Egy hosszú éjszaka

Már két órája ültem a műtő előtt, de még mindig nem történt semmi. A kórház folyosója teljesen üres volt. Néha egy-egy apróbb zajt lehetett hallani, de az is csak ami kintről beszűrődött. A fertőtlenítő erős szaga, az az úgy mond kórház-szag, már kezdett elviselhetetlen lenni. Hirtelen elkapott a hányinger, felpattantam a székről, és rohantam a mosdó felé, de az túl messze volt, így kénytelen voltam az italautómata melletti szemetesbe üríteni a vacsorát. Miután könnyítettem magamon, visszaültem a kényelmetlen székbe, és rágó után kutattam a táskámban. Nyikorgó ajtó zajára kaptam fel a fejem.

- Doktor úr, kérem, mi van vele?- támadtam le az orvost, aki kilépett a műtő ajtaján.
A férfi komolyan nézett rám, amiből én már tudtam, hogy baj van. Sírógörcs kerülgetett, de visszatartottam könnyeim, és igyekeztem erősnek maradni, annak ellenére, hogy biztos voltam benne, most rossz hírt fog velem közölni.
- Az állapota még kritikus, de már túl van az életveszélyen. Lélegeztető gépen van, és félóra múlva átesik egy újabb műtéten.
- Értem, és kérem, mondja meg, meg fog gyógyulni?
- Mivel a gerince is sérült, fenn áll a maradandó károsodás veszélye, de ezt majd csak a műtét után tudom önnek megmondani. A kollegákkal igyekszünk minden tőlünk telhetőt megtenni.
- Köszönöm doktor úr, kérem, segítsenek rajta, mert haza várja őt a két éves kisfia.
- Természetesen, megteszünk mindent! - mondta, és újra visszament a műtőbe.
Könnyek gördültek végig az arcomon. Mi lesz, ha... ? Talán szólnom kellene a feleségének, és a szüleinek. Vagy... ?

Visszaültem a székbe, és vártam. Mást úgy se tehettem. Bámultam a semmibe. A percek óráknak tűntek, az órák napoknak, az egész egy örökké-valóságnak. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csak egy álom. Egy rossz álom, amiből nem sokára felébredek, és Martin is mellettem fog feküdni, nem a műtőasztalon. Ismét az ajtó éles nyikorgó hangjára lettem figyelmes. Hirtelen felpattantam a székből. Először a főorvos jött ki, majd megláttam Martint, ahogy két ápoló kitolja őt a műtőből. A szájából, és az orrából csövek lógtak ki. A két ápoló sietve tolta őt, a hordágyon a főorvos után. Nem akartam elhinni, amit látok, nem lehet hogy ez pont velünk történjen meg!Utánuk mentem, a "B" épületbe, ahol a másik műtétet végezték. Ismét hosszú várakozás következett, a kényelmetlen széken. Néhány perc múlva egy nővér jött felém.

- Jó estét kívánok, ön Martin úr felesége?
- Jó estét, nem, én csak a barátnője vagyok.
- Értem, és értesítette már Martin úr valamelyik hozzátartozóját?
- Nem. - mondtam, lehajtott fejjel. Megint iszonyatos hányinger kerített magába. Próbáltam visszatartani, de ismét nem sikerült, és sajnos már a legközelebbi mosdóig se volt időm kimenni, ezért a maradék gyomor tartalmam a csempére landolt.
- Kisasszony, jól van? - kérdezte a nővér.
- Jól, csak tudja, ideges vagyok kissé. - mondtam, és megtöröltem a szám szélét egy zsebkendőbe.
- Jöjjön velem, kérem, meg kell önt is vizsgálni, a biztonság kedvéért. Elviszem Ibolya doktornőhöz, nagyon kedves asszony! Utána, pedig szólok egy takarítónak. - mondta, és karomnál fogva felsegített a székből, majd elindultunk a hosszú folyosó végére, az ügyeletes orvosnőhöz. A legutolsó ajtó nyitva volt, mutatta a nővér, hogy ide bemegyünk.
Benn egy fehér köpenyes negyven év körüli asszony ült a számítógép előtt.
- Ibolya doktor nő, megvizsgálná a kisasszonyt, előbb elhányta magát a folyosón! - szólt neki a nővér.
- Természetesen! - felete a doktor nő lágy hangon.

