Game over

A szikrázó napsütés bántotta a szemét... Nem látta a fákon csiripelő madarakat, az ágakon megcsillanó reggeli harmatcseppeket. Csak egyet tudott. Minél hamarabb visszahúzódni a sötétségbe.
A redőny tompa puffanással zuhant alá.

Mostmár elégedett volt. Egy kósza kis mosoly jelent meg a szája szegletén. Oda lépett a géphez, és egy kívülálló számára talán hanyag hányaveti mozdulattal bekapcsolta. De számára ebben a mozdulatban minden benne volt. Mostantól kezdve megszűnt a külvilág. A külső zajok, csak valami ködfátyolon keresztül jutottak el a tudatáig, amit rögtön az agya legmélyebb zugába zárt. Betöltés... Úgy érezte haza talált, haza egy számára ismerős világba, ahol azonosulhatott az életben soha meg nem valósítható, és el nem érhető karakterrel.
Éltették a kihívások, amit ez a különös másik dimenzió nyújtott a számára. Beszűkült tudatállapotban nem számított már semmi és senki. A tökéletességre törekedett. Benne élt a játékban, ahol mindig újra kezdhette, ha valami nem sikerült. Ott nem számított hányszor halt meg, hiszen újrakezdhette. Szárnyakat kapott a sikertől. Ma minden összejött. Sikerült végigvinnie.

Beszűkült pupillákkal állt fel a géptől. Odalépett az ablakhoz. A redőny most inkább sírón nyöszörgőn engedte meg látni a kinti világot. Meglepődött. Besötétedett. Kihajolt az ablakon és lenézett. A félhomályban ott lent mélyen meglátott egy sárga virágot. Éhezte a szépet, a valóst, úgy gondolta ezt most azonnal meg kell érintenie, hogy tudja még nem veszett el minden ebben a világban, hiszen van még szépség és jóság...

Csak egy tompa puffanást lehetett hallani. Még csak fájón sem visított bele az éjszak csöndjébe. Nem félt már semmitől. Ő volt a tökéletes és sérthetetlen. Csak az a tompa puffanás ne lett volna...
Game over.