Egyéb történetek - 97.oldal

Hát persze, itt van. Hol másutt lehetne? Reggelente csiripelnek a madarak, zsonganak a méhek, és hangosan kattognak, hörögnek és vonyítanak a munkagépek. Mert az utat is tavasszal kell bontani, ugyebár. A friss szellő lágy ölén elolvadnak a lelkek, alkonyatkor jácint tömény illata száll a légben. Igaz, hogy az emberek fele fuldoklik a töméntelen mennyiségű pollentől, de ugyan! nem fontos...

Nem lesz egy nagy zseni, aki felteszi ezt a kérdést, de mindenképpen emberibb lesz legalábbis az én szememben. Mert általában mindenre magyarázatot várunk miért nem szeret ? Miért rúgtak ki? És valószínűleg ez a leggyakoribb kérdés, amit akkor teszünk fel, ha nem várunk választ vagy nem is remélhetünk választ...

Óriási tombolás, mindent elsöprő tapsvihar. Már már kitört a hisztéria, mikor is a vezér egy intésére minden elcsöndesedett. Láttam, ahogy nekifeszül, óriási szónoklatra készültem. Óriási meglepetés ért. A szája mozgott, de nem jött ki hang a torkán. Gyönyörűen gesztikulált, mulatságos módon járt a szája (mind ez jól látható volt a kivetítőn), de hang nem volt. Ennek ellenére az emberek tapsoltak, éljeneztek...

- Szóval munkát keres – törte meg a csendet az öregúr.
- Igen – sóhajtotta Angéla, és hirtelen megint nehéznek érezte a vállait. Jó volt pár pillanatra elfelejteni a gondjait.
- Tulajdonképpen, én éppen keresek valakit ide magam mellé. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy az asztalok között szaladgáljak. Meg hát egy kedves kis hölgy látványa talán még a forgalmat is fellendítené … - somolygott az öreg a bajsza mögött...

Eltelt 8 év, és anyám ismét bízni kezdett a férfiakban. Ekkor ismerkedett meg apámmal. Apám Jugoszláv származású kamionsofőr volt, és átutazóban Magyarországon találkozott anyámmal. Ha lehetne egy kívánságom, akkor azt kívánnám, hogy ők ketten ne ismerkedjenek meg, menjenek el egymás mellett az utcán, és én se szülessek meg. Ezzel meg tudnám kímélni sok szenvedéstől és nélkülözéstől. De sajnos nem tudom ezt megváltoztatni, így hát találkoztak...

Azzal homlokához nyomta a fegyvert. Lövés dördült. Káosz. A bolt falai megrezzentek, az asszonyok sikoltoztak. Az öltönyös ember összeesett, fehér ingén lecsorgott vére. A gyilkos leeresztette a pisztolyt. Másik kezével ismét zsebébe nyúlt. Egy újabb töltényt emelt ki abból...

Van Beholder úr igazi holland eleganciával, és persze igazi holland füves cigivel a szájában szállt ki a vadonatúj krémszínű E osztályú Mercedeséből. Közben nézte a tengerpart felett a szabadon szálló sirályokat és a felgyújtott makett boltból kiszálló pernyét, amit a környékbeli kis tizenéves köcsögök gyújtottak fel...

De itt, a Földön, emberként, felszabadult benne a szerelem. Tom is megérzett valamit az angyalban végbemenő változásból, mert gyengéden rámosolygott, és magához ölelte a remegő testet. Szótlan megegyezés alapján indultak el, egymást átkarolva, de nem tudták merre mennek. Végül a fiú házánál kötöttek ki. Tom kérdőn nézett az angyalra, aki bólintott. Halkan fellopakodtak a fiú szobájához, és kulcsra zárták az ajtót. Tom, talán életében először, nem azért vitt fel egy lányt a szobájába, hogy...

Csak ülök és gondolkozok. Visszajön az összes régi emlék. Az első csók Billel, az első átbeszélgetett éjszaka, az első találkozás. Könnyek csak csurogtak végig az arcomon. De eszembe jutott az is, amikor benyitottam a SAJÁT szobámba és ott vetkőztette azt a ribancot…

Hagyjak nekik levelet? Minek? Azzal csak még szánalmasabbá tenném magamat, és elérném, hogy a halálom után is röhögjenek rajtam. Idegességemben földhöz baszkodtam egy borotvát. Kijött a pengéje. Vékony volt és csodálatos. Megtört rajta a hold fénye. Egy ideig álltam még, és néztem, néztem mintha ezzel a fürkésző, érdeklődő nézéssel szóra tudnám bírni. Remegett a kezem. Nem voltam benne biztos, hogy ezt tényleg akarom-e...