A kórházban. (Nem halhatok meg. Még nem. Folytatása)

A műtét után másnap (vagy az nap? ki tudja?) nem volt kellemes az ébredés.
A hasamon – úgy éreztem – egy tank állt meg és valószínű, elromlott az önindítója, mert nem mozdult.
Folyamatosan arra ébredtem, hogy hánynom kell, és amikor végre majdnem elaludtam valaki mindig megkérdezte – hogy vagy? Hát hogy lennék? Pocsékul!
Ha tudtam volna beszélni, azt kérdeztem volna: - hoztál puskát? – s kértem volna, hogy lőjön már le valaki.
Persze nem szóltam, mert lehet a szám is összevarrták, de az biztos, hogy összegragadt.
Anyukám, folyton vizes ruhával törölgette, amitől meg majdnem megfulladtam.
Ha néha sikerült kinyitni a szemem, akkor a rémülettől gyorsan be is csuktam, mert azt hittem képzelődök. Mindig más és más emberek sírtak az ágyamnál.
Úristen – gondoltam – sirató asszonyok. Láttam már ilyet filmekben.
Aztán lassan rájöttem, hogy ők a rokonaim, barátaim, régi barátaim, ismerőseim, távoli ismerőseim, szomszédiam, távoli szomszédiam, és azok közeli-távoli rokonai, szomszédai, barátai, ismerősei – szóval szerintem az egész város beszaladt, hogy láthasson még egyszer élve.
Biztosan röplapokat szórtak szét a város felett – gondoltam – különben honnan tudná mindenki, hogy a kórházban tartom a szeánszot.

Pontosan öt cső lógott ki-be belőlem, és saját magam nem találtam volna meg az ágyban, annyira kicsinek éreztem magam, amikor a fiaim is bejöttek hozzám az édesapjukkal.
Ha engem megkérdeznek, én nem engedtem volna meg, hogy még eljöjjenek.
Mikor beléptek a kórterembe és megláttak, mozdulni sem bírtak egy pillanatig a rémülettől. Tőlem ijedtek meg, a beteg anyukájuktól.
Annyira sajnáltam, annyira szerettem volna megnyugtatni őket.
Erőt vettem magamon, de csak azt tudtam artikulátlan hangon nyöszörögni nekik – ne ijedjetek meg, nem vagyok olyan rosszul, mint ahogy kinézek. Ezt persze egyikőnk sem hitte el.
Valahogy így telt el az első nap. (Vagy második? Ki tudja)

Még vannak emlékképeim, hogy bejött az én kedves, ámbár kissé hűvös doki bácsim, és mondott valamit arról, hogy mi is történt pontosan a műtét során, majd megnyugtatott, hogy meg fogok gyógyulni.
A legközelebbi vizsgálat során, megnézhettem a hasamon a sebet. Majdnem felsikítottam, borzasztóan csúnya volt.
- Doktor úr! Hogy néz ki az én eddig hibátlan hasam – kérdeztem tőle?
- Ne aggódjon, ez majd sokat fog javulni – próbált megnyugtatni – még friss a seb.

Nem tudott megnyugtatni, mert azt már akkor láttam, hogy kiegyenesedni nem fog a vágás.
A metszés szegycsonttól a szeméremcsontig haladt, a köldököm kikerülésével, nem túl szabályos vonalban
Ezért aztán, mikor legközelebb jött megmondtam a doktor úrnak, hogy olvastam az újságban egy neki való tanfolyamot – szabás-varrást oktatnak.

Szerencsére nem sértődött meg. Egy idő után egész jól viselte a stílusom, és amikor az ideje engedte, sikerült hosszabban is beszélgetnünk. Nem csak a betegségemről, hanem arról, hogy mennyire kiszolgáltatottá válunk betegként és még egy olyan stramm csaj, mint én is, mennyire keresem az emberi törődést az orvostól, aki kezel.
Mondta, hogy érti, de ők orvosok, nem kerülhetnek közelebbi viszonyba minden beteggel.
Ez rendben is van – válaszoltam, de a beteg nem viszonyt keres, hanem egy picike kapcsot, egy pillantást, egy érintést, egy szót. Éreznie kell, hogy nincs magára hagyva.

Harmadnapra sétálni támad kedvem. Gondoltam, kimegyek a mosdóba. A nővérke, utánam szólt, hogy ne fáradjak, mert katéterem van.
- Ó, tényleg- válaszoltam, akkor szedjük ki.
- Azt nem lehet – mondta – mert a doktor úr nem engedte meg.
- Akkor kiszedem én, és már neki is láttam.
Amikor látta, hogy nem viccelek, megszabadított a katétertől és epésen hozzá tette – megnézem én azt a sétálgatást 21 varrattal.

Kemény voltam. Kb. 20 m, 30 perc alatt. Ájulással küszködve, végig mosolyogva a nővérkére. Mikor visszaértem, hangosan megjegyeztem – ez jólesett.
Mikor kiment a szobából, 3 óra eszméletvesztéses alvás következett.

