Láthatatlan sebek

..Család..
Neked mi jut eszedbe, ha meghallod ezt a szót?
Remélem nem az, ami nekem..
Árulás. Újra és újra.
A múltamból felvillanó képek ma is fájdalommal töltenek el, az idô semmit sem szépített rajtuk. Lelkem gyermek- arcán könnyek ragyognak. Ezer láthatatlan sebbôl vérzem megállíthatatlanul, örökké. Akiknek védeni és óvni kellett volna csak gyûlöletüket adták útravalónak lassan ható mérgével itatva ártatlan szívemet. Minden napom újabb küzdelem, önmagammal- még egy levegôvételért. Bensômet olyan mély, szüntelen harag emészti, szinte fojtogat. Néha félek mi lesz, ha egyszer vulkánként tör elô belôlem. Mindent és mindenkit elpusztít, ami útjába mer állni.
Bosszúra éhezem. Nap, mint nap büntették veréssel a testem, szóval próbálták betörni lázadó lelkem. Elhitették velem, hogy mindezt megérdemlem, mert megszülettem, de néha egy hang azt súgta, ez nem lehet igaz, mert létezésünk önmagában véve ajándék.
Sokszor meg akartam halni. Néha azt képzeltem láthatatlanná tudok válni. Ültem a sötétben és szinte éreztem, hogy fakulok, hogy nem marad belôlem más, csak áttetszô árny.. Jó volt „semminek” lenni. Mert ha semmi is voltam, magam döntöttem szellem létemrôl. Bezárkóztam lényem legmélyébe, ahol nem bánthatott senki. Eltemettem a sok fájdalmat, megaláztatást, de néha mikor nem várom, az emlékek maguk alá temetnek. Fuldoklom.
Levegô után kapkodom. Újra gyerek leszek és átélem a földi poklot. Nem hallja senki, hogy imádkozom a szabadulásért.
Senki sem ment meg..
Azt mondják, a test sebei elmúlnak, ami a lelkünkön keletkezik, az sosem. Szerintem mind megmaradnak. Én érzem ôket. Várhatunk a csodára, ameddig akarunk, de a csoda sosem következik be. Álmodozhatunk megmentôrôl, de magunkat kell megmenteni..
Néha csodálkozom, újabb csalódások után- honnan van erôm talpra állni mégis. Valami ôrült belsô kényszer hajt elôre, egy eszelôs hang, hogy sosem adhatom meg az örömöt az ellenségeimnek, elbukni lássanak. Hogy az ellenség szó a család szinonimája a szótáramban?.. Fáj, mert nem szabadna így lennie. Mégsem ez a legszomorúbb az egészben. Éveken keresztül mentegettem ôket, próbáltam kifogásokat keresni, elfogadni azt, amit lehetetlen. Szívembe zártam ôket, mert nem volt másom, amibe kapaszkodhatnék. Azt hittem, hogy a szeretetem képes megváltoztatni ôket. De gyûlöletük, amivel utamra engedtek- befejezte a pusztítását bennem. Hideg és kemény lettem. A kislány, aki szerette apját, aki takargatta a kék-zöld foltokat és a könnyeket- meghalt. A testvér, aki hazudott a testvéréért és magára vállalt mindent, csak ne rajta csattanjon a szíj- ezer árulás után végre elfogadta, a szeretet nem kölcsönös. Sosem volt az..
Amikor a kisfiam szemébe nézek, olyan leírhatatlan érzések kavarognak bennem. Ô az, aki egyben tart, aki miatt ezerszer megjárnék bármilyen poklot, a sajátomat is újra és újra, ha garantálhatnám vele- nem éri semmi baj. Érte megtenném a lehetetlent is. Azóta nem értem, azóta gyûlik a haragom, ami minden nappal erôsebb és gyilkolni kész. Hogy lehet megütni egy gyereket, megerôszakolni ártatlan lelkét és megölni önmagába és a világba vetett ösztönös hitét?! Hogy lehet minderre magyarázatot találni? Olyan kérdés ez, amire sosem lesz válaszom. Olyan válasz, amit ma, anyaként el tudnék fogadni..
Minden napom harc önmagammal. Ezer sebbôl vérzem ezer árulás után láthatatlan, örökké. Néha nehéz. Néha sírnék, de gyermek- lelkem gúnyosan nevet. Azt suttogja, nem érdemlik könnyeim. Sosem érdemelték. Sok minden fog kísérteni. Néha elfogadom, néha a haragtól megkeseredik a lelkem. De nem hagyom. Ennél jobb embernek kell lennem.
Nem választhattam meg, hogy hová születtem, de az utat és a barátokat, akik végig kísérnek rajta igen. Olykor fájdalmas és bosszúra éhezem a rengeteg sérelemért és megaláztatásért, de ha a kisfiamra nézek- a háborgás csillapul, mert hiába lennék én, ha ô nem volna. Ô a mindenem. Ô az, akiért érdemes volt megszületnem. Akiért elhiszem, hogy a felhôk mögött is süt a nap- örökké. Akkor is, ha nem igaz.