Dán hősei 1. rész

EZ A KÖNYV A PILIS ZÖLD POKLÁBAN JÁTSZÓDIK, AHOL A FEGYVEREK
URALKODNAK”

1992 június 2-án a riporter beleordított a rádióba:
- „Nagyon fontos hírt kell közölnöm: a szovjetek hazánk felé törnek csapataikkal, és ez mindenképpen arra utal, hogy háború veszi kezdetét! Mi még erről délelőtt mit sem tudtunk, mert csapatainkkal kint táboroztunk a Péter-forrásnál. Csak délután kukkantottunk haza.
- Mit? Háború? – kérdeztem elképedve, s mindjárt az eszembe jutott a teendő.
- Vissza a táborba! – kiáltottam Ferinek és Liebhardtnak, akik szót is fogadtak.
- Rossz hírem van számotokra – kezdte beszédét Feri; háború van kilátásban. Aki katonának jelentkezik, az tegye fel a kezét; aki pedig nem teszi fel, annak a DEJTCS-ben helye nincs! Persze, mondanom sem kell, mindenki feltette. S ezzel nekiláttunk a fegyverek készítéséhez: 5 db pedálhajtásos csapatszállító, 50 db kőhajító, 1000 db lándzsa, forgótáras kő-géppuska (60 db), 200 db puska, 10 db pedálhajtásos tank. A hadsereg 10 futár, 30 tábornok, 50 tüzér, 40 „sofőr”, 350 katona, 11 vezér, 1 fővezér, 2 ezredes.
- Szerintem, ide még kell valami – folytattam.
- Na mi? – kérdezték csodálkozva.
- Legalább 10 db kórház, és 3 db bombázó vitorlázó repülőgép.
- Hogyan??!!

- Jól hallottad. Rákötjük egy pedálhajtásos terepjáróra, és elindulunk a szakadék felé. A vezető a szakadék előtt kiugrik, mi pedig kővel bombázzuk az ellenséget. A bombák helyén lesz egy lyuk, onnantól a vezetőfülkébe jön egy madzag, és azon függ a kő. Ha a pilóta kioldja a zsinórt, bombázás. A pilóták és az ejtőernyősök kiképzését már most megkezdjük. Lesz bombázó- és szállító repülőgép.
- Ehhez az ötlethez csak gratulálni tudok – mondta elismerően Liebhardt. Valentin, te képezd ki a légierőt. Feri, vigyél magaddal 100 embert, építsétek meg a pályát. A többiek velem jönnek terepjárókat és repülőgépeket gyártani.

Hamarosan megindult az erdő katonasága: repülőgép- és autógyárak épültek (sátrak voltak), kórházak (szintén), és egy állig felfegyverzett katonaság.
- Készen vagyunk! – fújta ki magát Liebhardt, s ekkor elrobogott felettünk egy orosz bombázó.
- Ezt kilőjük – állítottam be a géppuskákat; - Liebhardt, szállj fel az egyik bombázóval! Mi addig lentről lövünk!
Úgy is lett. Eltaláltuk a benzintartályt, s lefelé vette az irányt. Mellettünk 100 méterrel robbant.
- Meghalt?
- Nem hiszem, mert katapultált. Itt repül – félreálltunk, s mivel hadakozni akart, belelőttünk egy követ, s ezután elaltattuk. Hozzákötöztük egy fához, s ezzel megvolt az első hadifogoly.
- Leszállok. Vétel – szólt bele a CD-be Liebhardt a bombázón.
- Azt ajánlom, ne szállj le, mert gyalogság közeleg! – figyelmeztettem Liebhardtot, miközben megtöltöttem a tankot. – Tűz! – kiáltottam, s ezzel az összes kőhajító, tank és géppuska megszólalt, és a gyalogság a golyózáporban elkábult. A mögötte lévő kocsisor pedig felrobbant.
- Már 8 hadifogoly! – telefonáltunk a honvédségnek, akik kijöttek a csatatérre.
Mikor meglátták a foglyokat, az égő repülőt és a kocsikat, majd elájultak.

