Valóság - 2.

János egy kórházi ágyon ébredt fel. Abban a ruhában volt, amibe reggel öltözött, tehát nem adtak rá kórházi hálóinget, vagy ilyesmit. Körülnézett, és a felesége, a fia, valamint egy orvos állt ott.
- Apa! – kiáltott Péter, amint észrevette, hogy apja magához tért.
- Drágám! – mondta Anna is, majd mindketten odarohantak az ágyhoz.
Az orvos is lassan odasétált az ágyhoz.
- Na, jól van? – kérdezte, megpaskolva János vállát.
- Ja… jól… mi történt? – kérdezte kissé zavarodottan.
- Hát… őszinte leszek, nem tudjuk pontosan. – mondta az orvos – Egyébként Kőházi István vagyok. – majd kezet fogott a beteggel – A felesége szerint zavarodott állapotban ájult el, szóval nem kizárt valami idegrendszeri elváltozás, sőt, talán…
Az orvos hallgatott. János látta a szemében, hogy baj van, és ki tudta találni, hogy mi lehet az.
- Rák? – kérdezte János.
- Nem kizárt. – mondta halkan az orvos. Péter és Anna már hallotta a hírt, őket nem érte meglepetésként – Viszont most hazamehet, a saját lábán.
János nem értette.
- Semmi egyéb kivizsgálás? – kérdezte.
- Nem, már mindent elintéztünk, volt MR-vizsgálaton, CT-n, satöbbi, satöbbi.
- Minek voltam MR-en, ha CT-n is voltam? – kérdezett ismét a férfi.
- Biztosra kellett mennünk. – mosolygott az orvos.
- De… és a rák? Nem találtak semmit?
- Rák? Ugyan már, ne vicceljen. – nevetett.
A férfi teljesen összezavarodott.
- Az előbb mondta, hogy lehet, hogy rákom van.
- Mi van? – vonta fel a szemöldökét Anna, és férjére nézett. Péter is meglepődött.
- Én ilyet nem mondtam. – válaszolt az orvos értetlenül.
- De… Anna, az előbb mondta, hogy lehet, hogy rák. – bizonygatta a feleségének a férfi, de ők hárman csak felvont szemöldökkel néztek a betegre.
János a homlokára tette kezét, majd sóhajtott.
- Mindegy…
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Anna.
- Igen. Akkor mehetünk? – kérdezte János az orvostól.
- Hát persze.

******

A kis család kilépett a kórházajtón, majd a villamos felé vették az irányt.
- Drágám, mi volt ez? – kérdezte Anna.
- Mármint micsoda? – kérdezett vissza János.
- Ez a „rákom van” história.
- Ja, miért mondtad? – szólt bele a beszélgetésbe Péter is.
- Semmi, csak… úgy emlékeztem, hogy az orvos azt mondta, hogy lehet, hogy rákom van. Ti nem hallottátok?
- Nem.
- Nem. – válaszolták mindketten.
János csak ment tovább, Anna és Péter összenéztek, majd ők is követték a családapát. Egy kereszteződéshez értek, és az út túloldalán volt a villamosmegálló. Piros volt a zebránál, úgyhogy Jánoséknak várni kellett, míg zöldre vált a lámpa. Az autók szélsebesen száguldottak el az orruk előtt az úton – szinte biztos, hogy senki sem tartotta be a sebességkorlátozást, de ez nem volt meglepő, hisz János sem nagyon szokta. A férfi viszont egy megdöbbentő dolgot vett ekkor észre: egy nő sétált az út közepén, végig a sávelválasztó vonalon. Méghozzá egy fehér ruhás nő. Látszott rajta, hogy egy orvos, vagy nővérke, mert olyan ruha volt rajta.
- Hé… nézzétek már azt a nőt. – mutatott kezével az út közepén gyalogló nővérkére.
- Kicsodát? – kérdezte Anna.
- Hát azt az orvost, vagy mit… ott sétál az autók között. – mosolygott János, de a fia és Anna nem látták.
- Kiről beszélsz? – kérdezte ismét a nő.
- Hát ott, az a nő! – mutatott rá erőteljesebben.
- Apa… nincs ott senki. – jegyezte meg félig gúnyosan Péter.
- Mi az, hogy nincs ott senki?! Ott van az a nő abban a fehér ruhában! – bizonygatta János.
- Drágám, hol?! Hol?! – kérdezte egyre idegesebben Anna, aki tudta, hogy férjével nincs minden rendben.
Ekkor Jánosnak beugrott a mai eset: az a két fehér ruhás ember a hallban, akiket az üvegajtón keresztül látott. A férfi teljesen elsápadt, érezte, hogy szédülni kezd a felismeréstől.
- Én… én… nem… - habogott valamit összefüggéstelenül.
- Drágám… - mondta már-már sírva a nő, és férje vállára tette a kezét. Nagyon félt, hogy János beteg.
De a férfi nem hagyta annyiban. Bár még mindig piros volt, lelépett a járdáról, és a nő felé kezdett szaladni.
- János, ne!! – ordította a felesége, de a férfi nem állt meg.
Az autók hangos dudaszóval fékeztek le János előtt, aki átrohant a széles úton.
- Hölgyem! Hölgyem! – kiabálta.
A nő hátrafordult, ekkor ért oda János…