A nővér kedvesen mosolygott rám, majd elkérte a TB-kártyám, és betáplálta az adataim a computerbe.
- Kérem, feküdjön fel, ide az ágyra. - mondta a doki nő.
Engedelmesen felfeküdtem, ő pedig felhúzta a pólóm, amin még Martin vére volt, majd megnyomkodta a hasam.
- Rendben, felülhet! Veszek vért öntől.
A nővérke egy szíjat csatolt a felkaromra, Ibolya doktornő pedig levette a vért, majd odaadta a kis tégelyt a nővérnek.
- Bella, kérem, vigye a laborba! - mondta a nővérnek, aki már vitte is.
Közben Martinra gondoltam. Vajon mi lehet most vele?
- Önök szenvedtek autóbalesetet? - kérdezte.
- Igen, mi. - feleltem.

- Hogy történt?
- Iszogattunk a bárban. Martint felhívta a felesége, hogy menjen haza, de Martin nemet mondott, veszekedni kezdtek a telefonba.
- Miért mondott nemet? - szakított félbe.
- Mert már ivott, nem akart vezetni, aztán felajánlottam, hogy majd vezetek én. Martin belegyezett, és már indultunk is el a bárból. Amikor kanyarodtam ki a főútra, figyelmetlen voltam, és jobb oldalról nem láttam, hogy jön egy autó - kitört belőlem a sírás - ... belénk jött ... és ... utána elhajtott ... kitört az ablak üvege ... és Martin lefejelte a műszerfalat ... aztán vérzett nagyon, és mondta, hogy nem érez semmit ... . aztán elájult, és én egyből ide jöttem ... - mondtam zokogva.
- És a rendőrséget nem értesítette?
- Nem, egyből idejöttünk. - feleltem, és letörölgettem a könnyeim.
- Az intézmény ezt köteles jelenteni a rendőrségnek. És Martin úr feleségét már értesítette?
- Nem.
- Miért nem? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Mert, akkor rájönne, hogy együtt voltunk. Megtudná, hogy nem csak a család barátja vagyok, hanem Martin szeretője is.
- Pedig értesíteni kell a feleséget! - mondta komolyan.

Nem feleltem semmit. Már mindegy volt, hogy kiderül, vagy sem, a lényeg, hogy Martin épüljön fel. Közben betoppant Bella nővér, egy lappal a kezében.
- Itt vannak az eredmények! - nyújtotta a lapot Ibolyának, közben rám kacsintott.
Ibolya doktornő komolyan nézegette a lapot.
- Terhesen nem lenne szabad iszogatnia! - mondta szigorúan.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül.
- Ön terhes! - jelentette ki Ibolya doktornő.
Összekeveredtek bennem az érzelmek; a bánat örömmel vegyült, az öröm pedig szégyennel.
Miután megvizsgáltak, ismét visszaültem a folyosóra. Kicsit elbóbiskoltam. Nem tudom mennyit aludhattam, a főorvos úr ébresztett fel.
- Hölgyem! Ébredjen!
- Elnézést, mi van Martinnal? - kiváncsiskodtam.
- Nos, Martin úr szíve megállt. Most a gép tartja életbe, de már nem lehet rajta segíteni. Amíg megérkezik a többi hozzátartozó, addig a gépen hagyjuk, utána a családtagok döntenek, hogy mi legyen.
- Értem. Bemehetek hozzá? - kérdeztem pityeregve.
- Természetesen.
Bementem Martinhoz. A műtőasztalon feküdt. Leültem mellé egy székre, s kezem a homlokára tettem.
Hangos zokogás tört ki belőlem.
- Szívem! Apa leszel! Nem halhatsz meg! Hallod?! Martinka is haza vár! Meg mindenki! Martin, Térj magadhoz! - szólongattam sírva, de hiába.
A gép csipogó hangját egyre ritkábban lehetett hallani. Még utoljára megfogtam Martin kezét, erősen szorítottam.
- Szeretlek Szívem!
Majd felálltam, és sírva távoztam a kórházból.

Azóta egy év telt el. Gyönyörű kislánynak adtam életet két hónappal ezelőtt. Barna haja van, mint Martinnak volt, s zöld szemei, mint nekem. Martin mindig mondogatta, ha egyszer lánya lesz, Annának fogják hívni. Nekem soha nem tetszett az Anna, túl egyszerűnek találtam, de Martin emlékére Anna lett a pici neve.