Ennyit rólad

Nem, nem gyűlöllek… egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy bármi érzést is kifacsarjak magamból a számodra. Nem gyűlöllek, de már szeretni se tudlak, mert nem érdemled meg. Soha nem is voltál méltó arra, hogy akár egyetlen percig is fordítsak arra időt, hogy te járj a fejemben, vagy hogy hallgassak rád, netán beszéljek veled. A legocsmányabb teremtmény vagy a Földön, akit valaha is láttam. Olyan vagy, mint egy parazita, megfertőzöl, betegítesz, és ha már itt vagy, nincs ellenszer, mivel ki tudnálak irtani. Közben már nem is vagy itt már rég egy másik életet élsz, csak az árnyékod hagytad velem, ami legalább oly ocsmány, mint amilyen te magad vagy. Lehet, hogy már azt is elfelejtetted, ki vagyok én, viszont még mindig nem hevertem ki a veled való találkozást.

A perc, amikor megismertelek, életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt. Mindenért csak téged hibáztatlak, ami eddig velem történt. Az elszalasztott lehetőségekért, az elkövetett hibáimért, a ki nem mondott szóért, a fájdalmas búcsúkért és a könnycseppek megannyi folyamáért egyaránt. Nem vagy te senki ezen a Földön, sehol sem vesznek semmibe, én mégis képtelen vagyok együttélni a hiányoddal, úgy ahogyan veled is képtelen lennék. A legtöbb fájdalmat te okoztad életemben, és ha volt valami, ami fájt és nem te okoztad, gondoskodtál róla, hogy ezerszer jobban fájjon, mint kellene. Nem tudok már a szemedbe nézni és nem is beszélek hozzád, hátha jobb lesz, hátha el tudok szakadni tőled és végre magam lehetek. De nem engedsz. Itt haldokolsz előttem, mégis kapaszkodsz belém, mert önző egy lény vagy és nem akarsz egyedül átmenni egy másik világba, mert… félsz. Hát félek én is, nem lehetek mindig én az erős és te csak az, aki annak mutatod magad. El foglak hagyni, igen jól látod. Ez itt már nem a te világod, hanem az enyém. Nincs többé hatalmad felettem, mert letéptem láncaim és neked már nincs időd összeforrasztani őket. Annyiszor árultál el, hogy mostmár én jövök, igen, ez a búcsú ideje, valaki jött érted úgyhogy menny el vele. Nem kellek már neked. Búcsúzom, ennyi. Ég veled.

Amikor utolsó szavaimat formálták ajkaim, már könnyeztem. Lehunytam szemem és összetörtem a tükröt, amivel szemben ültem. Már csak a lehullott szilánkok emlékeztetnek arra, hogy ki voltam régen…