A negyedik nap, a hasamból lógott egy cső, az infúziós állvány szerintem hozzám nőt, a hasamon zipzár volt és naponta többször injekciókkal bököttek, de mindent egybe véve, mégis csak egyre jobban éreztem magam.
Már csak az éhséggel kellett megküzdenem, meg a sok aggódó rokonnal, baráttal.
Fiam is megörült, mikor legközelebb megérkezett a zongora órája után. Annyira feldobta a javulásom, hogy kezdett feloldódni. Kipróbálta a mellettem lévő üres ágyat, majd közelebb jött hozzám, pontosabban bebújt az ágy alá. Tudtam, hogy arra kíváncsi, hogy mennyire jöhet közel, ezért mondtam neki, hogy feküdjön mellém. Bebújt a korházi ágyamba és ezzel kezdett visszatérni az én régi Andrisom.
Rögtön a fülembe súgta, hogy képzeljem el, az apa ma lekváros szalámis kenyeret pakolt nekik tízóraira. (Később meg is kértem a férjem, hogy inkább adjon pénzt a gyerekeknek kajára).
Megkérdezte, megnézheti-e mit hoztak nekem a látogatók, megeheti-e és ami marad csoki, azt hazaviheti-e, a Petinek?
Ja, és mit szólnék, ha én most adnék neki egy ezrest, és ő lefutna a McDonald’s-be és hozna magának egy Big Mac menüt.
Megtette, vagyis megette. Ott ette előttem a kis gonosz, aki már a negyedik napja egy falatot sem ettem.
Na igen, és mielőtt elment megkérdezte, hogy ugye azért megírom a házi dolgozatát magyarból? Az én sapkám, a címe és péntekre le kell adni – mondta, aztán boldogan elviharzott.
Ugye milyen okos gyerek, kérdeztem a szomszédos ágyakon fekvő néniket, kiknek nem csökkent az érdeklődésük irántam, mióta behoztak. (Tetszett nekik a kerti locsolóslagos sztori)

Az anyukám is mindennap eljött és mindennap megkérdezte, hogy sütve vagy rántva kérem a csirkét, és egy egészet hozzon, vagy elég egy fél? Hiába mondtam neki, hogy – anyuuuu nem ehetek semmit.

Az anyósom is meglátogatott egyszer. Még a legelején, amikor nagyon rosszul voltam. Azt mondta, hogy biztosan azért lyukadt ki a belem, mert sokat futok és löbög.

Nem válaszoltam, mert nem is tudtam volna, még nem tudtam beszélni az összeragadástól. Egyébként sem vitatkozom az anyósommal, semmi értelme, még a végén tovább marad.
Nem jött többet.
Jött viszont mindenki más. Hihetetlen, hogy mennyi látogatom volt. Néha arra gondoltam, hogy ki kell mennem, hogy beférjenek. Még a Bözsi nénje is eljött. Megállt az ajtóban és hangosan kiabálta a nevem. Harsogott a kórterem. Én meg jelentkeztem, mint az iskolában, hogy – itt vagyok Bözsi nénje, itt vagyok.

Na nem véletlenül tett ám így, ugyanis történt pár évvel ezelőtt, hogy megműtötték a térdem.
Elég kacifántos eset volt az is. Elkeseredett voltam, és a szobában is csak nagyon idős, nagyon beteg emberekkel voltam összezárva. Nem kívántam semmit és senkit. Ekkor jött Bözsi nénje. Az ajtótól a legmesszebbi ágyon feküdtem. Mikor megláttam bevillanni a karcsú 100 kg-os, ámbár nagyon kedves 70 éves Bözsi nénémet, csak arra tudtam gondolni – már csak ez hiányzott. Aztán vártam, hogy odaérjen és lecsapjon rám.
De hiába vártam, nem jött. Ennyire, azért nincs messze az ágy gondoltam. Félrefordítottam a fejem és látom ám, hogy Bözsi néni a mellettem lévő 74 éves Marika néni fölé hajol, és boldog mosollyal kiabál a fülébe. Szervusz, Anikó! Hogy vagy? – és már nyomja is cuppanós csókot a homlokára.
Gondoltam, nem kéne szólnom, végül is mindegy – de aztán halkan megjegyeztem.
Itt vagyok Bözsi néni, itt vagyok.

Mint említettem, gyorsan gyógyultam és egy hét múlva kiszedték a varratokat, hazaengedtek és el sem merem mondani, hogy rá egy hétre már dolgoztam.
Majdnem meghaltam és mégis azt kell mondanom, hogy egész jól éreztem magam a kórházban.

Mikor hazaengedtek, a doki bácsim elmondta, minden eredményem megjött és nem tudja, mitől alakulhatott ki ez a súlyos állapot.
Én tudom – mondtam is neki.
Testünket a lelkünk betegíti meg. Én is így jártam. Ezért mondom mindenkinek, ha
bántanak, ne hagyd magad. Ezt az „Okos enged szamár, szenved” szöveget a gyávák találták ki.

Talán egyszer majd erről is tudok mesélni..