Lélektükör

Eleinte csak elfordult a közelében lévő tárgyaktól, amikről azt gondolta, hogy minden mozgását figyelik. Kissé paranoiás volt, később ez már betegséggé vált. Már a fényképeket kezdte letakarni, a telefonját. Félt, hogy valaki folyamatosan figyeli őt. Már nem érezte magát biztonságban sehol. Egyszerűen úgy érezte, hogy ebbe már bele fog őrülni. Az utcán is csak ez járt az eszében, és közben észre sem vette a körülötte lévő világot. Mindez azért következett be, mert lehetetlen dolgokról képzelgett folyamatosan. Az utcán járkálva néha hangokat adott ki, és ezért az emberek megbámulták őt. És ő nem akart magának nagy feltűnést. És azóta már a szemét képes lehunyni. Aztán találkozott valakivel, akibe beleszeretett. Vele jól érezte magát, és elfelejtette rémületes félelmeit néhány napra. De a másik fél nem tekintette őt annyira szimpatikusnak. Amikor ő ezt belátta, már kezdett beleőrülni.
Ezek után hazament, hogy véget vessen életének, ám ekkor egy érdekes dolgot vélt felfedezni a szobájában. Oda ment, hogy közelebbről megnézze, és ott állt egy ünnepi ruhában ő, a tükör előtt. És végül a kritikus állapotában ezt a következtetést vonta le:
- Én vagyok az, aki saját magam figyelem. Nem vagyok biztonságban, amíg élek.
Ekkor felcsengettek hozzá. A barátai jöttek át hozzá, hogy felköszöntsék őt szülinapján. Ez persze teljesen természetes volt, mégis úgy érezte, hogy vannak, akik törődnek vele. Többet járt el szórakozni, és élte az életét. Valamint kigyógyult a paranoiájából is. Már nem félt... önmagától.