azok közé keveredett, amit Sirius neked adott… Létfontosságú, hogy megtaláljuk azt az ékszert!
Mundungus homlokát ráncolva gondolkozott pár pillanatig, majd hirtelen felderült az arca.
- Ja, emlékszem! Télleg vót egy ilyen darab, de azt má elattam.
Harry mélyet sóhajtott.
- És… és arra emlékszel, hogy kinek adtad el?
- Hát má hogyne’ emlékeznék! – bólintott a férfi. – Roxmortsba’ vótam, azon… azon a napon… A Szárnyas Vadkan fogadóban iszogattam, és mikor fizetni akartam, észrevettem, hogy valami kurafi meglovasította a pénztárcámat. Nem vót más választásom, azzal fizettem ki a csapost, ami épp nálam vót… Hát odattam nekije a medált.

Harry, Ron és Hermione összenéztek, mindegyikük szemében ugyanaz tükröződött: végre!
- Köszönjük Mundungus, azt hiszem ennyi volt – mondta Harry, majd reménykedve Lupinhoz fordult. - Ha gondoljátok, maradjatok ebédre, csirkét sütünk…
- Köszönjük Harry, de nagyon sok a dolgunk, sajnos mennünk kell – utasította vissza Lupin a meghívást. – De előtte még én is szeretnék mondani nektek valamit.
Harry csendben figyelt. Úgy tűnt, Lupin nehezen vette rá magád arra, amit most mondani akar.
- Arra kérlek titeket, hogy gyertek vissza – mondta, s Harryék egyszerre készültek tiltakozni, de Lupin megállította őket. – Ne… hadd mondjam végig.
Megértem, hogy nehéz visszamennetek az iskolába, azok után, hogy mi történt Dumbledore-ral, és nem is akarlak rákényszeríteni titeket, de legalább a főhadiszállásra gyertek vissza! Ott biztonságban lennétek, nagyobb biztonságban, mint itt, vagy a Roxfortban… Ha nagyon vágytok rá, a tanácskozásokon is részt vehettek, csak… csak jobb szeretnélek biztonságban tudni titeket.

Harry a fejét támasztotta az asztalon és gondterhelten hallgatta Lupin szavait. Mikor felnézett, nem bírt a férfi szemeibe nézni, helyette inkább Ron és Hermione tekintetét kereste. Ron szemei azt üzenték, hogy mért nem mond el mindent Lupinnak – ha most nem, hát valahol, ahol egyedül vannak. Hermione épp az ellenkezőjét gondolta – Dumbledore határozott utasítást adott. Ha most beavatnak valakit, csak megnövelik a kockázatát, hogy egyszer majd egy áruló fülébe is eljutnak a hallottak…

Csakhogy már el is jutottak – villant át Harry agyán a gondolat. Éppen Dumbledore volt az, aki megszegte a saját parancsát, mikor beavatta Pitont…
Igen, Lupinnak ideje lenne megtudnia, hogy mit terveznek. De nem most, hiszen itt van Mundungus, aki mindent hallana. Lupinnak még várnia kell.
- Harry… - szólította Lupin tétován, a válaszra várva.
Harry zavartan megköszörülte a torkát.
- Nagyra becsülöm, hogy aggódsz értünk, de… nem mehetünk vissza a főhadiszállásra.
- Miért? – fortyant föl ingerülten a férfi. - Mi dolgotok van? Mire volt jó ez az egész kérdezősködés Regulusról, meg egy vacak ékszerről? Harry, én segítettem neked, ahogy régen… Kérlek, te is segíts megértenem, hogy mi ez az egész!

Mundungus Harryről Lupinra kapkodta a tekintetét, Hermione és Ron pedig némán várták Harry elhatározását. A köztük lévő hallgatólagos megegyezés értelmében Harryre bízták az ilyen döntések meghozatalát. Ron és Hermione ezt természetesnek vette, Harry pedig néha, ahogy most is, nehéz feladatnak érezte. Sok múlott a döntésein. Túlontúl sok.
- Itt és most semmit sem mondhatok… - kezdett bele Harry. – De holnap elmegyünk Roxmortsba, megkeresni azt a medált, és felmegyünk az iskolába is, mert van ott egy kis dolgunk.
Harry itt barátaira nézett, akik bólintottak beleegyezésük jeléül.
- Azt hiszem, egy darabig az iskolában maradunk, pár napig, talán egy hétig. Ha akkor megfelel neked, megbeszélünk egy alkalmat, és mindent elmondok… mindent, amit tudunk, és amit Dumbledore tudott.

Lupin arcán látszott, hogy egyáltalán nem nyugtatja meg a válasz, de tudta, hogy ennél többet nem tud kicsikarni Harryből. Lupin is a fejét támasztotta, minden tagján, minden mozdulatán látszott a félelem, hogy elveszíti Harryt is, ahogy elvesztette Jamest, Lilyt és Siriust.
- Meg fog ölni, ha így folytatod – Lupin hangja megremegett, ahogy ezt a baljós figyelmeztetést mondta Harrynek.
Harry pedig kénytelen volt igazat adni volt tanárának – egyedül eljutottak idáig, de nagyon hiányzik az a bizonyos mentor, akit Dumbledore is keresett Harry számára.
Eldöntötte, hogy Dumbledore katasztrofális választása helyett, melyet ragyogó eszére hagyatkozva hozott meg, Harry a szívére fog hallgatni, és megszegi Dumbledore-nak tett esküjét. Minden porcikája érezte, hogy ez a leghelyesebb, amit tehet, és amint eljön az alkalmas idő, sort kerít rá. De nem most. Most még el kell küldenie Lupint kétségek közt, nehéz szívvel.

- Most menj el Remus – mondta csendesen Harry anélkül, hogy a férfi szemébe nézett volna. Borzalmasan érezte magát.
Lupin némán felállt az asztaltól, majd egyetlen szó, egyetlen búcsú nélkül, Mundungusszal a nyomában kilépett az ajtón és eltűnt.