Egyéb történetek - 104.oldal

Már most leszögezném, hogy én megpróbáltam! Minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ne figyeljek a gyönyörű hajára, a csodás mogyoróbarna szemére, és a csillogó fogaira. Tartottam is magam az elhatározásomhoz, hogy mindent töredelmesen bevallok, azután bocsánatot kérek ezerszer addig, amíg meg nem jelent ott, ahol megbeszéltük...

Érzed ennek a szónak a mélységét: Szeretlek? Tudom, hogy érzed, de lehet, hogy csak hinni akarom... mégis, akárhányszor mondod nekem ezt az értékes szót, érzem, szíved mélyéről fakad. Érzem, mégis, amint egyedül maradok a gondolataimmal, rám tör egy érzés... a pánik, hogy becsapott leszek általad...

Azt mondják, mi nem szeretünk. Képesek azt állítani, hogy szív nélküli lények vagyunk, és önzőn elveszük azt, amit akarunk. Így tartotta a régi kor, s nem tudom, hogy a mostani mit gondol. Őrültnek tart, átnéz rajtam, mert olyanban hiszek, amiben ők képtelenek.
Hiszek a szerelembe, a boldogságba, abba hogy mindenki megérdemli az élet ezernyi szépségét. Látniuk kéne az embereknek mindazt, amit nekem...

A fájdalom formálta örökös kínnal, és e szenvedés megörökölt hószín hajzuhatagban pecsételődik rá, s szemei az idő múlásával a teljes űr sötétségébe fordult, hogy még jobban tükrözze lelke tört darabjainak elhullott megégett részeit. A céljához igen közel ért, már ott állt a szélén. Mezítelen talpai durva kis kövek halmazán állt, hol apró vörös nyomokat hagyott maga után. Hogy majd egy esőt követően tűnjön el, az is ami megmarad belőle…

A napok lassan telnek.
Az órák fáradt öregemberként vánszorognak - remegő kezükben remegő bottal. A percek minden lélegzetvétellel megpihennek egy kicsit, leülnek velem szemben, s kárörvendőn néznek. Tehetik, hiszen nem javamra múlnak…

Ha igazak a pletykák a nyilakról, meg a magyarok pajkoskodásairól, akkor genetikailag az ősöket bármely nyugat-európaiban ki lehet mutatni. Persze szerintem itt is legendákról van szó. Már akkor is tetszett a sok fonnyadt nyugati libának a magyar srác és ezzel vágtak fel a barátnők egymás között...

Apa megelégelte a munkáját és azon keresztül az egész életet. Úgy döntött megvilágosodik. Kiült a kertben a fűzfa alá meditálni. Anya hiába kérlelte, korholta, nem használt. A becéző szavak, hosszú kérlelések, gyűlölködő szavak és sistergő szidások, mint lepattogtak róla. Nem hatotta meg, hogy van két fia, akiket még fel kell nevelnie, meg hogy éhen fogunk halni. Meditált. Anyámnak muszáj volt több munkát vállalnia, így sose volt otthon...

Kimentünk és beszélgetés helyett megcsókolt, én nem tudtam mire vélni. Egyszer sem jutott eszembe, hogy vele több lenne, mint egy barátság. Elmondta, hogy ő már régóta érez valamit irántam és újra megcsókolt, én fel sem fogtam mi történt...

Éjszaka közepe volt, amikor megismerte a férfit. Gyönyörű szeméből sugárzott a vonzalom, és ez tetszett a lánynak. Akkor és ott vált tolvajjá. Elvette egy másikét...

Apámnak hatalmas birtoka volt New Orleans közelében, telis tele csodákkal, mesékkel és persze rabszolgákkal. Én pedig velük ellentétben mindent megkaptam kis fruska koromtól kezdve, amire csak vágytam. Apám szeretett, igen a maga módján imádott engem; a tejfehér, vörös csitrit, aki meggyőződéssel szavalta a kedvéért, hogy a Dél örökre tündökölni fog. Ambrosia kisasszony egy mintalány volt, egy magányos mintalány…