Amikor megszűnik minden

Láttam a valóságot, de nem tudtam elhinni.
Néztem az égbe, de nem láttam a fényt.
Féltem, de felfoghatatlan volt, ami történik.
A fejemet lehajtottam, a szememet becsuktam.
A fogaimat összeszorítottam, majd vártam.
Vártam arra a pillanatra, amikor mindennek vége.
Kiabálni felesleges volt, de a hangom is elakadt a vérszínezte eget látva.
Sötétség borította az egész égboltot.
Nem az eső moraja hallatszott,
Érezni lehetett, a haragot a dörgésben.
A haragot, melyet mi szítottunk,
S odafönn, bárki is legyél,
Vagy a természet ura,
Most kirótta a büntetést az elfajzott világra.
Én csak álltam ott, és vártam,
Magam sem tudtam mire várok.
Kiáltoztak körülöttem segítségét.
Hasztalan üldözték a menedéket, amely nem is létezett,
De voltak, akik tudták, hogy már vége lesz,
Hiszen az élet is csak átmeneti állapot.
Álltam ott némán, majd valaki a kezemért nyúlt,
Magamhoz húztam és odasúgtam neki:
Ne küzdj, az ellen, aki teremtett!
S kimondva ezt az egyetlen mondatot,
Egy csattanás üzente: feledd a holnapot!
Majd a kéz kicsúszott kezemből,
Emlékektől mentes lett a világ!
Mert ami megmaradt:
Az a végtelenségig hangzó csend,
Amit már senki sem hallhat.