Sínek mentén V - A vég elviselhetetlen édessége

15

Az időutazás - és főleg az események láncolatába történő durva beavatkozás - elképesztő és rém kockázatos dolog, és meglepő eredményekkel járhat. Hogy a világ mégsem írja percenként felül magát, annak egyetlen oka a karma önszabályozó képességében rejlik. Egy pillangó szárnyának rezdülése is elhozhatja ugyan a világ végét, de ez éppen olyan elméleti lehetőség, mint vasalódeszkán körbeszörfözni egy fekete lyukat. Csakhogy, amikor a sors fonata felfeslik, keletkeznek azért olyan fekélyek, amelyek eléktelenítik az úgynevezett normalitás testét. Ilyenek fekélyek például a csiperkének mutatkozó galócák, muffinízű vakondok vagy bizonyos mutánsok, nem beszélve az olyan kategórián kívül eső agymenésekről, mint teszem azt Negroguy. A karmának azonban rendszerint megvan a maga gyógyszere ezen tünetek ellen, s nem is létezhetnek sokáig.

Sándor visszatért 2009-be, de attól még, hogy negyedszázaddal korábban sikerült homokossá tenni egy fiatal vasutast, nem lett a világ sem édenkert, sem kiégett atomtemető. Ugyanolyan szar és szürke maradt minden, rohanó seggű emberekkel és felháborítóan magas szennyezőanyag-kibocsátással. Sándor ezen még nem lepődött volna meg, de azon igen, hogy ugyanabba a vasúti kocsi tért vissza (igaz, nem a klotyóba, hanem bepréselve az egyik ülés feletti csomagtartóba). Legfőképpen azonban az döbbentette meg, hogy a többiek is ott voltak: a Kamillával pettingelő Krisz, és Marika is.
Csontváry Marika, a pizzaképű förmedvény.
Aki azonban nem volt többé förmedvény.
Gyönyörű nő lett belőle.
Amikor a többiek észrevették, Sándor csak ennyit tudott kinyögni:
- Visszajöttem - Azzal lemászott a csomagtartóról, amely szűk volt, és szörnyen kényelmetlen.

Krisz kihúzta a kezét Kamilla bugyijából, mint aki most döbben rá, hogy nincsenek egyedül. A lány vörös arccal nézett Sándorra, majd Marikára. A szemében üresség és értetlenség ült, a fiújáéban úgyszintén. Sándor rájött, hogy kettejük számára ők idegenek többé. Sosem találkoztak egymással, és nem értik, mit keresnek itt. Egymást azonban ismerik: s már ez is felér egy kisebb csodával.
A legelképesztőbb azonban az, hogy ő viszont Marikát ismeri, és Marika is őt. A nő szeme barnán csillog, és feszül valami közöttük. Valami nagy, valami végletes. Valami szép.
Ránézett Marika kezére. Egy gyűrű volt az ujján.
Kényszerítette magát, hogy lenézzen a sajátjára. Azon is ott volt a gyűrű.
Egyforma gyűrűk voltak.
- Jónapot - motyogta Krisz.
- Csókolom - dadogta Kamilla, és megigazította a szoknyáját. Felállt, karon fogta a barátját, és lesütött szemekkel a kivonszolta a vagonból.
- Viszlát - köszönt vissza Krisz, és legközelebb Sándor a vagon ablaka alatt látta viszont, amint a magasra nőtt gyomok között szinte futva eltűnik a lánnyal.
A kocsi állt, nem mozgott: rozsdás, ócska roncs volt, amelyet körbenőtt az erdő, és belepett a por. A 1313-as itt elérte útja végét.
Sándor Marikára nézett, akinek arca makulátlan volt, alakja sudár, és szeme akár Bara Margité.
- Szia - mondta a nő gyengéd hangon, és odalépett hozzá.
- Szia - Sándor megfogta a kezét, ajkához emelte, és megcsókolta. Aztán összeölelkeztek, és a férfi simogatni kezdte a nő haját. Mindketten remegtek kissé, és érezték, keresztülmentek valamin, amit még maguknak sem tudtak pontosan megfogalmazni. Egyelőre legalábbis.
Marika felnézett rá.
- Ideje indulnunk. Rebeka egyedül van otthon.
Rebeka? Sándor agyában egy pillanatra üresség támadt, aztán már tudta. A lánya. Igen, van egy lánya, úgy tízéves lehet, de az arcát még nem tudta felidézni. Úgy gondolta, némi időbe telik, mire az új sorsvonala felülírja a régit. Ha nem bolondul bele, talán még jól is kijöhet a dologból.
Gyengéden megcsókolta az asszonyt, és csak annyit súgott a fülébe:
- Menjünk.