******

… majd felriadt.
- Hah…!! – ordította ijedtében.
Nagyon hevesen vert a szíve, s izzadt. Az ágyában volt a hálószobájában, mellette feküdt Anna. Körülnézett ijedt szemekkel, s rájött, hogy csak álom volt az egész.
Szép lassan lenyugodott, egyre lassabban vette a levegőt, ahogy a szívverése is lassult. Megtörölte kezével izzadt arcát, majd lassan visszadőlt az ágyába. Késő éjszaka volt, talán 2, 3 óra körül lehetett az idő. Elmosolyodott, amikor tudatosult benne, hogy csak álmodott. Nem őrült meg, nincs rákja, és a fehér ruhás emberek sem voltak a valóság részei. Behunyta szemét, majd megpróbált visszaaludni.
„Doktornő, erre jöjjön…”
János azonnal kinyitotta szemeit. A hang abbamaradt. Tisztán hallotta, hogy valaki beszél, bár igen halkan és távol tőle. Ezek az álmok nagyon megtréfálják az embert – gondolta. Ismét becsukta szemét.
„Nem, nem volt semmi gond, csak furán viselkedett…”
Most már nemcsak, hogy kinyitotta a szemeit, hanem fel is ült az ágyában. A hangok ismét eltűntek. Felesége a nagy mozgolódásra felébredt, majd fekve férje felé fordult, s álmos hangon megkérdezte:
- Mi az?
- Semmi… semmi… - mondta János, továbbra is az előző hangokra koncentrálva, melyeket már nem hallott. Lassan visszafeküdt, s a feleségére nézett.
- Csak rosszat álmodtam. – mondta.
- Ja, jó… akkor jó éjt. – válaszolt a felesége, majd lehunyta szemeit, s visszaaludt.
Jánosnak nem ment ilyen könnyen az elalvás, igaz félve, de ő is megpróbálta. Becsukta szemeit, most már harmadjára.
„Hallasz engem, János?”
- Áááá!! – ordította a férfi zavarodottságában, valamint ijedtében, majd kiugrott az ágyból, és a fejét fogva kirohant a hálószobából.
A felesége utánanézett, s próbálta összerakni a dolgokat a fejében, de nem sikerült. Nem értette, mi lehet János baja. Nem értette, miért viselkedik egyre furcsábban. Tegnap is, az a kórházi eset, meg a kirohanás az úton… nem, nem álom volt, csak János hitte azt. János, aki most teljesen össze volt zavarodva. Nem véletlenül.

Folyt. köv.