Ez volt, s most rám se néz!

A tábor a vége felé járt. Eltelt már a nagy része. És milyen gyorsan száguldott végig! A hétfő még nagyon közelinek tűnt és hogy belegondolt fájt. Fájt hogy vége, fájt hogy sok dolog elmúlt, fájt hogy ott kellett hagyni a Balatont, hogy engedetlen és makacs volt. De ez már a múltba olvadt. Nem lehetett korrigálni csak másnak ítélni, ami nem bizonyult az eltel évek során sem jobbnak sem hasznosnak.
Lassan kullogott a barátnője és a hosszú szőkésbarna hajú fiú után. Gondolataiba merült, elfogta a félelem és a szomorúság. Egyedül lépdelt a párás aszfalton és arra gondolt, néhány perccel ez előtt még egy ájult lány pofozott föl, s még csak köszönetet se mondott érte senki. Pedig hatan állták körbe az ájultan fekvő Orsit és rajta kívül senki sem tudta mit kéne vele tenni. Aztán más gondolat úszott a fejébe: a barátnője. Most ott sétál elől a sráccal, flörtöl vele és őt most egyenlő a semmivel. Ez tényleg így volt. A helyzetet nagyon is jól átlátta nem kellett felvilágosítani erről. A merengéséből egy eddig számára ismeretlen hang hozta vissza a valóságba.
- Hát te?! Miért itt a hátul jössz?
Sok időnek telt, legalábbis számára, míg rájött, hogy a fiú mire gondolt aztán még mindig álmosan és bódultan válaszolt.
- Miért? Zavartam volna meg az idillit? - a hangjában az ércesség jól kivehető volt, amit barátnőjéhez intézett.
- Nyugodtan megtehetted volna! Mi nem flörtöltünk! – válaszolta a srác aztán elbizonytalanodott. Mind a hárman csendben lépkedtek tovább. Aztán végül Renáta törte meg a csendet. A beszélgetésbe próbálta bevonni a barátnőjét is bár még mindig neheztelt rá.
- Szóval mindegy? – kérdezte a srác, zsebéből elővette a lejátszót. – akkor ezt hallgasd meg!

- Ismerem. – válaszolta kurtán a lány a zenébe belehallgatva majd tovább énekelte a szövegét. Teljesen belefeledkezett az énekbe és észre sem vette hogy körötte már négyen állnak.

- Jó a hangod. Másdalt is énekelnél nekünk? – összerezzenve vette tudomásul, hogy nincs már Lacival kettesben. Végül is nem bánta, csak szokatlan volt számára hogy négy fiú áll körötte és mindegyik nagy szemeket mereszt rá, és különbféle kérdésekkel bombázzák:

- Hány éves vagy?

- Honnan jöttél?

- Tanultál énekelni?

- Színész csoportba jársz?

És a kérdések lassan egy értelmes beszélgetéssé folytak egybe. Öten ültek a verandán és mivel egymás számára ismeretlenek voltak kipuhatolták a másik érzését, ízlését és személyiségét. Aztán lassan az érdeklődés alábbhagyott és lassan-lassan megint kettesben maradtak: Renáta és Laci.
A sötét éjszaka egyre átláthatatlanabb lett, szürkébb, búsabb és a két fiatal hangja is halkabbá vált, meghunyászkodva az éjjel misztikus voltának. Egyre többet tudtak meg a másikról s minden információ után tisztább kép alakult ki a magukban a másikról. Aztán lépteket hallottak a sóderes útról. Feri jött a verandához és érdeklődve megállt Renáta előtt. A lány a verandán álló asztalon ült, ami egészen a terasz korlátjához volt tolva. Feri az asztal előtt megállt, megfogta Renáta bokáját és mélyen a szemébe nézett. A lány állta a pillantását. Már jó néhány perce csöndben farkasszemet néztek egymással és a lány kezdett feszengeni és úgy érezte mindjárt elneveti magát valami belső érzésétől vezényelve, de szerencséjére Laci közbe szólt:
- Nem iszik. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, ami Feriben megrökönyödést váltott ki.
- Hogy, hogy nem iszol? – kérdezte a lánynak szegezve a kérdést, mintha ez akkora bűn lenne, mintha házi feladatát nem készítette volna el irodalomórára érettségi előtt egy héttel. – semmi alkohol?
- Egy csepp se! – jelentette ki nagy lelki nyugalommal és elmosolyodott.
- Az én kedvemért se?
- Senki kérésére. Ha nem, belőlem kalapáccsal se versz ki igent. – Feri arcára a meglepetés ült ki. Nem szokott hozzá az ennyire határozott kijelentésekhez. A gyakorlat azt mutatta, hogy a lányok ájultak utána, a kisujját se kellett mozdítania egyből három csinos lány ugrott a nyakába. Szokatlan volt neki hogy egy szép, jó humorú, és intelligens lány szinte észre sem veszi, s miután megfűzni se tudta, teljes kudarcnak élte meg az este eddig eltelt óráit. Rákacsintott a Renire és a háta mögé ment megkerülve a verandát. Aztán a füléhez hajolt és halkan súgta:
- Megsértettél! – és azzal eltűnt a ház ajtaja mögött. A lány pedig nagy lelki nyugalommal folytatta Lacival a félbe maradt beszélgetést.

