Gloriához

Mennyi levél van, amit Neked írtam de végül mégsem adtam oda. Múltkor is csak annyi telt tőlem- „Örültem, hogy láttalak!” . Pedig többet gondoltam. És mindig is többet éreztem, mint amit szavakba tudtam volna önteni.
Mégis miért maradtak feladatlanul azok a kósza papírra vetett sorok?
Mert nem éreztem soha úgy, hogy hallani szeretnéd őket. Hogy tudni szeretnéd, még mindig gondolok rád és a szívem egy darabja még mindig a tiéd. Annyi év eltelt. Olyan hosszú idő és én még dédelgetem az emlékedet. A barátságodat, amivel megajándékoztál egykoron.
Azóta is vérzik a szívem. Azóta a pillanat óta, amikor kiléptem az ajtón fájdalmat és könnyeket hagyva magam után. Tönkretettünk valamit. Pedig nem akartuk. Még fülemben cseng a beszélgetés, ami édesanyád és közöttünk zajlott. A kétségbeesett igyekezet, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a megváltozhatatlant. Eltávolodtunk. Elbeszéltünk egymás mellett.
Vajon az lenne a válasz a mai napig gyötrő miértekre, hogy felnőttünk?
Ez volt az ára annak, hogy most nélküled telnek napjaim? Mert, ha igen, akkor túl nagy árat kellett fizetnem.

Nem ismerlek. Felnőttél, és nem tudom ki vagy.
Nem tudom ma minek örülsz és hogy tegnap mitől volt könnyes a szemed. Rettentően hiányzol. Hiányzik az a Glória, akit megismertem és az is, akit nem. Féltékeny vagyok mindenkire, aki hallhatja a hangodat, a nevetésed. Mert én mindennek nem lehetek a részese.
Az időt nem lehet visszafordítani és talán hiába is volna minden. Már semmi sem lenne ugyanolyan. Valami végérvényesen megváltozott.

Tudom, hogy már nem lehetünk azok, akik voltunk és hogy a bizalom törékeny. És a „csomók” megmaradnak. Talán már nem tudnánk olyan őszintén beszélgetni. Sőt biztosan nem. Mert négy év hosszú idő. Mindenhez. És lehet nem is szabadna már gondolnom rád. Igen, talán tényleg nem szabadna..

Visszagondolva úgy érzem, megfojtottalak a szeretetemmel. A rajongásommal. Lehet túl sokat vártam tőled. Többet, mint amit adni tudtál volna. Olyan 100% figyelmet, amit halandónak nehéz teljesíteni. Számomra nem ember voltál - hanem egy tünemény. Hittem, hogy angyal. Még kicsit ma is hiszem.

Nem akarok semmit. Csak jó leírni a gondolataimat azt, amit érzek. Jó leírni valakinek, aki egykor ismerte minden mozdulatomat és akinek ismertem minden rezdülését.
El kellett volna, hogy felejtselek- a józan ész így diktálja. De, akit igazán szeretünk - mindig megőrizzük emlékezetünkben.
Az életünk útjai a múltban összefonódtak, de a jelenben nem osztozunk.
Néha azért visszapörgetném az időt:
Jó volt várni rád reggelente, délutánonként együtt sírni azon, hogy elkerül bennünket a szerelem. Barátság volt, a legszebb kamaszkori barátság a miénk.
Annyi mindenért tartozom köszönettel, de nem sorolom - úgyis tudod. Tudnod kell..

Szeretném, ha minden vágyad, álmod valósággá válna. Megérdemled.

Vigyázz magadra Glória!

Puszillak


U.i.: Soha senkinek nem tudom megmagyarázni, hogy mit és mennyit jelentettél nekem. Ahogy az is őrültségnek tűnik, hogy most is sokat jelentesz nekem. Csak azt szeretném Te tudd. És értsd.