Gondolatok

Gyönyörű, sétára csábító őszi nap volt. A nő mélázva indult el, hívta a természet. Na, nem úgy! :) Elindult hát, nyakába vette a bűzös várost, átbuszozott a már jól megszokott, de el soha nem fogadott dugókon, és csak akkor érezte, milyen jól tette, hogy így döntött, mikor odaért. Pont erre vágyott. Csodálatos színekben pompázó fák, kellemes, már-már idegesítő csend vette körül. Tovább baktatott. Itt-ott meg-megállt, nézte a csókolózó szerelmespárokat, fiatalokat, idősöket egyaránt. Szépek, boldogok! Ez jutott róluk eszébe, miközben saját párjára gondolt, aki valahol messze tőle, a város másik végében dolgozik. Irigyelte a párokat, de cseppet sem az érzéseiket, inkább csak az időt, amit együtt tölthetnek, így meghitten.

Arra gondolt, bár megtehetnék ők is. Néha! De tudta, sokat vár. Hisz az ő élete boldog, kiegyensúlyozott, mindene megvan, amiről – sajnos - sokan csak a mesékből hallanak. Tudta, hogy szerencsés. Oly ritka manapság 16 év kapcsolat után, hogy ilyen tiszta, őszinte szerelemmel szeresse két ember egymást, mint ahogy ők. Két gyönyörű gyermekkel büszkélkedhetnek, és bár vannak gondjaik, parázs vitáik, ők mindig felülkerekednek rajtuk.
Így elmélkedett, miközben fájón tört rá a magány. És a lelkiismeret furdalás.

Hisz miért érzi úgy, hogy hiányozik valami? És legfőképpen, mi az, ami hiányzik? Miért elégedetlen? Szégyellte magát! Szégyellte, hisz mások pont az ő kapcsolatát irigyelték, mindenki ilyen boldogságra vágyott környezetében. Ilyen szerető, hűséges párra, aki csak a családjáért él, dolgozik reggeltől-estig, végkimerülésig. Aki hazaérve fáradtan, de mosollyal arcán, csókkal köszönti kedvesét, gyermekeit. Aki ennyi év után is őrült vágyat érez, ha ránéz szerelmére, és aki ugyanolyan szenvedéllyel képes szeretni őt minden nap. Akivel még mindig élmény a beszélgetés, aki még mindig meg tudja nevettetni, aki még mindig tud újat mutatni.

Akkor miért?
Hiszen szereti a férfit, tiszta szívből. Élvez minden együtt töltött percet vele és gyermekeivel. Örömmel tölti el, ha gondoskodhat róluk, még ha olykor neheztel is picit az ugráltatások miatt, ez az élete. E nélkül elveszne.
Mégis az érzés, hogy valami hiányzik, nem hagyja nyugodni.
Befészkelte magát az elméjébe.
Nézte a tóban úszkáló kacsákat, és irigyelte őket. Milyen sokan vannak, milyen gondtalanok, mennyire könnyű az ő életük.
Mosolyogva nézte az egyik kacsa-családot, amint édesen totyogtak a tó partján, csipegetve a kenyérmorzsákat. Hosszan nézte őket, míg el nem tűntek a szeme elöl. Ekkor ő is feltápászkodott, kicsit kinyújtózta elgémberedett izmait, most jött rá, milyen régóta ül is ott.
Indulnia kell. Kissé szomorúan, az egyhangú hétköznapok súlya alatt indult hazafelé, mikor meghallotta.

Fülsüketítő volt a hang, mely felébresztette a még mindig elmélkedő nőt gondolataiból. Sietve indult a hang irányába, és mikor odaért, döbbenten nézte a kacsát az úttesten. Élettelen teste mellett hangos hápogással siratta őt kedvese és 5 pici gyermeke.
Ekkor döbbent rá mekkora ostoba is ő!
Könnyes szemmel, de szívében mérhetetlen szerelemmel és boldogsággal indult el oda, ahol a lelkében dúló háborúra gyógyírt találhat!
HAZA A CSALÁDJÁHOZ!