Hogyan ismertem meg Anitát?

Régen volt, pontosan már nem is emlékszem minden egyes részletre, csak érzésekre, de ezek erősebbek a puszta racionalitásnál. Mindennél erősebbek, halhatatlanok…
Akkor még nem így hívták. De nem is fontos, hogy miként nevezte magát, mert ő több egy puszta névnél.

Apámnak hatalmas birtoka volt New Orleans közelében, telis tele csodákkal, mesékkel és persze rabszolgákkal. Én pedig velük ellentétben mindent megkaptam kis fruska koromtól kezdve, amire csak vágytam. Apám szeretett, igen a maga módján imádott engem; a tejfehér, vörös csitrit, aki meggyőződéssel szavalta a kedvéért, hogy a Dél örökre tündökölni fog. Ambrosia kisasszony egy mintalány volt, egy magányos mintalány…

Ugyanez a füllesztő nyár volt, néha úgy éreztem nem is kapok levegőt, és már csak perceim vannak hátra. Ilyenkor ösztönösen becsuktam a szemem és hallgattam a szívverésem lágy ütemét és a gyapotszedéstől kifáradt éneklő négereket. Imádtam ezt az émelygést, amit az utolsó meleg, sötétnarancs napsugarak megbolondítottak. Ilyenkor képzeletben utaztam, szárnyaltam a fénycsóvákkal, a dallam ritmusa pumpálta a vért a testemben, én pedig engedtem neki és hagytam magam megbódítani.
Mindent megadtam volna érte, hogy én is velük együtt énekelhessek. Tartozni akartam valahova, önfeledten énekelni.

Emlékszem, egyszer megfeledkeztem magamról és lementem közéjük. Megdöbbentek és a félelem kiült az arcukra, én nem értettem miért rettegnek tőlem, miért nem lehetek velük és miért zárnak ki. Én nem láttam a velem mindig oly kedves Mr. Wilkinst, ahogy a düh kiül az arcára, én nem láttam az ostort a kezében meglendülni és későn hallottam meg a fájdalomüvöltéseket, amit a csapások okoztak. Képtelen voltam megmozdulni, a könnyeim halkan folytak le az arcomról.

Azon az estén az én drága apám megtiltotta, hogy még egyszer lemenjek a büdös, koszos niggerek közé. Sose kiabált velem még azelőtt. Ha a világszemléletét nem is, de a makacs ír természetét megörököltem, még azon a napon elhatároztam, hogy ha eljön a megfelelő alkalom, megszököm tőle. Azt hiszem ez volt az-az időpont, amikor először meghaltam…
És Ms. Kitty,- mert akkor így hívták-, épp kapóra jött…