Hétalvók kilengései

1.rész: Bevezetés

A vonat kerekeinek zakatolása bár monoton volt, mégsem ringatta őt álomba.
Ahogy kinézett a hajnali derengésben, egyre inkább megállapította, hogy semmi pénzért nem költözne erre a kietlen vidékre.
A színek elmaradoztak, a zöld elhalványult, az agyagos föld látványa lelombozta. Egyetlen dolog tartotta lázban, hogy viszontlátja.
Felidézte szemét, mosolyát, kicsi, veréb formájú alakját.
Nagyon kedvelte őt. Tele volt vitalitással, ha beszélt, ha dolgozott, ha tanult, ha magyarázott, ha tréfálkozott. Nem tudta, honnan a sok energiája. Lehet, hogy a világűrből kapta, valamelyik csillag fénye pont az ő törékeny alakjában találkozott a belső kisugárzásával? Mindegy. Lényeg, hogy fáradhatatlan volt és mosolygós, még akkor is, mikor rosszul álltak a dolgok. Mert a dolgok cudar módon sokszor álltak rosszul.

Szinte imádta és ez a felismerés egyre inkább tudatosulni kezdett benne.
Két napja volt ébren és mégsem érzett fáradtságot. Energia bomba lett belöle is. Pedig megesett, hogy egész vasárnap ki sem kelt az ágyból.
A pályaudvar sivárabb már nem is lehetett volna. Lógott az eső lába, de benne gyerekkori mondókákat kántáltak a belső hangok.
Majd népdalok és ismeretlen akkordok csendültek fel fülében és hirtelen erős vágyat érzett valami után. Szeretett volna visszavedleni kisdiákká. Korán elvesztette gyermeki naivságát. Lehet, hogy egyszer visszakapja. Még az is meglehet, hogy infantilissá válik egész életére. Valójában koravénné érlelte őt a sors, mikor tragikusan végződött egy újraélesztési kísérlet házuk folyosóján. Támasz lett és élmények nélküli zord világban kellett egyenesen állni a súlyok alatt és nem volt apelláta, vagy ahogy ő szokta mondani: nem volt kec- mec.


A városka dómjának tetején már sötét felhők gyülekeztek és félő volt, hogy a legmélyebbre ereszkedő egyszercsak beledől a toronyba és életével fizet kíváncsiságáért. Belecsodálkozott a látványba és furcsállani kezdte, hogy hasonlatai támadnak. Még meg is állt néhány percig és sajnálta, hogy nincs nála fényképezőgép. A felhő olyan volt, mint egy pufók ember arca, mikor a születésnapi gyertyát készül elfújni. Újra mondókák, kiszámolók és halandzsák rohanták meg a semmiből és mosolyt csaltak megtört férfias ábrázatára.
-Nem tudok nélküle élni- hasított bele a felismerés újabb támadása és megfacsarodott a szíve, mint a mosott ruha anyja kezében valaha.
A ház előtt megköszörülte torkát és beletúrt korán őszülő hajába. Nem volt csengő a kapun, nem is volt zárva, így simán belépett. Nem félt, hogy az elébe rohanó nagy házőrző esetleg cafatokra tépheti. Őt a kutyák soha nem bántották.
Bekopogtatott.
A nő mintha az ajtó mögött állt volna, egy szempillantás alatt ott termett. Asszonyosodni kezdett a teste, de a mosolya olyan kislányos volt, hogy teljesen kortalanná tette.
Meglepődött. Olyan hosszan ölelték meg egymást, mint még soha. Mintha szerették volna egymást megvédeni, megóvni valamitől, amit jövőnek hívnak és nem hoz örömöt és boldogságot.
Beinvitálta és tágra nyílt szemekkel várta a magyarázatot. Kereken egy évtized választotta el őket utolsó találkozásuk óta. A férfi jövetelenének oka ott lapult kabátzsebében :egy fénykép és két oldalnyi macska- kaparás volt balra döntött betűkkel.


A nő serénykedett. Teát töltött, szendvicseket varázsolt elő, mintegy a pongyolája ujjából és aprósüteményt szervírozott.
Szeme alatt sötét karikák árkolódtak, pont hetvenkét órája nem hunyta le a szemét. Valami lázban tartotta. Szinte ki sem jött a laborból három napon keresztül. Karnyújtásnyira volt egy felfedezéstől, márcsak két- három rövid lépés és a világraszóló felfedezést pár emberen elvégzett kísérlet követhet.

