Egyéb történetek - 170.oldal

Emberek. Furák és furcsák. Mert emberek. Fürkészheted őket - kifürkészhetetlenek. Ilyenek. Kiismerhetetlenek. Csak félelemmel tölthet el, ami a belső énükben lakozik. A tudatalatti kiismerhetetlen valósága és a természetfölötti képességek. Amit úgyis a rossz cél szolgálatába állítanak. Mert ilyenek az emberek. Felnőttek és gyerekek. Csecsemők és öregek...

Egy kés van a kezemben! Jeleket rajzolok a homokba. Furcsa jeleket...
A penge sima, acélos felületén megcsillan a tavaszi nap fénye. Tökéletes, áramvonalas... Hegyét gyengéden alkarom belső részéhez érintem, épp csak leheletnyi finomsággal végighúzom az itt található bársonyos, lágy bőrön. Kellemesen csiklandoz...

Volt egyszer egy szép Leányka, egy szép Fiút szeretett, de a Fiú Öt megcsalta, s könnyen nevetett. A Kislány csak egyre várta, visszavárta Kedvesét, de a Fiú nem jött el, másnak adta a szívét...

Végül beszéltünk arról, hogy nem is ismertük egymást, most meg mint ha évek óta barátok lennénk olyan dolgokat osztottunk meg egymással.
Én a bizalmamat adtam neki, és ő is az övét.
Nekem pedig nem szokásom könnyen megbízni valakiben, de benne megfogott valami...

A félig ledőlt és sok helyütt berozsdásodott épületek beterítik a szigetet. Pár évtizeddel vagy akár egy-két évszázaddal ezelőtt, ha valaki átnézett a folyó túlpartjára, a végtelen kontinensre, felhőkarcolókat látott. Hatalmas épületeket. De most csak a végtelen sivatag látszik és a horizonton tomboló hurrikánok. Igen ez maradt Manhattan-ből...

Arcomon most végiggördül egy magányos könnycsepp, melyet a kínoktól ordító lelkem szült meg, s ami most némán zuhan le remegő lábaim elé, majd a csendet megtörve, hideg talajhoz érve fagy és hal meg örökre, gyarapítva ezzel a magány végtelen óceánját, mely az örök időkre elnyelte fájdalomtól fuldokló lelkemet...

A nagy esküvések, fogadalmak bódulata idővel elmúlik: a hétköznapok nagyon is prózai gondjai elképesztően szürkévé silányítják a beleálmodott percek ígéreteit is. Gonosz módon kigondolt gyanúval ébreszt a reggel, s ez jár neked délben és este is, mert nem lettél jobb. Igaz, rosszabb is alig...

lassan már nem tudok másra gondolni csak hogy egy idegennel szeretkezek
egy arctalan emberrel, akiről csak azt tudom, hogy nagyon szeret
gyengéd hozzám és türelmes, nem sieti el csak mert nem érünk rá
ilyenkor nem számít az idő, órákig képes fokozni bennem a vágyat, és csak rám figyel
figyeli a testemet, a lélegzetemet, a mozdulataimat
tudja nagyon jól, mit szeretek és hogyan, tudja, hogy mindennél többet ér nekem az előjáték, mint maga a vég
szeret...

Rebeka felsietett a szobájába, Fruzsi még mindig sírt, és ahogy meglátta az ofőt majdnem ordítani kezdett, hogy mit keres itt. Aztán csak ketten maradtak a szobában. Rebeka próbált vele beszélni, de neki se árult el semmit se. Egy ideig… aztán körülbelül fél óra múlva magától elkezdte mesélni mi baja. Rebeka érdeklődéssel hallgatta, és eléggé megdöbbent...

Mikor odaértek Rebekát egy üzenet várta, Fruzsit pedig Gábor. Fruzsi szíve megdobbant és megmondta a barátjának, hogy nemsokára lejön hozzá. (mert most még nem lehetett, csak a kolisoknak felmenni) Rebeka eközben átvette az üzenetét, ami így szólt:
"Szia! Mondtad, ha kell, hol keressünk... mi kerestünk... nem voltál itt. Ha le akartál minket rázni, csúnya dolog volt, ha nem, akkor találkozhatnánk."