Kedves Christine...

Kedves Christine,

Szóval azt mondod, szerető akarsz lenni. Oh, drágám, fogalmad sincs, hogy mire vállalkozol. Édes, naiv kislány. Tűsarkút próbálsz, pedig még a sportcipődben is megbotlasz. Lassíts! mondaná minden jóérzésű nő, aki tanáccsal akarna szolgálni, de én nem. Én inkább arra összpontosítok, hogy amikor elesel, kimegy a bokád és próbálod majd a düh könnyeinek álcázni, hogy igazából mennyire fájt a földet érés, akkor ott legyek, felkaparjalak, majd soha többé ne dörgöljem ezt az orrod alá.

Tudom én, hogy milyen forrófejű tizenévesként ott állni valaki előtt, akiről azt hiszed, a világot jelenti. Akiben úgy érzed, hogy megbízhatsz és úgyis megvéd, ha baj van. Elárulom neked, tényleg van ilyen. Létezik az ilyen férfi. Csak éppen nem biztos, hogy öröm, ha az ember megtalálja.

Természetesen bőven van ennek előnye. Olyan tökéletes hazug dög lesz belőled pár hónap vagy akár hét leforgása alatt, amihez sok nőnek évek kellenek. Az első csók, amit úgy kapsz, hogy tudod, másnak járna még hihetetlenül édes. Aztán jön egy időszak, amikor fáj. Nem azonnal. Soha nem azonnal. Aranyló mézcsepp édes fényét kölcsönzi az ajkaidnak az első pár ilyen csók, majd később érzed, hogy ahol túl sokat nyalogatod a finom bőrt, ott előbb-utóbb kisebesedik. A mézcseppeket felváltja a vér kesernyés-fémes íze. Mint valami testes bor. Hagy egy sajátos aromát a szádban, amit nem feltétlenül kedvelsz, de vagy megszokod, vagy azonnal elutasítod és soha az életben nem kérsz belőle többet. A baj csak az, hogy ha itt nem állsz le, drágám, elvesztél. Mert még mindig ott azaz egy ember, aki eltűntetheti a bűntudat ízét.

És szépen lassan eláll a vérzés, már nem fáj tovább, már nem érzed. Nincs olyan inger, amire reagálnál. Talán csókolsz te mást is, de az már nem ugyanaz. Az már csak üres érintés, nincs adrenalin, nincs szikrázás. Már több kell neked. Újra kell a seb, újra kell, hogy az ajkaid vörösek legyenek... hogy tépjétek egymás száját... hogy a bűntudatot egymásra kenjétek, pedig milyen egyszerű megoldás áll karnyújtásnyira... de az valahogy soha nem jön szóba.

Ezt a tüzes vörösséget pedig keresed mindenben. Mindenben, hiszen egyfajta jellé válik köztetek. Az ajkad vörös, készen állsz, akarod Őt. Ez nem szól semmi másról, csak egy őrült függőség kielégítéséről. Azonban arról profi szinten. Órákat készülsz egy olyan találkozóra, amikor talán csak pár lopott érintés vár rátok az asztal alatt. Maximum a combodhoz fog érni, mégis te mindenhol egyenletesen kened be a bőrödet testápolóval, hogy hamvas legyen. Hogy a nyakad finom mozdulatára friss gyümölcsös illat szálljon felé. Azt pedig titkolod, mindenki elől, hogy mennyire élvezed. A pillanatokat, amikor elkapod a pillantását és látod a szemében, hogy elnyerted a tetszését. Hogy ő is tudja, hogy minden ami rajtad van, amit mondasz, ami vagy, neki szól.

Éjszaka pedig... Édesem, nem árulom el, hogy mit hoz az éjszaka ezeknek a nőknek. Azt majd te magad eldöntöd. Van, aki zokog... aki csak nevet és tudja, hogy kezében a kontroll... aki nevet és azt hiszi, hogy a kezében van az irányítás... aki elmosolyodik és álmodik egy szebb jövőd, de megelégszik a jelennel. És persze van, aki fekszik, bámulja a plafont és arra gondol, hogy hogyan jutott idáig. Hiszen volt ő is kislány... álmodott ő is a Szőke Hercegről, aki egyelőre nem jött el érte és most itt ragadt, ezek közt a korlátok közt. A határtalanság barikádjai mögött.

Gondold meg jól, drága Christine, hogy belevágsz-e. Valami van ezekben a férfiakban, ami megéri még ezeket a szenvedéseket is. Vagy van bennünk valami, ami arra késztet, hogy kiálljuk ezeket a szenvedéseket is. Hiszen tanulunk belőlük. Fájdalmas módon, de tanulunk. Így hát ha döntést hozol és bevered a fejedet, ne az ajtófélfát okold, hogy túl alacsony. Csak te nem alázkodtál meg eléggé, nem hajoltál elég mélyre... vagy térdeltél, drága Christine, hiszen ez vár rád. Semmi több. De ez élvezettel, hiszen egy idő után a te eszedet is elveszi majd a folyamatos élvezet. Mert azt biztos, hogy kapni fogsz cserébe. Csak légy okos, olyan kártyát kapsz a kezedbe egy afférral, amit bármikor fel tudsz használni, a legkegyetlenebb módon. És még csak nem is az ellen, aki a kezedbe helyezte a kártyát...

Ölel,
Mlle. Framboise