Egyre melegebb lett és csak öt perc múlva értünk le.
- De hisz ez szénbánya! – ugrott le Feri a létráról.
- Az bizony – helyeseltem.
- És ezt mire használjátok? – nyögte az utolsókat Feri.
- Tüzelünk vele, és lövedékeket készítünk belőle.
- És milyen minőségű? – virult el Feri.
- Eredeti feketekőszén – mosolyodtam el kicsit ravaszan.
Feri először elsápadt, aztán elzöldült, azután légzési zavarai lettek.
- Mi van?! – tört ki belőlem a nevetés, mert már nem bírtam tovább visszafojtani.
- Örülök hogy jó kedved van – vágott kétségbeesett mosolyt Feri.
- Menjünk vissza a bányába – fordultam sarkon. Este:
- Hát ez a szénbánya. De hát még ilyet…
De erre megrezdültek a bokrok, megdördült az ég, és ránk törtek a ruszkik. Hadakozni nem tudtunk, ezért bátran vártuk a vádat. Ez lett: én és a Feri kivételével mindenkit elhurcoltak. De mi is megfizettünk. Helikopteren felvittek a Pilis közepére, és ejtőernyővel ledobtak.
Kis idő múlva:
- Baj van! – sóhajtottam fel.
- Nem kell közölnöd.
- Alig egy hétre való élelmünk van. Remélem nem kerüljük el a forrásokat!
- Hát nem! Például ott van egy! – Odarohantunk, és bosszankodva olvastam végig a nevét:
- Fényes-forrás! Dömösön vagyunk. Én minden pilisi forrásnak meg tudom határozni a helyét.
- Hát akkor miért nem teszed?
- Nem tudom, hogy melyik.
- Hogyhogy?
- Kettő van belőle: az egyik lent, a másik fent.
- Akkor menjünk tovább!
Kis idő múlva:
- Miklós-forrás! Valahol itt Dobogókő környékén vagyunk. De pontosan csak akkor tudnám bemérni, ha lenne iránytű.
Egy óra múlva:
- Már nem bírom magam tovább tartani – esett össze Feri.
- Van…ott valala…mi! – nyögtem.
Elvánszorogtam a bokorig.
- Pilisszentlászló! – kiáltottam fel..
Az első ember megkérdezte tőlünk:
- Kik vagytok?
- A DEJTCS katonaság vezérei. Elkaptak a ruszkik, és minket kitettek a Pilis poklába. A többieket elfogták. Berohant a boltba, és élelemmel tért vissza.
- Köszönjük, de hol vagyunk?
- A Bánya-hegynél.
- Hm. Akkor ez a Szenes-erdő. Még át kell innen mennünk a falun. Nem tudna adni egy térképet, hogy tudjuk, hogy jutunk el Dunabogdányba?
- De – hangzott a válasz, és előhúzott a belső zsebéből egy térképet. – Tartsátok meg.
- Majd még visszaadjuk. Most megyünk. Még táviratoznunk kell Pestre a csapatokért.
Elindultunk, és már a Géza-forrásnál tartottunk, mikor utolért minket a vihar. Jegek csapkodtak körülöttünk, a szél döntötte a fákat. Egymásra estünk Ferivel, s se láttam, hallottam többet… Már másnap reggel volt, mikor ébredezni kezdtem.
- Feri! – Néma csend. – Feri! Próbálkoztam újra. Ránéztem. Teste mozdulatlan feküdt a földön, nem is lélegzett. Odakúsztam hozzá, és szerencsére sikerült újraéleszteni. Már lélegzett, de még mindig eszméletlen volt. Elbaktattam a forrásig és lelocsoltam Ferit, mire
eszméletéhez tért.
- Hol vagyok? Mi történt?
- Mindegy… Vigyázz! – Két lövés dördült el. Én elugrottam, és csak a vállamat horzsolta a golyó, de Ferinek belefúródott a lábába.
- Szerencse, hogy csak légpuska volt – mondtam. – De még így is szépen vérzik.
- Most…mit…csinálunk?
- Nem tudom. Csak tarts ki. Ha itt maradunk, lelőnek. Le kell ugranunk a szakadékba. Van benne egy tó.
- De hisz engem is ebbe dobtak bele! – hajolt fel Feri.
- Vagy túléljük, vagy nem. Ugrás.