Az állatkísérletek biztatóak voltak. Maga sem értette, honnan jöttek a megoldások, amiken évekig csak araszolva dolgozott. Egyszercsak belehasítottak elméjébe a képletek, egyik a másik után. Kézen fogták egymást a betűk és a számok és eszterláncot alkotva szépen ráfeküdtek a papírra. Mint hű kutyák engedelmeskedtek, kéz alá dörgölőztek. Jól tudta, hogy álmatlansága az eufórikus hangulat eredménye, plusz régi barátja jövetetele még jobban felvillanyozta. Barátja, aki félreállt, mikor nem kellett volna és ő most más oldalán él.
Benne már rég elaludt az akkori szerelem lángja, de a szeretet és megbecsülés nagyon megmaradt. A tisztelet is kölcsönös volt. Egyikük élete sem volt könnyü, de idővel úgy- ahogy révbe értek.
A szorgalom ami kötelességtudattal párosult, valamint a velük született káprázatos memória learatta gyümölcsét. Adomány volt, amit lehetőségeik szerint kihasználtak. A kor nem kedvezett igazán az értelmiségiek kibontakozására, de bizonyos szempontból szerencsések voltak. Talán a szívósság, a felelősségérzet, ami nehéz gyerekkoruk következményeként beléjük ivódott, hozzájárult a sikerek eléréséhez.A siker, ami viszont ideig- óráig teszi az embert elégedetté. Mert a következő kihívás már ott kell, hogy dörömböljön az ajtón. Ha nem dörömböl, az unalom elfásít és kiégetté teszi a hozzájuk hasonlókat.

Kölcsönös volt az öröm is, hogy újra látják egymást. A férfi részéről még az újra- kezdés tétova gondolata is felvetődött. Bár tisztában volt, hogy hirtelen hevült érzelemnél nam találtak ki jobbat . A felmelegítés csak bizonyos étel-fajtáknál növeli a minőséget. A langyosság kizárja az igazi szerelem fellángolását. Talán ha akkor harcol egy kicsit, akkor most együtt kutatnának… A távolság miatt szinte fényévnyi távolságokra sodródtak egymástól. Mint két meteorkő- darab a világegyetemben.

A nő nem tudta mire vélni a hirtelen látogatás okát. Kérdőn nézett a kialvatlan borostás arcra, a nagy fekete szempárra, és a száj sarkában húzódó, mély szarkalábra.
- A férfiakat még a ránc is karakteressé teszi- gondolta- de nem ülepedett le soha ilyen gondolatoknál. Vannak emberek, akik egyáltalán nem szoktak külsőségeken lovagolni. Nem sajnálkoznak sokáig, ha esetleg szépség dolgában a természet nem bánt velük bőkezüen. Ők nem a tükör vizslatásában találják meg a mindennapok szépségét.
- Érdekes- gondolta- hogy az ilyesmi feltűnik neki.Talán az agy már máshogy dolgozik, ha nem relaxálódik napok óta.
Még az érzelmek is felturbózva kezdték őt megrohanni, az ő racionálisra berendezkedett világában. Az volt az érzése, hogy hamarosan elsírja magát, amiért annyi mindenről lemaradtak annak idején.

A férfi igyekezett akkurátusan elővenni a fényképet a zsebéből, uralkodni akart magán, izgalmán.Volt némi oka az izgalomra, az biztos.

A nő rosszat sejtve nézett rá, majd hosszasan bámulta a fényképet.Tanácstalanul nézett a férfira.
- Hova akarsz kilyukadni? - Ki ez a lány? - kérdezte türelmetlenül.
- Egy tanítványom. Nem látsz rajta semmi szokatlant? Nézd meg jobban!

Fürkészően nézett a képre, de még mindig nem tudta, mit kellene látnia. A képen egy tíz éves forma, feketehajú lány volt látható. Visszafogott illedelmes mosollyal nézett a lencsébe.
- Nem értem, mi van rajta különleges?
- Szerinted kire hasonlít?
- Hát nem is tudom, ha nagyon akarom, egy kicsit Audrey Hepburnre, mintha… talán a szeme, vagy az ártatlan arca.
- Egy kicsit igen, de szerintem meg rád. Képzeld el rövid hajjal! Teljesen te vagy..
- Talán… lehet… nem tudom…
- De ez még semmi, nézd ezt az írást - mondta a férfi egyre izgatottabban és előhúzott egy agyongyűrött füzetlapot a zsebéből… ugyanúgy balra dönti a betűket, mint te, ugyanúgy hurkolja az ipszilont, ugyanúgy rakja az ékezeteket.. a következő betűre hányja csak, nincs semmi precizitása. Pusztán körmöl, nehogy lemaradjon valamiről. Mintha lépést akarna tartani a gondolataival… Látod, mintha fújna szél a papírlapon…A java csak most jön, olvass bele, milyen komplex szöveg, mintha harmincéves írta volna!
- Mi ez voltaképpen?
- Egy fogalmazás, házi feladat, egy képzelt riport, de nagyon érdekes… egy genetikus nőről ír, aki komoly kísérleteket folytat…
- Igazán?
- Csak olvasd, a végén még van pár értelmetlen képlet, ami nekem teljesen bábeli.
A nő ezek után érdeklődve kezdte olvasni az írást. Homlokát ráncolta, többször csóválta a fejét, idegesen simította ki rakoncátlankodó tincseit a homlokából, míg szeme pásztázta a sorokat. A felénél járt, mikor hisztérikusan felkiáltott:
- Ezek az én szavaim, az én szavaimat használja.
Mikor a második oldal legalján tartott, kezében remegni kezdett a papír, arca elfehéredett, szeme kidülledt, ajkából kifutott a vér. Zavarában, idegességében leverte a csészét az asztalról, szemében páni félelemmel, eltorzult arccal meredt a férfira.
- Tudod mi ez a képlet? A kísérletem hiányzó része, itt van az egész levezetés, itt van...- sikította eszelősen és ájultan esett a padlóra.