Egyéb történetek - 142.oldal

-Utállak! -mondta a lány a fiúnak, mikor újra találkoztak. Most a fiú nézett lehajtott fejjel, s nagyot sóhajtott. A lány lehelete forró tűzként szállt a hideg levegővel a fiú arcába, s aztán sírni kezdett, és elszaladt.
-Várj! Kérlek!
A bűntudat felerősödött a fiúban és a lányra is rátört ez a fájdalmasan furdaló érzés, amiért ezt mondta. Hiszen tudta jól, a fiú nem tehet róla, hogy már nem érez iránta semmit. A fiú viszont úgy érezte, igenis tehet róla. Miért nem tudta...

Arra jöttem rá, hogy minden emberben van valami különleges. Mindannyian halandók vagyunk, de nem mindennapiak. Bennünk összpontosul a legtöbb féle tulajdonság, érték, érzés, szellemiség vagy csak éppen leleményesség. Nehéz megfogalmazni, de megpróbálom. Úgy hiszem, oka van annak, hogy létezünk. Vitathatatlan, hogy nincs még egy ilyen – már elnézést ezért a morbid kifejezésért – faj, mint mi. Része vagyunk ugyan egy nagy egésznek, de sok mindent mi ötvözünk össze...

Lebuktam a víz alá, alulról csodálva a felszínen táncoló fényeket. Amíg csak levegővel bírtam lent maradtam, valahol pár lábnyira a felszín alatt, majd fellöktem magam. Ez volt kedves játékom, ezzel szórakoztattam magam. Akkor azonban túl mélyre mentem...

Repesve várja az újabb pillék születését. Nem kell sokáig türelmetlenkednie: egymás után bújnak elő e légies kis táncosok. Megannyi színes drágakő napozik, pihen az ágakon, felkészülve életük első röptére. Akármerre lép a lány, mindenünnen csatlakozik hozzá egy-egy pazar pillangó. Hamarosan körötte táncolnak, ismerkednek vele...

Az ÉN sziget egyre nőtt, és észrevettem, hogy figyelmemet azért sem tudom már másfelé irányítani, mert a mindenségből kiszakadt egy rész, amit a testemmel azonosítottam, közepén a szigetemmel. Jó nagy volt ez a test és kicsi a sziget, de ahogy építkeztem, úgy szorult ki a mindenség belőlem. Nem érdekelt a mindenség óceánja, fontos dolgokat kellett magamba tennem. Miden építőelem csak azt szolgálta, hogy melegség érjen. Megtanultam mosolyogni, egyre több szót, és járni is, és ezeknek mindenki...

Lilith villámgyorsan gördült párat a földön. Arca, egész ruházata csupa sár lett. Nem igazán zavarta. Négykézlábra állt, majd kezei hangos cuppanással elváltak a földtől és a következő pillanatban kissé ingatagon, de két lábon állt. Körbenézett, bár a látásban akadályozta sáros, szemébe lógó haja. De még így is látta, amint Vyni felé két lángcsóva röppen...

Amint becsuktam magam mögött az ajtót, újra hallottam, ahogy beszélgetésbe lendül a lánybanda, de már nem foglalkoztam vele. Elővettem a dobozból egy spanglit, és a számba nyomtam. Tamásék akkor vágtak keresztül az udvaron, és láttak is bemenni a lányvécébe, de gondoltam csak nem jönnek utánam. Bementem elvégeztem a dolgom, majd bementem a suli háta mögé. A suli mögött volt még egy terem, az iskola része, de senki nem használta semmire. Pontosabban majdnem semmire...

Alig szólt hozzám. A kérdéseimre össze - vissza felelgetett, talán nem is figyelt rám. Egyszer azért mégiscsak hozzám szólt.’...nem láttál rég, bármit is mondasz szemedben a megértés, tüze ég.’ Bizonyára valami idézet lehetett. Nem igazán figyeltem akkor. Sokszor mondott hasonlókat, így már szokva voltam... Mihez? A furcsa kijelentéseihez. Pedig figyelnem kellett volna jobban. Talán... Talán...

Hopp, most majdnem zuhantam egy nagyot. Szerencsére Angelina elkapott. Most itt papol nekem, miről is? Bocs, nem figyeltem. Nagyon csinos, meg kell hagyni, de esze az nincs sok. Ráadásul unalmas is a szentem. Rögeszméje, hogy belőlem őrangyalt faragjon. Hát nem elképesztő ötlet? ...

- Idefigyelj, kedves álmodozó kisasszony! Ha Én egyszer beszélek hozzád, próbálom a tudást tölteni a fejedbe, akkor te figyelj Rám!
- Igenis, mesterem - Lilith végre elszakította a pillantását a liliomsziromról, ezáltal kikerült álomvilágából.
- Nagyon helyes. Akkor tehát, mi az Élet? - kérdezte Morena erőltetett nyugalommal. Lilith érezte, hogy lassan elvörösödik...