Olyan volt, mintha a halál torkába ugrottunk volna. Csobbanás, és minden zöld volt körülöttünk, azután fel merültünk.
- Feri élsz? – kérdeztem.
- Nem igazán – nyögte.
- Ez még a jobbik eset – sóhajtottam fel.
- Hoppá! Akkor innen tudom az utat! – kiáltott fel.
- Remek! Indulás!
- Két óra múlva már a DEJTCS-forrásnál voltunk.
- Itt kifújjuk magunkat. He! Feri! Hol vagy?
- Itt vagyok! – esett le véresen Feri a dombról.
- Mi történt? – kaptam el Ferit.
- Vaddisznó!
- Be a barlangba! – kiáltottam.
- Itt már biztonságban vagyunk.
- Végem…jegek…töltények…zuhanás…vaddisznó…
- Elment. Á! Itt van fent egy tartalék kocsi. Indulás! – Villámgyorsan a faluban voltunk.
- Azonnal kórházba kell szállítanunk! – mondta az orvos.
Délután felhívtam a tiszt barátomat, hogy hozzon egy osztagot, hogy kiszabadíthassuk a sereget.
- Ismét összefutottunk. Nyugi. Ki fogjuk őket szabadítani. A helyet is tudjuk: a Géza-forrás mellett.
- Nem…- nyögtem fel.
- Mi van?
- Ott mentünk el mellettük.
- Most már mindegy. Indulás!
- Tűz! – és ezzel elkezdődött a harc.
- Micsoda tűzijáték! A Gellérthegyen sincs szebb… - sóhajtott fel Liebhardt. – Kár hogy nincs esélyük.
De azonban minden jól ment.
- Felszállok a gépemmel! – mondtam, s fel is szálltam.
„Á! Ott van a fősátruk!” – gondoltam magamban. – Tűz!
A kövek becsapódtak, és a sátor szétesett. Innentől.
- Na hogy vagytok? – kérdeztem a csetepaté végén.
- Mi jól.
- Ferit kórházba kellett szállítani.
- Miért?
- Mert éheztünk, jégesőben aludtunk, kaptunk két golyót, és
megtámadta egy vaddisznó.
- Na, örülhet ha túléli – mondott szakemberi véleményt Liebhardt.
S ne felejtsd el. Most mi vagyunk a legfőbb célpont.
Egy héttel később, mikor Feri kijött a kórházból, felmerült a kommandó terve. Ez arra lett volna jó, hogy csendesebben, elegendő hatáserővel és korszerűbb fegyverekkel támadtuk volna az ellenséget. Kémlelésnek is jó lenne. Én, Feri, Liebhardt, Karcsi és Dani: indul! Fegyverzetünk: 100 db lándzsa, 20 ólomgéppuska, 30 kőgéppuska, 50 db puska, 20 db kőhajító, 50 db szappanlényomós-puska. Hadieszközök (járművek): 50 db terepjáró, 10 db harckocsi, 20 db repülőgép, 15 db tank, 2 db parancsnoki kocsi.
- Indulunk. Ha látjuk őket, füstjelet adunk.
- Várjál! Van egy ötletem! Felrobbantjuk őket?
- Hogyan?
- Egy tubus technokol kérdése az egész. 1. Beledobjuk a tábortűzbe, 2. Múltkor láttam, hogy ott van néhány faháznak a kéménye, ott jön ki a füst. Beledobjuk a kéménybe, és bumm!
- Jó ötlet, Valentin. Indulás!
Nem tettünk rá bombákat, hanem azoknak a lyukain dobáltuk ki a tubusokat.
- Felrobbant az egész tábor. Á! Még ott szalad valaki! Szappanbombát kioldani! Tüzelés!
- Na ezt megkapta! Tünés vissza a táborba!…
- Sikerült! – szálltunk ki a gépből.
- Azért hihetetlen. 10 halott, 200 súlyosabb sebesült, 500 könnyebben sebesült. És még maradt több mint 4000 egészséges.
- Feri! Tényleg, ezt még nem is kérdeztük: ki volt az, akit eltemettünk?
- Én – válaszolta Feri.
- Hogy? – kérdeztem szinte ijedten.
- Valentin! Ez már nem az a világ! Én már meghaltam.
- De akkor azt mondtad…
- Akkor még nem akartam elmondani.
- De akkor mi folyik itt?!
