Egyéb történetek - 28.oldal

összetörök ebben a jégveremben. roppannak a csontjaim. a hús lerohad. rágnak a bogarak. miért hiányzol ennyire? jég. jeges. hosszú kínos csend. sokáig csak csend. nem tudok megolvadni. nem tudok kitörni. szakítsd át a gátakat. törd át a falakat. nekem kéne. keresztre feszítve csorog lefelé...

Napos tengerparton vagyok, lágyan csapkodó hullámoktól kapom a hűs simogatást, de nem egyedül, van még ott valaki. Régen halott lány ül mellettem. Tudom, hogy csak emlék, mégis valóságosnak tetszik, azzal a meztelen, napbarnított testével, ahogy finom ívű szájával rám nevet, és haja szeszélyesen libben a szélben. Hullámos tincsei a vállán játszanak, majd a mellei között húzódó völgyhöz kóborolnak, ahol a víz tükörképe táncol.

A történetem, egy elképzelt világvégéről szól, konkrét katasztrófa megnevezése nélkül. Verses formába öntve.
--Sosem tudhatod mikor és miért ragad el a a csend és a sötétség.--

"Félek, hogy meglát engem is, pedig semmit sem tettem magam ellen!"

A szépséges Bajkál, a mély, kékszemü vizitündér, aki a heves Angarát szülte egy cseppet sem lepődött meg jöttömön. Már találkozott velem, de most tudomást sem vett rólam. Emberfiait küldte mesés történeteikbe öltöztetve.
Az írás saját, és barátom életének valóságos történetén alapul.

A szépséges Bajkál, a mély, kékszemü vizitündér, aki a heves Angarát szülte egy cseppet sem lepődött meg jöttömön. Már találkozott velem, de most tudomást sem vett rólam. Emberfiait küldte mesés történeteikbe öltöztetve.
Az írás saját, és barátom életének valóságos történetén alapul.

Minden napom harc önmagammal. Ezer sebbôl vérzem ezer árulás után láthatatlan, örökké. Néha nehéz. Néha sírnék, de gyermek- lelkem gúnyosan nevet. Azt suttogja, nem érdemlik könnyeim. Sosem érdemelték. Sok minden fog kísérteni. Néha elfogadom, néha a haragtól megkeseredik a lelkem. De nem hagyom. Ennél jobb embernek kell lennem.

Pedig a Miska szelíd állat bika létire, de mán eztet a csúfságot mégse tűrte, hanem hátrarúgott néki, oszt a Mehemed pajtás mög ettű igen szép gurulással bébucskázott a zárokba, oszt onnétrú nyivákút kifelé mint a macskakölök a zannya után.
No, mondom magamba, ha ilyen hangerőve jajgacc, akkó nagy bajod niccsen, elpockorászhacc még ottan ekkicsit magadba, meer én mán addigra férepiszkágattam azt a fehér selyembugyit a Barbika kisasszonka kerekségirű, lenyomtam a fűre, oszt,...teccikértenyi?...

– Fiam, fel kell nőnöd a feladat nagyságához. Szeretném és egyben végakaratom is, hogy nagyapád, és apád örökébe lépj. Tudd meg hát, hogy nincs szégyenkezni valód - édesanyád polgári származása miatt. Az édesapád egy hatalmas ország abszolút uralkodója. Ez a lényeg. Én is szégyenkezve húztam volna be fülemet, farkamat, amikor tizenöt évesen a nép kikiáltott királynak? Engemet, egy parvenünek a fiát. Mert nagyapád, a dicsőséges Hunyadi János, Zsigmond király fattya volt, amint te is az...

Néha elképzelem, hogy kilépek testemből kicsit megpihenni. Távolról figyelni. Mérlegelni. Nem lélegezni. Bolyongni fájdalom és félelem nélkül. Szív nélkül. Üresen, áttetszőn.