- Hogy bírtatok fából ilyen korszerű hadierődítményt készíteni?
- Úgy, hogy mi kibírjuk használni a természetet anélkül, hogy pusztítanánk – válaszoltunk úgy, hogy a honvédtiszt csodálkozva nézett körül.
- Kigyulladt egy fa! – kiáltottam, és máris átléptem a forráshoz.
Rákapcsoltam a csövet, és a tűzre irányítottam, ami rögtön elaludt.
- Hát itt minden van! – bökte ki végül; - itt a honvéd-jelvény. Szerdán
ismét eljövök! – ült be a kocsijába.
- Ó, nem! – kiáltottam nem sokkal azután, hogy elment. – Ezek óriási bombázók! Be a barlangba!
- Tűz! – ordította Liebhardt, de nem ért az semmit.
- Á! – kiáltotta Liebhardt, mert horzsolta egy golyó.
- Vissza! Arról nem volt szó, hogy hadibarlang legyen!
- Feri! Hová mész? – kérdeztem ijedten.
- Az ólomtöltetért és a forgótáras géppuskáért!
- Nee!

Ezután robbanás következett, akkora, hogy belerázkódott az egész erdő.
- Jajj – nyögött fel Liebhardt. – Most mit tegyünk?
- Attól függ, hogy milyen hírt kapunk – hajtottam le a fejem.
- Él! – vertük be a sziklába a fejünket erre a szóra.
- És hová vitték?
- Az innen 4 km-re lévő haditáborba! – ordította a kém.
- Akkor itt a terv: a kocsi menjen el a József-forrásig. Mi egy fél óra múlva indulunk a gépekkel. A többi szakaszt gyalog tesszük meg – rendelkeztem.
- De a Ferinek is repülőgéppel kell hazajönnie. Bír ő egyáltalán repülőt vezetni?
- Nem! Vissza! Ez így nem jó! Csak egyetlen dolgot tehetünk: figyeljük!

Egy kis idő múlva:
- Mit látsz? - kérdeztem Liebhardttól, aki nyakig benne volt a távcsőben.
- Valentin! Betuszkolják az egyik farepülőbe! Már száll is! – és ezzel
elkapta fejét a távcsőből.
Egy pillanatig csönd lett. Azután Liebhardt megszólalt:
- Sajnálom. Feri lezuhant az erdőben. Emléktáblát faragunk. És aztán… bosszú!

Ezen a napon új légierőt készítettünk. Elmentünk a fabányába, és újabb fákat hoztunk. Ezek a repülőgépek már elérték a 150 km/h sebességet., géppisztolyokkal, gépágyúkkal és óriási bombákkal suhantak a levegőben. A harcikocsikon óriáscsúzlik, kőhajítók és forgótáras ólomgéppuskák voltak felszerelve. Hadat üzentünk a szentendreieknek, a tahisiaknak, visegrádiaknak és leányfalusiaknak. A több mint 5000 fős csapat megrohamozta az Édeslyukú-hidat.

Az óriási sereg úgy rohant át a hídon, hogy majd leszakadt. Mikor ezt az oroszok látták, szétbombázták a hidat, egy csomón elestek. A partról bombáztunk tovább. Mintegy 200 golyót lőttünk ki, mikor megkaptuk a választ: kézigránátokat. És akkor ez lett a jelszó:
- Hasra! Még egy! Itt vannak a bombázóink!
Az ólomzápor úgy látszik jót tett nekik, mert abbahagyták a hadakozást.
- Dani! Gyere ide! Kémlelj körbe, és tudd meg, menni a veszteségük.
Én addig megnézem a Feri repülőjét – rendelkeztem, de ekkor átfutott rajtam a hideg.
- Indulok – nyeltem egyet.
A repülőgép roncsait megtaláltam, de Ferit sehol. Feri, élsz? – tettem fel a kérdést magamnak. De aztán megráztam a fejem. Nem! Láttuk, hogy zuhant le, azt még egy gorilla se élte volna
túl. Ezután elmentem a géptől.