- Én nem vagyok szellem; testem van, ugyanúgy érzek, sebezhető vagyok. Az én kívánságomra jöttem vissza a földre.
Gyorsan kiástuk, de a koporsó üres volt.
- Látjátok. A lelkem visszaszállt a testembe.
- Hihetetlen! Az oroszok! Most végünk van! – kaptam fel a fegyvert.
- Nincs végetek! – szólt Feri. Kinyújtotta a karját, majd ezt mondta:
- Menjetek vissza! – A hegyek visszhangzottak körülötte. A ruszkik szót is fogadtak.
- Mit csi…? Mit csináltál? – ájultam el.
- Erre is képes vagyok, de én inkább reális körülmények között harcolok.
- És ha el…
- Nem vesztjük el. Ezt megígérte Isten. De vigyázzatok: a Sátán is itt van.
- Hol? – kérdeztem.
Egy pillanatnyi csönd után kivágta:
- A szénbányában. Nem a szén miatt lettem olyan sápadt, hanem az erő miatt.
- Milyen erő?
- Ha nem teszünk valamit, kiszabadul.
- Tudod, hogy ezt még a mesébe” se hinné el senki?
- Oké. Én figyelmeztettelek!
- Jó! Várj. Hogyan lehet legyőzni?
Reggel lementünk a bányába.
- Most már én is érzek valamit.
- Napról napra erősebb. Két nap múlva kiszabadul.
- És hogy néz ki?
- Borzasztóan. Vörös, 10 csápos rákszerű lény, és az emberekbe valamilyen meghatározhatatlan anyagot hajigál, amitől azok sebesek lesznek és meghalnak.
- Na és hogy sebesítjük meg? – kérdeztem elborzadva.
- Itt az anyag – nyújtott felém valami üvegcsében egy fehér folyadékot.
- Értem. Készítem az ágyút!
Akkora óriáspuskát készítettem, hogy betöltötte a bányateret. Benne egy hüvelyben volt az anyag. A hüvely 20x5 cm-es volt, az ágyú pedig 2 méter magas és 5 méter hosszú. A csöve pedig 1 méter átmérőjű volt.
Elkezdtük fejteni a szenet. Még aznap 3 mázsát bányásztunk. Felvittük a szenet, és behelyeztem az óriás csúzlit a csőbe. Másnap ismét ott töltöttük az időnket.
- Készen állunk! – mondtam, de ekkor Feri elkezdett dülöngélni a nevetéstől.
- Mit nevetsz? – kérdeztem meglepődve.
- Azon, hogy ezt mind bevettétek. Az a folyadék tej volt, az oroszok pedig a mi katonáink álruhában. A te névnapi tréfád.
Megnéztem a naptárt: június 29, Péter nap. Egy kicsit bosszankodva, de megértettem mindent.
Folyt. köv.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2025-04-30
|
Regény
Emma, egy fiatal és sportos lány, élete fordulóponthoz érkezik, amikor a 18. születésnapja...
2025-04-28
|
Novella
Kicsit erőszakosnak tűnhet a sztori, de nem az. Valójában mindenki beleegyezésével történik,...
2025-04-25
|
Novella
Ez a sztori egy vázlat, de sose lesz belőle más. Ide csak azért tettem fel, hogy lássuk, milyen...
2025-04-24
|
Novella
Ez ugyan nem korhatáros, de 10-12 alatt nem sorolnám a kötelező olvasmányaik közé, mert nem...
2025-04-11
|
Sci-fi
Az alábbi írás egy történet első része, nincs befejezve, finomitasra szorul, egy szilánk....
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló történetek
A rózsaszín felleg viszont elkerülhetetlen, és manapság egyre több embert talál meg. Ez a rózsaszín felleg persze csak egy tünete a kóros szomorúságnak, vagy inkább kezdete. De ha ennek érzéseit sikerül leküzdeni, a kóros szomorúság már elkerülhető.
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
Legyőzni azonban nehéz, de vannak rá módszer...
De amikor megfordulok egész közel érzem a száját a számhoz, és érzem a forró leheletét, ami átjárja minden porcikámat. Mélyen a szemébe nézek. Ő viszonozza a tekintetem. Érzem, már teljesen hozzám bújt, és az ölelése egyre szorosabb. Szinte már fáj ez az ölelés, mikor hirtelen megcsókol, és eltűnik minden fájdalom, és minden ami csak körülöttünk létezik...
Hozzászólások