Egyéb történetek - 84.oldal

A fogalom esszenciája tulajdonképpen az asszociációkban rejlik. A dallamban is a számokról a matematikára asszociálunk, az írásjelekről az írásra, az oda nem illő betűkből pedig ki-ki másra és másra. Az improvizitizmus röviden nem más, mint a tudatos és rendezett olvasói káosz...

Szemeid, mint a lenyugvó nap, mesés és gyönyörű.
Ahogy nézlek, elfog az irigység, hadd kövessem én a gitár éneklő szavát, kezeidben hadd találjak én megnyugvást, szólaltass meg engem, a lelkem mélyén bujdosó vágyat, s szenvedélyt, melyek sietve rohannak hozzád vigaszért...

Olyan vagy, mint egy parazita, megfertőzöl, betegítesz, és ha már itt vagy, nincs ellenszer, mivel ki tudnálak irtani. Közben már nem is vagy itt már rég egy másik életet élsz, csak az árnyékod hagytad velem, ami legalább oly ocsmány, mint amilyen te magad vagy. Lehet, hogy már azt is elfelejtetted, ki vagyok én, viszont még mindig nem hevertem ki a veled való találkozást...

Hisz miért érzi úgy, hogy hiányozik valami? És legfőképpen, mi az, ami hiányzik? Miért elégedetlen? Szégyellte magát! Szégyellte, hisz mások pont az ő kapcsolatát irigyelték, mindenki ilyen boldogságra vágyott környezetében. Ilyen szerető, hűséges párra, aki csak a családjáért él, dolgozik reggeltől-estig, végkimerülésig...

Nagyon kedvelte őt. Tele volt vitalitással, ha beszélt, ha dolgozott, ha tanult, ha magyarázott, ha tréfálkozott. Nem tudta, honnan a sok energiája. Lehet, hogy a világűrből kapta, valamelyik csillag fénye pont az ő törékeny alakjában találkozott a belső kisugárzásával? Mindegy. Lényeg, hogy fáradhatatlan volt és mosolygós, még akkor is, mikor rosszul álltak a dolgok. Mert a dolgok cudar módon sokszor álltak rosszul...

Pontosan öt cső lógott ki-be belőlem, és saját magam nem találtam volna meg az ágyban, annyira kicsinek éreztem magam, amikor a fiaim is bejöttek hozzám az édesapjukkal.
Ha engem megkérdeznek, én nem engedtem volna meg, hogy még eljöjjenek.
Mikor beléptek a kórterembe és megláttak, mozdulni sem bírtak egy pillanatig a rémülettől. Tőlem ijedtek meg, a beteg anyukájuktól.
Annyira sajnáltam, annyira szerettem volna megnyugtatni őket...

Két fiú sétált komótosan kifelé a szakközépből. Bő farmert és pulóvert viseltek, egyiküknek tincsenként fel volt zselézve a haja és fülbevalót hordott, a másikon NY feliratú baseball sapka volt. Mindketten rapperek voltak.
- Aztán milyen nyelvet vettél fel az idén? - kérdezte a sapkás.
- Németet - felelte a másik.
- Pfff. Aztán miről fogsz beszélgetni egy köcsög némettel? Hitlerről? Vagy a Effenbergről? Vagy hogy milyen kurva gazdagok…?
- Hát ez mondjuk jogos -...

Gondolkoztam azon, mit felelnék, ha megkérdeznek arról szeretem-e a párom. Egy egyszerű eldöntendő kérdés, de mégis sokkalta több, minthogy igennel, vagy nemmel válaszoljunk rá. Arra jöttem rá, hogy bár a kérdés nekem szól, a választ nem nekem kell megadnom, hanem annak, akiről szól...

Lassan nyitottam ki a szemem. Tudtam, hogy már ébren vagyok, de mégis hagytam, hogy az éjjeli melegség átjárja testem-lelkem. Hangokat halottam, miket tudtam értelmezni, de nem kívántam velük ott és akkor foglalkozni. Magam mellett éreztem Őt. Éreztem, hogy dobog a szívem, mikor magamban nevét emlegetem. Jóleső érzést keltett bennem. Egy új, furcsa és szokatlan érzést...

- Egyszer volt, hol nem volt (igazából nem így történt. Ott voltam.), igaz ez még sose volt...
- De Nagyi! Nem így van!
- Akkor hogy?
- Hát úgy, hogy "mese, mese meskete..."
- Értem. Mese, mese meskete, mese, mese átka, megbánta a mátka...
- Nagyi!
- Mondjad, virágom.
- Nem vagyok a virágod! Fiú vagyok!
- Jól van, fiam, mi a baj a mesével?
- Nem vagyok a fiad. A nagymamám vagy és az unokád vagyok.
- Értem (lópikulát...