- Liebhardt, hogy állunk? – kérdeztem, de a dübörgéstől még az én szavaimat sem hallottam.
- Van egy halottunk. Tahisi. Akkor halt meg, amikor felrobbant a híd. Ezenkívül 10 sebesült. Hát a repülő?
- Megtaláltam, de a Feri nem volt benne. Biztos elvitték az oroszok.
- Orosz bombázók! Tűz! – kiáltotta Liebhardt.
A bombázó kigyulladt, de a repülőnk is kapott egy rakétát.
- Ugrás! – kiáltotta pilóta, és mind a négyen kiugrottak ejtőernyővel.
- Vessétek be az egész hadsereget és az összes hadieszközt! – ordítottam. Akkora tűzharc következett, amekkorán még a fák is majd eldőltek. Jöttek a magyar bombázók is. Az oroszokat mind egy szálig elfogták.
- Ezt ti egyedül csináltátok? Miért vagytok olyan szomorúak? – kérdezte a Tiszt, aki hétfőn is itt volt. Mert meghalt az egyik ős DEJTCS, az egyik vezér, a DEJTCS egyik alapítója. Lezuhant egy repülőgéppel. Ezenkívül a rohamnál még egy tahisi is a túlvilágra került – válaszoltuk.
- Értem. Holnap visszajövök. Sziasztok! – ezzel felszállt a helikopter, és elment.

Bementünk a faluba, és persze odacsődült az egész falu, a fegyverek és a sereg láttán, riporterek is voltak. Mindenki otthon jelentkezett, s nagy öröm. Csak Feriéknél volt szomorúság.
- Sajnáljuk. Mi is szerettük, de szomorúságra nincs ok. Neki van még egy élete. És azt már nem veheti el tőle senki – mondtuk meg azoknak, akik szomorúak voltak.
- Igen. Igazatok van. Most menjetek az erdőbe, s végezzétek a munkátokat. Mikor visszamentünk az erdőbe, s a gyalogság leküzdésére olyan gépágyúkat készítettünk, melybe 8 db 16 cmx18-as kőtöltények fértek (forgótáras). Az egy méter hosszú fél méter széles és 75 cm magas ágyúkat elsősorban az erődítményekben és a várakban használták.
- A ruszkik a József-forrásnál állomásoznak! – vágott bele a nyugalomba a hír villám formájában.
- Azt hiszem, nem csak hír volt villám! – jelentette Erdészdejtcs. Azok a felhők ott viharra utalnak.
- Akkor csukott tankokkal megyünk!
- A pilóták repüljenek a Gyík-hegyig, de csak alacsonyan! – rendelkeztem.

Mikor az egyik repülőbe belecsapott a villám, és lezuhant, hirtelen belém csapott valami. Felidéztem magamnak azt a képet, mikor Feri zuhant le.
- V.P.! Túl rosszak a látási viszonyok! Le kell szállnunk. De nincs olyan hely, ahol leszállhatnánk!
- Akkor ugorjatok ki. Így legalább megússzátok! – szóltam bele az adóvevőbe, s ekkor arra gondoltam, vajon túlélem-e ezt a háborút, vagy én is elveszem úgy, mint a társaim.
- Tábort verünk! – jelentette be Liebhardt. – Már sötétedik. Holnap reggel indulunk!

