ma

hát, nem így képzeltem...
péntek van amolyan süt a nap, csak néha felhős az ég és elég erős szél fúj
szép kiránduló idő, én mégis itt ülök
itt a lakásban a gépem előtt, már elmúlt dél is
egész reggel csak sírni tudtam, nem hiszem el, hogy az az ember aki szeret nem képes egy pár órát rám áldozni...
lassan két éve vagyunk együtt...
hogy repül az idő, észre sem vettem, csak hallgattam az ígéreteket, a sok sírás utáni vigasztalást, de ez már nem elég
miért nem jár nekem a 365-ből csak egy nap is
sokat dolgozunk, néha még éjjel is
a cég elég nehézkesen döcög, és minden egyes megrendelésért vért izzadunk, de már nem bírom
néha pihennem kell, ellazulni, elmenni és itthagyni az egészet úgy ahogy van, de nem lehet
és soha nem lehet
hallom, újra és újra az agyamban, ahogy megpuszil, és azt mondja, majd ha...
és tovább nem is akarom hallani, mintha csak azért élnék, hogy kiszolgáljak minden körülöttem lévőt, hogy dolgozzak és aztán befizetve minden számlát az ágyamon heverjek kisírt szemekkel, hogy megint csak ezt hallom az agyamban

lassan úgy érzem, örökre elfáradok néha levegőt venni sincs kedvem
látom a párokat ahogy ülnek a kocsiban, hátul az ülésen felfújható matrac, valószínűleg a strandra igyekeznek kifelé az M7-esre
én pedig a 40 fokban ülök a kocsiban és ügyfélhez indulok ismét
nem is aludtam, csak pár órát, hogy mindennel készen legyek időre mert különben be sem tudom pótolni
aztán ismét csak végigfut a gondolat az agyamon, nekem miért nem jár ki egy nap
csak egyetlen egyet kívánok, és az legyen az enyém!
nyugodt, csendes sétát az erdő közepén, lágy délutáni szeretkezést a lombok alatt, aztán este nagy fürdést és kellemes összebújást

de nekem nem jár, én más vagyok, míg a többiek nyaralnak nézem kint a fákat, olyan zöldek, és olyan szépek, eszembe jut menyire szerettem a naplementét nézni a Balatonparton otthon, nyugalomban
most nem lehet,
van egy színházjegyem, még tavalyi
soha nem mentünk el, bár a névnapomra kaptam, és lassan eljön a következő névnapom, és aztán az azutáni is
azt hiszem már soha nem váltom be
hacsak nem egyedül
de mit ér az egész ha csak egyedül magányosan mehetek el pár órára és azt sem felhőtlenül

rengeteg elvesztegetett idő, ügyfelekkel töltött felesleges haszontalan órák
nemsokára megint el kell mennem, ismét csak találkozóm van 5 órakor
minden pihenésem és szórakozásom annyi, hogy néha hajnalban ha már nem fog az agyam, elolvasok egy-egy erotikus történetet
merthogy arra sincs idő, csak folyton egy-egy gyors menetre
még fel sem eszmélek, de már vége, és igazság szerint nem is akarom már
nem kívánom az érintését sem, a gyors mozdulatokat, a sietős simogatást, pár puszit azt is félálomban

valami másra vágyom, végre arra, hogy valaki szerelmesen órákig kényeztessen
hogy teljesen ráhangolódjak és iszonyú kellemes legyen
de nem jut erre sem
nem is értem miért nem hagyom itt az egészet
talán azt hiszem némi bűntudatból, vagy inkább kitartásból, és félek attól is, hogy előröl kelljen kezdenem mindent mint már oly sokszor
és a szerelem ugye nagy úr
de nem tehetem magam tönkre csak azért, mert más valamit akar, én pedig kitartóan küzdök mellette, hisz nem tehetek mást
nem érti miért vagyok ilyen, hogy miért nem tudok teljesíteni, nem érti a dühömet, nem érti a gondolataimat

írok, mert nincsenek barátaim sem, de ha lennének sem lenne időm talán csak napi pár percnyi telefonra

kusza most minden, túl fiatal vagyok, de egyet megtanultam már most
nem szabad ezt tenni magunkkal, tönkremegyünk aztán majd csak azt látjuk, hogy ugyanott vagyunk ahonnan elindultunk, nem lettünk boldogabbak, nincsenek szép emlékeink csak a sok bosszúság, a rengeteg elvégzett munka
a napi idegeskedések amik nem szűnnek akárhogy koncentrálunk

egy cég, milyen szép is kimondani, az enyém....
de nem érek vele semmit
sokan irigyelnek, amiért ott lakom ahol, amiért néha többet engedhetek meg magamnak mint ők, de ez hiú ábránd
ha tudnák, soha nem cserélnének velem

úgy érzem csak kihasználnak, aztán ha már végképp kiborulok kapok pár puszit és azt hiszi ezzel mindent kárpótol
de nem

hiányzik az életem, az egész úgy ahogy van
rohanok, és csak kapkodom a fejem mennyi mindent nem tettem meg
ha épp olyan kedvem van le kell küzdenem, és aztán majd este mikor már a szemem is leragad dugunk gyorsan egyet, csak hogy számra meglegyen

undorodom ettől a helyzettől, a testemen érzem néha a bizsergést, arra az érintésre vágyom már mióta, arra a sok gyengéd csókra, arra amiből alig jutott eddig
lassan már nem tudok másra gondolni csak hogy egy idegennel szeretkezek
egy arctalan emberrel, akiről csak azt tudom, hogy nagyon szeret
gyengéd hozzám és türelmes, nem sieti el csak mert nem érünk rá
ilyenkor nem számít az idő, órákig képes fokozni bennem a vágyat, és csak rám figyel
figyeli a testemet, a lélegzetemet, a mozdulataimat
tudja nagyon jól, mit szeretek és hogyan, tudja, hogy mindennél többet ér nekem az előjáték, mint maga a vég
szeret kényeztetni és nem sajnálja az időt
egy arctalan ember akire vágyom