Egyéb történetek - 115.oldal

- Ja… jól… mi történt? – kérdezte kissé zavarodottan.
- Hát… őszinte leszek, nem tudjuk pontosan. – mondta az orvos – Egyébként Kőházi István vagyok. – majd kezet fogott a beteggel – A felesége szerint zavarodott állapotban ájult el, szóval nem kizárt valami idegrendszeri elváltozás, sőt, talán…
Az orvos hallgatott. János látta a szemében, hogy baj van, és ki tudta találni, hogy mi lehet az...

Meztelenre vetkőztet a napsütés. Csobbanok. Bőröm selyemmé válik a víz alatt, alattam halak. Most több a tavirózsa, mint akkor. És mekkora csönd. A nádasban szitakötő, a szigeten, úgy száz méterre a parttól szajkó. Piros tükörré válik a víz, távol, a sziget mögött evezőcsobbanás. A gyűrűmet nézem, ahogy örül a víznek és a fénynek...

Bár tudom, hogy mindez csak három hete történt, és több időre van szükség ahhoz, hogy valakiben megbízzak, valami mégis arra késztet, hogy őszinte legyek vele. Még a történeteimet is olvassa, pedig azokról senki sem tud az ismeretségi körömben...

A tökéletességre törekedett. Benne élt a játékban, ahol mindig újra kezdhette, ha valami nem sikerült. Ott nem számított hányszor halt meg, hiszen újrakezdhette. Szárnyakat kapott a sikertől. Ma minden összejött. Sikerült végigvinnie...

Félek. Megint elkövetek hibákat. Annyiszor megfogadtam már, hogy nem adom ki magam, nem árulom el a titkaimat. Most megint közel engedtem magamhoz valakit, és nem tudom, jól tettem-e...

- Rendben. – vágott közbe Tatsumaru. – nos… a buli. Rikimaru. Vedd elő. – szólt Rikimarura parancsoló hangon, aki erre úgy elvörösödött, hogy inkább világgá ment volna.
- Nem gondolod, hogy itt…
- Nem azt! Te nagyon hülye. Hanem azt a kis izét, amit a lányok bugyinak neveznek.
Ekkor Rikimaru elkezd a zsebében turkálni és elővesz egy fekete színű bugyit...

Üdvözlöm önöket, Tod Smith vagyok. Önök az Egyes csatorna rendkívüli híreit látják.
Még mindig túlélők után keresnek a december 24.-én történt páratlan pusztítás után Hawaii szigetén. Az egyszerűen Viharnak elnevezett hurrikán szinte a semmiből jött elő, és egyszerre befedte a sziget egész területét...

Nő: Na, most csípjen meg valaki. Tudja, hogy kell sokkolni az ember lányát, az biztos. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ezt megtudjam, mégis kevés… mert annyi zavaró dolgot mondott, és… rettegek… hat nap múlva találkozunk.
Férfi: Na te marha, ezt jól megcsináltad. Kellett neked inni, meg telefonálni, mi? Persze, elmegyek, beszéljük meg, öntsünk tiszta vizet… hah. Képtelenség...

- Mondd csak, nem találkoztál a liftben két fehér emberrel? – szakította félbe feleségét János.
Anna először nem értette, de aztán válaszolt.
- Ebben a házban csak fehér emberek laknak. – válaszolta gúnyosan.
- Jó, jó, tudod, hogy értem… fehér ruhás. De mindegy. – mondta János, majd visszament a nappaliba TV-t nézni...

Nem tudta, hol vannak. Talán az apa az új szeretőjénél, talán egy lezüllött kocsmában, nem is érdekelt senkit. Az anyát sem tudta elérni, a telefonja ki volt kapcsolva. Egyetlen dolgot szeretett volna, ha Ő átöleli. Ő, aki a világot jelentette neki. A szülei veszekedése, állandó ordítozása elől, csak hozzá tudott menekülni. Nem csak élete szerelme volt, hanem a legjobb barátja, sőt az őrangyala is volt...