Egyéb történetek - 63.oldal

Elgondolkozott-e azon valaha is, hogy miért ülünk a buszon az ablak mellé, vagy hogy miért kapaszkodunk a korlátba, miért nézünk hátra, amikor tudjuk jól, hogy senki sincsen mögöttünk? Minden eszköz, mely tudatos, vagy automatikus mind egy cél szolgál, a biztonságot. De mi a biztonság valójában. Ha kérdezném Önt, hogyan fogalmazná meg?

Aztán lassan hetente változtak a fiúk, volt, akit megutáltam, volt, aki újra palettára került. Egy idő után aztán ezt is meg lehet unni. Az adott srác nem tudott rólam semmit, és egy idő után meguntam. Végül is annyira elegem lett ebből, hogy nem is foglalkoztam vele többet, és a tanulásra koncentráltam. Amikor nyitott szemmel jártam, már észre kellett vennem, amit nem akartam észrevenni. Például, hogy egyes kedvencek született ősbunkók, ez végleg elvette a kedvem a nézelődéstől. Ezek...

Odasétálok a kocsihoz, és a csomagtartóból kiveszem a nejlont, amibe a testét fogom csavarni. Figyelek rá, hogy ne legyek véres, de ez szerintem ilyenkor elkerülhetetlen. Mikor berakom a testet a csomagtartóba, és rázárom az ajtót, nagyot sóhajtok, a nyári szellő kellemesen lehűt, mintha a természet is azt mondaná szép munka volt, itt az ideje, hogy megpihenj kicsit. A véres felső bedobom a teherautóba, és becsapom az ajtaját, a kést pedig egy farönkbe állítom...

Nahát… Te olyan szépen mosolyogsz. Ráadásul rám. De nem is szépen, hanem inkább kajánul. Nem igaz? Csalogatsz, úgy érzem. Vajon oda merjek menni? Biztos? Hát jó. Még így húsz centiről is kaján a mosolyod. Komolyan! Na de jól érzed a ritmust! Hidd már el nekem, ha mondom! Egyébként hogy hívnak? Szép név…

Sándor visszatért 2009-be, de attól még, hogy negyedszázaddal korábban sikerült homokossá tenni egy fiatal vasutast, nem lett a világ sem édenkert, sem kiégett atomtemető. Ugyanolyan szar és szürke maradt minden, rohanó seggű emberekkel és felháborítóan magas szennyezőanyag-kibocsátással. Sándor ezen még nem lepődött volna meg, de azon igen, hogy ugyanabba a vasúti kocsi tért vissza (igaz, nem a klotyóba, hanem bepréselve az egyik ülés feletti csomagtartóba). Legfőképpen azonban az döbbentette...

A világ folyékony.
Csontváry Marika erre akkor jött rá, amikor szervezetében hatni kezdett az a magát csiperkének álcázó bolondgomba, amelyet a kaland kezdetén az arcába tömött. A gomba gonosz, de tréfás kedvű toxinjai máris kapcsolatba léptek a nő gerincrostjaival, és hozzákezdtek képzeletvilágának drasztikus átalakításához...

- Jó napot kívánunk kedves utasainknak ezen a szép, meleg napon! Reméljük, jól utaztak, és reméljük, legközelebb is a mi viszonylatainkat választják. Őő... reméljük megfelelően oldott hangulatba kerültek ahhoz, hogy stresszmentesen betérjenek állomásunk üzleteibe vásárolgatni egy keveset... őőő... ezek az üzletek még nem épültek meg, de természetesen azon cégek birtokában vannak, akik a mi Támogatóink... a szponzoraink...őőő...olyan vállalatok, akikből még nem halt ki a társadalom iránti...

Marika felállt, és kicsit arrébb ballagott. Itt már sűrű fenyves kezdődött. A nő fintorgott, és a fenekéhez nyúlt, hogy kiráncigálja onnan a bugyiját. Reggel kakált, és nem törölte ki rendesen. Büdösnek és kissé igénytelennek érezte magát.
Délután négy óra volt. Nyár és napfény terült szét a tájon.
Egy pillangó röpte villant az üres égen át.
A rét felől egy alak közeledett. Sándor volt az, a nyúlőr. Két megnyúzott nyufit cipelt izmos vállain. Odament Marikához,...

Ahogy az ajtón benéztem, két harminc körüli férfit láttam, meg a feleségemet az ágyán, rongybabaként elterülve, meztelen. A ruhái szanaszét szórva a padlón, és látszott rajtuk, hogy nem levették, hanem letépték róla, mert többségükben szakadtak voltak. Az egyik férfi letolt nadrággal állt az ágy mellett, és a feleségem altestébe gyömöszölte magát durván, miközben a csípőjénél megmarkolva próbálta a magatehetetlen testet megtartani...

Pedig kedves mindenki, igenis mindenkinek van szerepe egy modern társadalomban. Már születésünk is egy társadalmi normát von maga után. Senkit nem érdekel, hogy valamit miért teszünk, vagy nem teszünk, Ők úgy fognak velünk bánni, ahogy az Ők jónak látják, mert nem tudjuk számukra érthetően kifejezni magunkat...