Fantasy történetek - 44.oldal

- Az orkok elérték a külső falat! Három óra és ideérnek!- üvölti futtában az egyik kyr légiós. A teremben tartózkodók összenéznek és leteszik a kezükben tartott tárgyakat. Habár teljes odaadással dolgoztak a munka alig háromnegyedével készültek el.
- Nyissuk meg a Kaput és menjünk. - veti fel a javaslatot a katonák parancsnoka...

A Horda tagjai sötéttermészetű lények voltak. A harcos orkok, akik a seregek első soraiban küzdöttek, és az éjtündék, akik hátulról, a mágia segítségével járultak hozzá a Horda erejéhez. Jelentősnek számítottak még az oldalukon a taurenek, viszont ők nagy távolságra éltek a szövetség tagjaitól, így kisebb összecsapásokon kívül, jelentősen nem járultak hozzá a háború menetéhez...

Mindenki döbbenetére az orkok és az éjtündék támadásai folyamatosan alábbhagytak, mígnem szinte említésre méltó sem maradt. Pletykák láttak napvilágot a településeken, melyek közül sok első hallásra túlszínezett mese volt, de egy mindenkit megrémisztett, még magát Elderont is aggasztotta. A történet szerint egy sötét kór ütötte fel a fejét, Bűzmocsár mélyén...

Melankóliájából Krigara és a többi alkriel kölyök szakította ki, amikor rájöttek, hogy milyen érdekes és új valami került a táborukba. Befogadták és testvérükként kezelték. Rogen nagyon meglepődött mennyire kötetlenek és könnyedek a népe szemében egyszerű barbároknak címzett népek. A tisztelet és a becsület fontossága alapvető volt. A csata és a harc szeretete fűtötte őket. Sajnos ez volt az is, ami oly naivvá tette ezeket a remek harcosokat, és ami miatt sosem tudtak visszatérni száműzetésükből......

Egy sötét teremben találta magát. Meleg volt, és párás. A nedves levegő lassan átitatta ruháit.
Dideregni kezdett. Lassan megmozgatta tagjait, hogy a vér elkezdjen más tagjaiba is visszatérni. Feltápászkodott, majd apró léptekkel végigsétált a fal mentén. Végigtapogatta őket, s közben megtalált egy ajtót is. Semmi fajta fény nem jött be körülötte. Továbbhaladt, de nemsokára újra visszatért az ajtóhoz...

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetője maradni a Főnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeur-nak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal...

- Mondja csak, a barátja varázsló? - kérdezte gyanakodva az édesapa.
- Persze. Harry Potterről van szó.
- OH....de hiszen tudjuk, hogy ő roppant tehetséges varázsló volt. Úgy értem, már a patrónus bűbájt is el tudta végezni harmadéves korában.
- Hát, mondjuk ez igaz...
- És a másik dolog, ami az elméletét megzavarja, az az, hogy a lányunk kvibli. - folytatta Éva...

Elindult. Mostmár nem futott, talán nem is tudott volna. Botorkálva lépdelt a szakadó esőben. Az utcán nem találkozott senkivel, csupán egy-két kivilágított ház ablakában látott embereket. Valaki épp csizmáját fényesítette, valaki épp mesét mesélt gyermekeinek. A két kis lurkó ott ült apja térdén és csodálkozva hallgatta a mesét. Valakik épp akkor vacsoráztak, sült hús illata árasztotta el a levegőt...

Egy nap azonban egy csapat lovag érkezett hitveseikkel. Egy 26 éves, félhosszú, fekete hajú lovagnak megtetszett a sötétszőke hajú, zöld szemű Justine. A hercegnőnek is megtetszett a lovag. Saxnot azonban láthatólag elszomorodott, mikor meglátta a szép hölgyeket, a fényes páncélokba öltözött lovagokat, a lovakat és a fegyvereket. A király is észre vette a vad elszomorodását, s valami gyanú ébred a fejében. Fogalma sem volt miért, de úgy érezte, hogy ez a farkas nem is farkas! De akkor...

Mindketten elhagyták a házat. Az eső olyan erővel esett, hogy minden csepp egy-egy kisebb ágyúgolyó méretű ütésnek tetszett rajtuk. A szél olyan erősen fújt, hogy mindenük csontig fagyott már mikor a házból kiléptek. Pár lépés után az eső miatt már minden ruha rájuk ragadt. Ennek ellenére elindultak megkeresni Tündét...