Múló érzés

Napos tengerparton vagyok, lágyan csapkodó hullámoktól kapom a hűs simogatást, de nem egyedül, van még ott valaki. Régen halott lány ül mellettem. Tudom, hogy csak emlék, mégis valóságosnak tetszik, azzal a meztelen, napbarnított testével, ahogy finom ívű szájával rám nevet, és haja szeszélyesen libben a szélben. Hullámos tincsei a vállán játszanak, majd a mellei között húzódó völgyhöz kóborolnak, ahol a víz tükörképe táncol. Én csak figyelem őt. Nézem, ahogy hasára nedves homokszemek tapadnak, lábán vízcseppek csillognak, köldöke magasságában mély hasadékkal elválasztott dombokba sűrűsödik bőre. Közben végig csacsog nekem.
Látom, nevető szemei alatt mozgó ajkait, de nem hallom, mit mond. Szél rezgeti karján a piheszőröket, én mégsem érzem a fuvallatot. Az egész teste elevenen él, míg én halottnak érzem magam. Mozdulataira megrázkódik keble, az árnyékok komótosan mozognak alatta, én azonban nem tudom felé nyújtani a kezemet. Pedig minden vágyam az, hogy learassam érett gyümölcseit, elmerüljek víztől síkos bőrének forróságában. De már késő. Nyögve próbálok közeledni felé, ám testem olyan, mintha fagy dermesztette volna le. Egy rezzenésnyit sem mozdulhatok, és a lány nemhogy közeledne, távolodik tőlem.
Arca haragossá válik. Sír és kezeivel csapkod. Könnyei összefolynak a tenger hullámaival, amelyek még mindig ringatnak, s miközben homályba vesző tekintete szemrehányóan villog, eszembe juttatja, milyen nehéz volt. Hiszen jól éreztem magam vele, mégis el kellett hagynom ezt a lányt, mert lelkem új áldozatot áhított.
Éget az elkeseredés, lobogó lángként élem meg. Úgy hasít belém, mint egy késszúrás. Forrongó őrület közelít, kesernyés fény szakad rám a panaszos szél üvöltésében, s hervadó alkony ragadja el az édes lányt, akinek alakját felhőkezek gomolygó füstje emészti el, semmit sem hagyva barnaságából, engem pedig annyira éget a láng, hogy végül be kell hunynom a szemem, nehogy találkoznom kelljen a múlt kínzó árnyaival…