Egyéb történetek - 112.oldal

Azt hiszem, hogy az élet maga a pokol. Pokolra kerülsz, ha nem vagy hívő… mondják egyesek. Én talán ezt összeegyeztetem a hindu vallások teóriáival… Pokol maga az élet, annyiszor születsz ezen a világon újra, ahányszor nem hiszel...

A választ már sosem tudom meg. Amikor ismét felpillantok, porszemek táncolnak előttem, a törött cserepeken beszűrődő napsugár von köréjük aranyló glóriát orromat csiklandozva szállnak odább, miközben szemeimből gyémántgyöngyként gurulnak alá a könnycseppek. Nem akarok sírni, hiszen megígértem, hogy erős leszek, olyan erős, hogy a mosolyom majd elnyomja a szomorúság súlyos pallosát, mely a szívemre siklott azóta a nap óta, mióta elmentél...

- Csáó! – telefon vissza zsebbe, kulcsok elővéve, ismét vissza a házba, fel a lépcsőn, be a szobába, sietve az asztalhoz, képeket elrakni, majd ismét le a lépcsőn, kapuajtó zár, sietve át az utcán. Ekkor hirtelen, egy autó közeledik, fékcsikorgatás, ütközés...

Naivitása sokkal nagyobb volt annál, minthogy valami mögöttes szándékra gondolt volna. A két kéz egymásba fonódott. Egyikük se mozdult. Csak a két kéz volt, ami összekötötte őket, mégis olyan volt mintha már régi időkből ismernék egymást. A pár másodperces mozdulatlanság mindkettőjüknek órákig tartott a képzeletükben. Aztán a fiú lassan, érzékien simogatni kezdte az ujjai között lévő másik kezet...

Mikor a dal végére ért, és az utolsó hang zengése is elhalt a szoba falai közt, tökéletes csend támadt. A lány nem mozdult, a szemét sem nyitotta ki. Mintha könnyű transzba esett volna.
Nem láthatta, hogy a fekete ló már nem az ablak előtt állt, fejét a zongorán nyugtatva, hanem ő mögötte – valóban hatalmas, éjfekete állat, marmagassága nagyobb, mint a lány, teste izmos és bámulatra méltóan arányos...

A Szülők.. Két ember, akiknek sorsát a Szerelem, és egy általuk létrehozott Új Élet fűzi össze.
És mi, a gyerekek.
Annyi mindent kapunk Tőlük és olyan keveset adunk.. Oly sokszor érezzük tehernek azt a féltő gondoskodást. S egy-egy gyenge pillanatunkban döbbenünk csak rá: Istenem, Ők értem vannak... Ilyenkor én is elgondolkozom: Mi lesz velem, ha Ők már nem lesznek?! ...

Az idő a legjobb gyógyír mindenre. A te sebeid is eltűntek, mikor újra megláttad Őt. Szembe állt veled és kezét nyújtotta neked, tekintete homályos volt még is oly szelíd és minden, ami eddig volt, minden, amit tett, minden fájdalom megszűnt hirtelen szívedben, úrrá lett rajtad a szerelem. Hagytad, hogy újra elcsábítson...

Egyre csak közeledtek… mikor már csak karnyújtásnyira voltak egymástól a titokzatos lány hirtelen előrántott egy tört és egyenesen a fiú szívébe döfte… Megtette… hát ezért várakozott ennyit…, tette mindenkit félelembe ejtett, az emberek nagy része sikítozva, mindenkin áttiporva menekült el, voltak, akik segítséget hívtak… de már mindhiába ...

Röpke megjegyzések, kibukkanó kérdések… elárulják… azért ismer. Azért tud rólam dolgokat. Jó hogy tudja őket, jól esnek. Szeretem. Igen. Tudom. És talán egyszer ő is megtudja. Akkor vetek véget mindennek, ami az életemmel kapcsolatos...

Ülök a sötétségben egy elhagyatott szoba sarkában. Csend van, csak saját mély sóhajaim hallom. Érzem az egy perccel ezelőtt elfújt gyertya illatát. Szinte a tüdőm mélyére beszívom meleg illatát. Hirtelen szemem előtt elvillan egy gyors fénysugár. A villám...