Apa

Apa és a megvilágosodás

Apa megelégelte a munkáját és azon keresztül az egész életet. Úgy döntött megvilágosodik. Kiült a kertben a fűzfa alá meditálni. Anya hiába kérlelte, korholta, nem használt. A becéző szavak, hosszú kérlelések, gyűlölködő szavak és sistergő szidások, mint lepattogtak róla. Nem hatotta meg, hogy van két fia, akiket még fel kell nevelnie, meg hogy éhen fogunk halni. Meditált. Anyámnak muszáj volt több munkát vállalnia, így sose volt otthon. A fennmaradó házi munkát mi végeztük az öccsémmel. Én néha megálltam beszélgetni apámmal, ha volt rá idő. Én beszéltem ő meg válaszolt a szemével. Télen se fázott belső hő táplálta. A családom szégyellte. Én irigyeltem. Megtanult fotoszintetizálni, ételre se volt szüksége, tavasszal kirügyezett. Komolyan. Füléből rügyek nőttek ki. Jöttek tévé társaságok, benne voltunk a híradóban, még tanítványai is akadtak, igaz a legtöbbjük hamar feladta, egy Peti nevezetű úgy látszott végleg mellette marad, de a végén szőrén szálán eltűnt. Biztos elérte a célját. Huszonegy éve úton volt a megvilágosodás felé mikor is a fűzfa, amely alatt meditált, kiszáradt és rádőlt. A biztosító nem fizetett. (Pedig az anyám direkt azért kötötte, hogy ha valakit baleset ért legyen egy kis plusz pénz a gyógyításra.) Ha a szomszéd fája dőlt volna rá, szívesen fizettek volna. De az sajnos a mi fánk volt. Anyám majdnem beleőrült. Én meg elkezdtem írni a könyvet apáról. Lehet, hogy a halálát átírom, túl kiábrándító.

Apa és a pedagógia

Elítéltek. Bűnöm önbizalomhiány miatt elkövetett tétlenség. Büntetésem:apámnak ki kell vezetni az elromlott folyóhoz és bele kell ugranom. Az elromlott folyóba tönkrement dolgok kerültek: mosógépek, hűtők, autók és néha emberek is.
Bár ezek az emberek általában önszántukból ugrottak bele. A kívülállók szerint azért, mert ezeknek valami befuccsolt a fejükben, az érintettek szerint a világ lett elviselhetetlen. Én meg nem tudom. Néha a folyó is elromlott. Egyszerűen megállt. Ilyenkor hívtak okosokat és megjavították. Mert egy folyónak kérem szépen mozognia kell.
Apám ment elől, láncon vezetett. Odaértünk az embertestrészekből álló Laakón csoporthoz, amely a folyó felett áthidaló hidat képezett. Minden egyes lépéskor a híd megszakadt szívű emberek sóhaját hallatta. A bal szélen, a tákolmány felénél volt egy megrajzolt kocka. Onnan kellett levetni magamat. Odaléptem, de valahogy nem volt kedvem. A fránya önbizalomhiány!Mi van ha tudok úszni?
- Ne már apa!
- Gyerünk, ne szórakozz, még ma be is kell vásárolnom.
- De kurvára nincs kedvem!
- Ne beszélj csúnyán!Na jó ha másként nem megy!
Ekkor apám elővett egy rózsaszín lufit felfújta majd géppuskát hajtogatott belőle. Lufihajtogató bűvész volt.

Ekkor bennem is elindult az a logikátlan reakció, ami általában filmeknél szokott megtörténni. Mikor pacákokat a kalózhajó ugródeszkaszerű szarján állnak és arra akarják őket rákényszeríteni, hogy ugorjanak le az alattuk lévő cápák közé. Kurvára nem értem. Inkább szúrjanak keresztül egy karddal, minthogy szétmarcangoljanak azok a dögök. Alattam is már ott köröztek új húsra éhező tönkrement mosógépek. Vártak. Apám simán szitává lőtt volna. Láttam a szeméből. Nagymamát is agyonlőtte. Állítólag véletlenül. Szóval elrugaszkodtam a hídtól, és ekkor elkezdtek verdesni a szárnyaim. Meg is feledkeztem róluk. Mindig is voltak a hátamon. Mindenkinek ott voltak. De idővel túl kövérek lettünk. Bár én sosem voltam túlsúlyos de hát senkitől se láttam, hogy fel lehet vele emelkedni az égbe. Valami rejtett ösztön beindult és bumm. Már ott libegtem apám felett. Kedvem lett világot látni. Apám még búcsúzóul még utánam intett. Visszaintettem majd észak felé vettem az irányt és eltűntem a messzeségben.

Apa és a postás

Apa már egy hónapja föld alatt volt. Én négy voltam, a tesóm kettő. Csöngettek. Beindult a pavlovi reflexió. Ott álltunk az ajtó előtt és az kiabáltuk: Apa, apa!Mindig délután négykor élt haza és mindig csöngetett. Nem ismertük az órát. Egyszerűen éreztük, mikor van négyóra, a zsigereinkben volt. Csak is a négy órai csengő váltott ki ilyen hatást belőlünk. De most a postást állt ott. Mi meg csak kiabáltuk:Apa, apa!A postás meg csak megzavarodva állt. Aztán felnőttünk. Bár, most is van négy óra, most is van postás és most is van csengő.

Apa és a technika

- Ez mi- kérdezi apám
- Számítógép. - de nem hagyja ennyiben a dolgot, mindent el kell magyaráznom. Mi miért van és hasonlók. Apám mindig rá tudott csodálkozni a dolgokra. Irigylem érte. Például a hatvanas években, amikor a nővérét meglátogatták a kollégiumban. A szegény parasztgyerek először látott angol WC-t és sorra lehúzta őket. Élvezte a zubogást. Többet tönkre tett, néhánynak a kallantyúja a kezében maradt. Persze a nővére számára tök ciki volt. Mikor először látott vízesést újra felcsendült a fülében a hatvanas évekbeli angol WC-k zubogása. Aztán később ott volt a videó. Hogy nem kell visszafogni a pisit, meg lehet állítani a filmet. Legalább tízszer megállította az első filmet, amit videóról nézett. Mégse mert kimenni, amikor rájött az inger. Hátha most pont nem működik. Kiment a WC-re, majd azonmód visszafutott és meg nézte vajon tényleg nem ment tovább. És most itt van a számítógép. Megkövülten csodálja.
- Kipróbálhatom? – kérdezi.
- Tessék.
Azonnal elkezd a billentyűzeten játszani, mintha az orgona lenne. Nem csoda, végül is kántor. A monitorból szikrák pattognak, Bach orgona játéka csendül fel a gépből.
- Mit csinálsz? - kérdezi a barátnőm.
Kikapcsolva ülök a gép előtt, ujjaim a klaviatúrán. Ő nem hallja Bachot. Kár.

Apa és a muszájság

Olvastam egy zseniális regényt címe Harmonia caelestis. Most, hogy ezt írom, feltör belőlem a düh: - Bassza meg az Esterházy!
Apám hátulról fejbe kólint. Nem szereti a csúnya beszédet. A legrondább szó amit a másik emberre mondott a paprikajancsi volt.
- Muszáj volt neki előbb megszületni? Muszáj volt egyáltalán ezt a sok szart leírnom? - apámra nézek, hátha mond valami bölcset.
- Muszáj volt.