Angyalok és ördögök dala

Nincs már semmi, amire azt mondanám
Érdemes megtenni.
Az egyetlen válasz a talán.
Talán a tükör másik oldalán
Ott ragadt az igazi énem,
Mely szebb, okosabb, bátrabb, mit én,
Pedig nekem sincs okom félnem,
Mégis érzem, így lesz belőlem vén,
Olyan aggastyán, kit mindenki szeret,
A gyermekek barátja, s még az is lehet,
Hogy hozok majd a világba valami kellemeset.
De nekem nem ez kell!
Nem ez az, ami igazán érdekel.
Mindez büszkévé tehet, s majd azt mondom,
Hiába semmit nem érek el,
És azt jó, hogy el nem rontom,
De vágyom rá, hogy míg fiatal vagyok,
Legyek rossz példa, akire felnéznek
A lányok, a nők, a kissrácok, a nagyok,
Szabadságot adni a feltörő vésznek,
Mi belőlem kitörni kívánkozik,
Aminek ismerete az, ami engem visszatart,
Hogy bennem egy ébredező ördög lakozik,
Melyet eddig angyalok egész hada eltakart.

Még emlékszem, mikor kiskoromban
Nem éppen egészen
Úgy gondoltam mindenre,
Mint aki bármit is ismerne.
Nem voltam elismerve, s ezért
Úgy gondoltam, "Hát szemet szemért!"
S miért, miért nem,
Kiutáltak mások. Most már megértem.
Azok a szavak nélküli utalások,
Melyek bántottak, s melyekből nem kértem.
Mit szólnak bele az életembe mások?
Miért nem szóltam vissza? Féltem.
Elrejtettem magamban a gonoszt,
Minden rosszat, amit az élet nekem kioszt,
Majd azt is, amit kioszthat,
S már más szenvedéseit is láttam,
Így a magam eszével kitaláltam,
Hogy nekem semmivel sem nehezebb
Mint annak, aki mellettem ül,
Vagy annak, aki ott áll és engem néz.
Tudtam, hogy az a leghelyesebb,
Ha békében hagyom szó nélkül,
Mert ő talán csak annyira merész,
Mint a kép, aki a tükörben néz.

Az ördög alszik, míg az angyalok ápolják,
De azért harci köpenyüket fenn hordják,
Hiszen bármikor felkelhet,
De megölniük nem szabad,
Mert akkor nekik is el kell hagyni a testet,
Mely így minden életjeltől eleshet,
S az egyszerű létnél leragad.
Nem lesz jövője, csak elfeledett múltja,
Hiába mondják meg neki, hová vezet az útja,
Ő marad, saját magának is azt hazudja,
Hogy ez az ő élete, kezdete és végzete,
Bár szíve mélyén ő sem tudja,
Hogy az ördög vele végzett-e.
A gyerekek szemében ő, mint aggastyán a példa,
S hiába vezet rossz irányba a ranglétra,
Ő nem szól nekik hibáiról, mert fél,
Mert a gyerekek csodálatát élvezi,
Az élettől mást ő már nem remél,
Csak fél, hogy ezt az egyet is elveszti,
És egyedül marad újra,
Mert emlékszik még arra a hatalmas súlyra,
Mely szívében akkora nyomot hagyott,
Hogy most az angyalok mögé bebújva
Félek, hogy ez az aggastyán én vagyok.