Leszálltak a kocsiról, és elsétáltak a rozsdás kitérővágány mentén, amin a 1313-as romladozott elhagyatva. Hamarosan kiértek a szúrós bokrok és szederindák közül, és ekkor Sándor meglátta az állomás épületét. Ledermedt, és erőt vett rajta a rettegés.
Szinte látta a fekete, alaktalan borzadályt, amint suhan felé a síneken, és Antilee-t, amint kegyetlen, merev arcával megkéri őket, szálljanak csak vissza a vonatra, amely azonnal indul...
Aztán a pillanat elmúlt, és Sándor látta, ez az állomás nem teljesen az az állomás.
Omladozó falakat látott. Beszakadt tetőt. A homlokzaton túl üres szobákat, melyek már csak a denevéreknek adnak szállást. Az M44-es, amelyen az ormányorrú rémséget látták, most oldalára dőlve pihent a gazban.
Itt már senki nem kezel jegyet, gondolta Sándor. Nem harsog a hangosbemondó fantomhangja, nincsenek újságárusok, s a peronon nem várja senki szerelmesét. Ide már nem érkezik senki, és nem is fut ki innét. A sínek itt örökre véget értek.
És ami a legfontosabb, itt már őrült állomásfőnökök, mutáns vasutasok és egyéb gusztustalan lények sincsenek.
Átsétáltak a romos állomáson, s rátértek arra a keskeny csapásra, amit a Szüzek Ösvényének neveznek. Sándor közben összeszedte a bátorságát, és megkérdezte az asszonytól:
- Régen hallottam, a bátyádról. Mi van vele?
Arra számított, Marika majd megáll, úgy néz rá, mint egy idiótára, és valami ilyesmit mondd:
Jó vicc Sanyi. Öt éve halt meg. Ott voltunk a temetésen, mit szórakozol?
Ehelyett Marika csak ennyit felelt:
- Fogalmam sincs, gondolom valamelyik kurvájánál, vagy a csöviszállón. Azt se bánom, ha az életben nem látom többé.
- Miért utálod őt ennyire?
- Hát, világéletében egy paraszt volt. Ráadásul régen, amikor tizenéves voltam, részegen majdnem rám borított egy serpenyőnyi forró zsírt.
Sándor hallgatott egy másodpercig, majd megkérdezte:
- Majdnem?
- Igen. Az utolsó pillanatban sikerült elhajolnom előle. Az a szemét meg azt mondja utána: - Jaj, mit aggódsz, nem lett volna tőle rusnyább a képed, mint amilyen ronda már amúgy is.
- Hát ez tényleg szemétség.
- Igen. Még azt sem zárnám ki, hogy nem szándékosan csinálta. Ha így volt, nem teljesült a vágya, hogy az égési osztályon kössek ki. Igaz, nem sok híja volt, hogy tönkretegye az életemet. Furcsa, milyen apró dolgok befolyásolják néha a sorsunkat, ugye?
- Igen - felelte Sándor elgondolkodva. - Igen, nagyon furcsa.
Sétáltak az erdőben, közben leszállt az alkonyat. A szürkületben feltünedeztek az első szentjánosbogarak, ciripeltek a tücskök. Az erdő sóhajtozva árasztotta a nyár édes illatát.
Marika, akiről Sándor már tudta, hogy tizenkét éve boldog felesége, vidáman csicsergett egész úton, és a férfi tudta, hogy hamarosan hazaérnek.
Haza.
Azt még nem tudta, milyen ez az otthon, mint ahogyan azt sem, hogy milyen világ várja azon túl. Nagy változások aligha vannak, de őt a kicsik iránt is furdalta a kíváncsiság. Állnak-e még vajon a WTC tornyai? Mennyit kérnek a benzinért? És vajon ebben a jelenben is egy idegroggyant, konfabulációval küszködő seggfej az ország miniszterelnöke?

Ám ezeknél a kérdéseknél is jobban foglalkoztatta őt az, vajon mit csinálhat most a lánya. Vajon házi feladatát elkészítve, megvacsorázva, megfürödve lepihent-e már keskeny lányágyában? Elszenderedett-e már a nyitott ablakán beáradó mézédes illatokra, tücsökciripelésre?
Ha mindezen túl van, ott jár-e az álmok mezején, ahol Thomas, a gőzmozdony robog levitézlett dízelszörnyek helyett? Ha olyan utakat ró, ahol udvarias kalauzok segítik, hogy el ne tévedjen a veszélyes világban, ahelyett, hogy rémségek üldöznék, minden rendben van.
S ha feleségével eljutnak a hálószobáig, még nagyobb rendben lesz minden.
A nyúlőr - aki ebben az életben irodalomtanár - kiért a falucska egyik utcájára a feleségével, és elindult otthona felé. Az erdő hajladozó árnyai összeborultak mögöttük a Szüzek Ösvénye fölött.