Az este már javában mozgalmas részéhez érkezett, aminek köszönhetően sokan felöntöttek a garatra, hangosan énekelték a dalokat és motyogtak magukban egy képzelt embernek, akit éppen az alkohol idézett tekintetük elé. Csak egy délibáb volt mit az agyuk varázsolt a fantáziájukba, s mivolta tényleg messze állt a valós hús, vér embertől. Viszont meglehetősen jó hallgatónak minősültek. Aztán az este tovább kúszott és a tábor lassacskán elcsendesedett. Itt-ott néhány ember heveredett a régi, nyikorgó fa padlóra, akadtak olyanok is akik egymásnak vetett háttal húzták a lóbőrt vagy az ágyba heveredtek ruhástul a megszokottnál többen az egyszemélyes ágyba.
Az udvar teljesen élettelennek látszott: felborult székek, néhány papírdarab hevert a földön, a röplabda pálya földje telikarcolva különleges rajzokkal mik valószínűleg egy magyarázat megértését segítették. Egyedül a focipályán látszott két alak, sétálva rótták a köröket, halkan pusmogtak, mintha attól tartottak volna, hogy az alvókat felkeltik és megsértik a lassan felkelő nap tiszta színeit.
- Láttalak azzal a Ferivel dumálni – mondta Virág sokatmondón Reninek. – Tetszik?
- Nem tett különösebben mély benyomást.

Amint kimondta ezt a mondatot az egyik ház ajtaja kinyílt és a fiú jött ki rajta. Renáta lassabbra vette a tempót, hogy véletlenül se kelljen még egyszer összefutnia a fiúval, de keresztülhúzták a számításait. A fiú bevárta őket. – Halihó! – hangzott az üdvözlés kicsit vidámabban, mint amennyit ettől a szótól várni lehetett volna. Kétség kívül Feri torkán is lecsúszott néhány korty alkohol az este folyamán, de a jelek szerint nem hatott rá olyan szinten, mint az éppen akkor elrohanó Nándira, ki a mosdó felé vezető úton már kidobta a taccsot. Nem volt szerencséje.
- Nem vagytok álmosak? – tette föl a kérdést, de csak Reni felé.
- Három kávé után? – válaszolt Virág.
- Akkor feltételezem eljöttök velem dumálni. Vagy nem? – nézett kajánul a lányra aki igencsak eljátszott a gondolattal mi lehetne ebből a „beszélgetésből”. A jelek szerint a fiú és észrevette ezt a halvány mimikai játékot Renáta arcán és hozzátette – Nyugi annyira nem vagyok benyomva!

