Egyéb történetek - 168.oldal

Barátaim, vallomással tartozom: egy reggelen meggondolatlan dolgot cselekedtem. Közelről vizsgáltam egy fűszálat; végigtapogattam húsát, megismertem színét, erezetét. Emlékszem, jó dolognak találtam mindezt. Úgy éreztem, fölötte állok mindenkinek, aki soha nem tett hasonlót. De nem gyengeségem volt-e az, ami arra indított, hogy széjjelszaggassam a gyökereit, kitépjem a földből, akárha gyermeket az anyjából, s gyermeteg örömöm így leljem meg? Dehogynem...

Voltál már szerelmes? De úgy igazán? Szerettél már valakit teljes szívedből, teljes lelkedből, odaadással, lemondással, féltéssel, óvással, tiszta akarattal, éreztél már ilyet? Volt már olyan személy az életedben, akiről nem tudtál lemondani, még ha tudtad is, az élet nem neked szánta?! Akkor tudod milyen érzés, amikor az életedet adnád valaki boldogságáért...

Hülyeség, de ha Te akkor nem lépsz be az életembe, talán ezek az optimista gondolatok, sohasem élnének bennem, lehet úgy mint egy szerelmes pár nem találtunk egymásra, de bárki bármit mondjon, te nekem olyan vagy, mint egy lelki társ, mindent tudsz rólam, mégsem nézel le ezért, és nekem ez a legfontosabb! ...

Az idő. Az idő miatt. Ha jobban belegondolsz, talán megérted, miről beszélek. Mi, akik a jelenre esküdtünk fel, akik mindig a pillanat örömét kerestük, soha nem voltunk képesek szembenézni az igazsággal: mindez illúzió. Mert a pillanat eljön, a cselekmény megtörténik - és máris múlttá válik. A múlt hasznos, tanulhatunk belőle - de valódi boldogságot többé nem jelent...

Flóra egy kitalált személy... nem ez agy mégsem igaz teljesen!
Flóra ugyanúgy él mint mi, mivel belőlünk tevődik össze. Ő olyan mint egy puzzle. Sokan adtak a lelkükből, a személyiségükből, az emlékeikből neki. Ebből a sok kis darabkából született ő...

Abban a nagy csendben még a madarak is elfojtottan csiripeltek. Az elhaló nap utolsó sugarai az öröm – patak csillámló vizében kaptak menedéket. Az öreg fenyők mélyen meghajolva hajladoztak felénk. Az erdő sűrűjéből a béke jelszavait hallottuk. Hol egymásra, hol a Gálékra néztünk. Mit tegyünk? Az égre néztünk, s onnan vártuk a választ. Éreztük és tudtuk, mit kell tennünk. Úgy látszott itt ér véget a küldetésünk, melyet Isten és a természet ránk bízott...

Miközben azon rágódtam kinél lehetek, teljesen ruhátlan, amiből persze egyértelmű a következtetés, hogy az éjszaka én valamit csináltam - valakivel. Nagyon büszke lehetsz magadra, gondoltam magamban, és közben magamra tekertem a lepedőt. A sok kacat közül próbáltam kikutatni az én holmimat. Ekkor lépett be Ő...

Egy negyed óra múlva nem volt már hadifoglyuk, és a veszteségeinket a hadizsákmányból fedezni tudtuk.
- És most hogy tovább? Szólj Ügyinek (DANI), hogy fából barkácsoljon kereszt alakú lövedékeket fából!
- És Kémidejtcsnek, hogy főzzön ki valami kábító folyadékot. Én addig csinálok kődobáló ágyút az ellenséges támpontok megsemmisítésére...

A behavazott óceánra emlékeztető látvány gyönyörű, de hiányzik belőle az embert éltető melegség – hiányzik belőle az élet. Az öregember tudatában bongó visszhangot verő kósza érzelmek végül elenyésztek, s szétszóródtak, mint pelyva a szélben. Csupán egyetlen világos, érthető gondolat élt még továbbra is benne, mielőtt végleg elnyomta volna a veszélyeket rejtő, az öregember számára mégis olyannyira üdvözítő semmiség: az álom, ha eljön, az enyém lesz...

Azon csöndes éjjelen vigyázta álmukat a vén Hold, s a csillagok, ahogy aléltan feküdtek egymás karjaiban, s szívük békét kívánt, kettejüknek boldogságot. Napokig találkoztak így titokban, ám egy másik harcosnak feltűnt, hogy társa gyakran eltűnik, elhatározta hát magában, hogy legközelebb kifigyeli, hova megy, s követi.