Ahogy az éjjeli őrségemet végeztem, észrevettem valamit a hegyen. Odamentem, s Feri fekszik ott holtan. Visszarohantam táborba, s belefújtam a sípba.
- Mi az, jönnek az oroszok?
- Nem! Megtaláltam Ferit!
A holttestet koporsóba helyeztük, ástunk, s belehelyeztük a koporsót. A kőlapra egy kereszt, egy fa, egy repülő és egy kard került. Némán álltunk ott hajnalig, s csak utána szálltunk be a repülőkbe, tankokba és kocsikba. Elrejtettük őket, s egy óvatlan pillanatban megszólaltak az ágyúink. Töltények hasították a levegőt, repülők bombázták az egész területet. A tankjaink észrevétlenül törtek az ellenség felé minden oldalról. Elvesztek. Bekötöztük őket a Démon-fenyvesbe, s elhajtottunk.
- S most hova megyünk vissza?
- A Kühlenberghez! – válaszolta, de megtöltötte puskáját, és két golyót engedett az oroszba Liebhardt. Csakhogy azonban az egész sereg ránk tört, és megszólalt a tankom ágyúja.

- El az útból! – taroltam a ruszkikat.
- Bombázzatok! – hagytam meg a légierőnek, mire azok végigszántották a bokrokat. De a géppuskák szitává lőtték a gépek szárnyát, s egy pontosan a Zöld-tóba esett. Elveszett.
- Tünés innen! Tűnjünk vissza a DEJTCS-forráshoz! Ott legalább nem találnak meg! – nyomtam a pedált.

Kis idő múlva:
- Ezt megúsztuk. Reggel szerzünk nyersanyagot, hogy újra feltölthessük az élelmiszerkészletünket. Szólj a bányászoknak, hogy az Óbányából azonnal szállítsák ide a követ! Várat építünk, de csak holnap. Most menjünk aludni!

Éjjel én kezdtem az őrködést, s úgy éjféltájban lépteket hallottam az erdőből. Először reszkettem, aztán puskát kaptam, s végül hanyatt vetődtem. Ez utóbbi azért volt…
- Feerrii! Miit… pontosssabban éélssz?
- Azt hittétek meghaltam? – kérdezte.
- Hé, kelljetek fel! – ordítottam, olyan harsányan, hogy még a ruszkik is belerázkódtak.
- Farkas? Vihar? Esetleg hadiriadó??!! – ugrott fel Liebhardt.
- Feri! Feltámadtál? – dőlt el a sereg. – És mik ezek a sebek? Mi van?
- Miket beszélsz? – kérdezte nyugodtan.
- De hát…
- Várj! Elmesélem – mondta Feri. – Lezuhantam a géppel. Ezt láttátok. Beszorultam a gép alá, nem bírtam kijönni. Arra jöttek a ruszkik, és elhurcoltak. Rettenetesen megkínoztak. Azután megkötöztek és bedobtak egy szakadékba. Szerencsére volt ott egy tó, abba estem. Elficánkoltam legközelebbi sziklához, szétvágtam a kötelet. Két napig bolyongtam az erdőben vízen és füvön… És csak most jutottam el idáig.

- Lényeg, hogy itt vagy. Hé! Orvos- és Szakácsdejtcs! Készítsetek valamit. Szakácsdejtcs! Te pedig az összes maradékból csinálj éjféli ebédet! – osztogattam a parancsokat.
- Reggel a bányába megyünk!
- És azt nem veszik észre? – kérdezte Feri tudatlnul.
- Nem. Mert a bányabarlangban bányászunk.
- Nagy csel – sütötte le a szemét Feri.
- Majd csak belejössz… jé! Már hajnalodik. Feri jössz, vagy inkább maradsz a táborban? – kérdeztem.
- Persze hogy jövök – szólt Feri, s szinte repültünk az angyalok szárnyain az Óbánya szent sziklái mögé, s ez a képzelet szinte a valóság volt.
- Itt vagyunk! – vezettem be Ferit a bányába. – Ez itt a mozdony, pedállal hajtjuk. Ezek pedig a csillék, amibe a követ rakjuk. A bányászok pedig csákánnyal vágják a követ.
- Szépen meg van szervezve! – sétált végig Feri a bányán; - van még valami iparág?
- Van – mondtam titokzatosan.
- Micsoda? – kérdezte,
- Gyere velem – mondtam, és felemeltem egy faajtót.
- Hova vezet ez a létra? – kérdezte.
- Majd meglátod – válaszoltam.