Lassan elbandukoltak a házig, és bementek a nyitott ajtón. Feri leült az ágyára és azon nyomban végig dőlt rajta. A két lány a szoba másik végében ült le egy asztalra, ahol helyet csináltak maguknak. Körbetekintettek a helységben és halvány mosollyal vették tudomásul, hogy hat másik fiú húzza a lóbőrt. Az ember akkor a legaranyosabb mikor alszik. Ez a fiúknál sincs másképp.
- Nem jössz ide – kérdezte Feri a lányok felé meredve. Virág úgy döntött, felesleges ő itt, így egy szó nélkül ment ki a faházból. Reni lassan ment a fiú felé, aki barátságosan felajánlotta neki, hogy nyugodtan odaülhet az ágyára nincs kifogása ellene, de a lány kitért a kérés elől.
- Kihagyom. – mondta és sokat sejtetőn nézett a srácra.
- Lehet, hogy ez kicsit túl nyílt volt?
- Igen. – mosolyodott el a lány és leült a földre, nem messzire Feritől, épp csak egy karnyújtásnyira tőle, hátát nekivetette az emeletes ágy létrájának.
- És ha azt mondom, feküdj mellém? – próbálta tovább feszegetni a határokat, amire csak egy rosszalló fejrázás volt a válasz.

Több nem is kellett, értették ők egymást szavak nélkül is. A beszélgetés más mederbe terelődött s a halk sutyorgás ellepte a szobát. Lassan teltek a percek és Reni egyre jobban elpirult, fázott és mégis melege volt, kiment volna, de mégis visszatartotta valami. Egy furcsa eddig csak egyszer tapasztalt érzés kerítette hatalmába és ez ellen nem tudott semmit tenni, és az igazat megvallva nem is akart. A keze kihűlt, pedig tényleg meleg volt a házban. Aztán egy egyszerre kimondott szó eredményezte azt, hogy egy pacsi sorozat követte az összhang ünneplését. A pacsik befejeztével Feri nem engedte el a lány kezét, csak ránézett, amitől Reni csak zavarba jött.
- Mi van? – bukott ki belőle a kérdés.
- Na egy ujjszkander? – Renáta csak bólintott egyet.
Naivitása sokkal nagyobb volt annál, minthogy valami mögöttes szándékra gondolt volna. A két kéz egymásba fonódott. Egyikük se mozdult. Csak a két kéz volt, ami összekötötte őket, mégis olyan volt mintha már régi időkből ismernék egymást. A pár másodperces mozdulatlanság mindkettőjüknek órákig tartott a képzeletükben. Aztán a fiú lassan, érzékien simogatni kezdte az ujjai között lévő másik kezet. Renáta kinyitotta a behunyt szemét, álmossága elillant, s szíve a torkába ugrott. Fülében lüktetett a vér, ha lehetett még jobban elpirult, hang nem jött ki a torkán, és úgy érezte ez nem is ő maga. Kívülről szemlélte az eseményeket, s ha lehetett volna el is olvadt volna. Néhány percig csend ült a szobára, aztán a lány lassan megmozdította a kezét. Azon volt, hogy a fiú ujjai közül kihúzza az ő karját, de Ferenc gyengéden megfogta a csuklóját, s a szorításból addig nem engedett, míg Reni fel nem hagyott a szándékával. A srác bohókásan elkezdett játszadozni a rövid ujjakkal, és szinte eltűntek a kezében. Aztán magához húzta a lányt. Mozdulataival irányította a lányt az ágyára, aki néhány perc múlva a fiúval egymás mellett ült az ágyon. Lassan a nap félig előbukkant a látóhatár mögül, és Reni felállt Ferenc mellől. A fiú egészen addig nem engedte el a kezét, míg a lány tényleg elérhetetlen volt.

Ez volt egy éve. S most megint itt van a táborban. Beesteledett és ő egyedül ücsörög a kinti padon. Reszket, és még mindig arra az utolsó estére gondol. Ma már látta Ferit, de az tudomásul se vette, hogy ő él. Most feláll és aludni indul de néhány lépés után megtorpan: vele szembe jön a fiú. Arckifejezése semmitmondó semmit se lehet róla leolvasni. Reni egy elhatározással a fejében elmegy mellette és a szívében fájdalommal nyugtázza, hogy…
De mégse. A fiú a keze után nyúl, maga felé fordítja, és szenvedélyesen pillant le rá.
- Azt hittem elmész mellettem. – mondja halkan Renáta
- Melletted? Melletted egy fiú se menne le csak úgy…