Egyéb történetek - 89.oldal

- Ki mutat majd nekem utat, merre megyek, ha a jelölt ösvényen a nyomok porrá válnak? Hová lesz az írás, ha betűi a papírról mind lehullnak? S hogy várhatom a holnapot, ha félek, hogy a remény nem kel fel újra, s elhagy minden erőm?
- Gyenge vagy?
- Erőtlen vagyok és gyáva, hiszen magamat féltem, s a jövőt. Ha elkopnak a szavak, ha majd mindegyiket kimondja valaki, hogyan mondom el neki, hogy szeretem? ...

- Mérilu – kérdezte - Te mit tennél az én helyemben? Gyanúsított vagyok, és nem tudom átverni a hazugságvizsgálót, mert életemben nem hazudtam.
Nagyon büszke voltam, hogy Seron megtisztel a bizalmával és egy olyan talpraesett nő, aki rezzenéstelen arccal azt mondta:-„ polisz menjél a négy égtáj meleg érzése felé” tőlem a ”hezitálok, de vagyok” nőtől kér tanácsot..
- Én most az egyszer vennék fel bugyit, a meztelenség nem olyan izgalmas. - mondtam bátortalanul...

Az út szélét figyeltem, mert már csak az volt a támpont. Miért nem támaszkodtam soha senkire? Miért utasítottam el minden kedves kezet, drága vállat? Nyilvánvalónak és kézekfekvőnek vetted, hogy egy vállrándítással elintézettnek nyilvánítottad az ügyet. Kezdtem kétségbe esni. Kétség, micsoda briliáns szó...

- Mivel a gerince is sérült, fenn áll a maradandó károsodás veszélye, de ezt majd csak a műtét után tudom önnek megmondani. A kollegákkal igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni.
- Köszönöm doktor úr, kérem, segítsenek rajta, mert haza várja őt a két éves kisfia.
- Természetesen, megteszünk mindent! - mondta, és újra visszament a műtőbe.
Könnyek gördültek végig az arcomon. Mi lesz, ha... ? Talán szólnom kellene a feleségének, és a szüleinek. Vagy... ?

Vele lenni, vele létezni, teljesen más fogalom. a föld fölött jársz, nincs elérhetetlen, nincs lehetetlen, nincs ész, csak a szíved. Csak a szívetek ver, együtt, nyugodtan, és te mámorban úszol. Ebbe kapaszkodsz utolsó kétségbeesett karcsapásaidnál. Magad mellett akarod tudni, adni akarsz, rengeteget, érzelmeket, már nem is baj, ha viszonzatlanul...

Színek sokasága tárult elém. Összemosódtak, így új csodás alakokat hozva létre és én szédülni kezdtem, így elkaptam a tekintetem. Úgy éreztem, hogy itt a vég...

Hirtelen szétröppentek gondolataim, nem volt testem, mi tartana egyben? Elvesztem majdnem, és utolsó érzésként, hisz ez lapult legmélyebben, az Élet utáni vágyam magammal vihettem. Szép lassan a sok fontosságot magamba sűrítettem, az elvakult hátráltatókat (a sok egyéb, nem szükséges gondolatot) gyorsan elvetettem...

A rohanó Világban nem értékeljük a kicsit. Mégis van, aki megáll az "értéktelent" megismerni...

- „Nevezett beteg azt állítja, hogy hozzá a Zéta Reticuli rendszerből gyakran ellátogatnak az ismerősei, akik speciel földönkívüliek…” – a doktornő feje lassan lilulni kezd, miközben epés megjegyzésével kiegészíti az olvasottakat – csak úgy magának…
- Bezzeg hozzám a Karakószörcsögön élő anyám sem tud eljönni, pedig csak öt kilométer…

Már mindent tudok, ennek fejében: Nem csalódhatok, nem Élhetek reményben. Az utolsó ember megtanulta a hibát: Nincs értelme a létnek, ha keserű a világ. Eddig ragaszkodtam földi Életemhez, most, hogy egyedül vagyok, mennék a lelkekhez. Méltán hagyom itt szeretett hazám, a legjobb ember mondja végső szavát: Végre az én lelkem is megtanulta a leckét: Utódaink nélkül mit ér az öröklét? Végre megértettem, az egyértelmű jelzést: Az örökÉlet sem tarthat mindörökké! ...